"Odavagyok magáért (...), egyetlenegy mosolyáért..."

A háztartásunkban fellelhető A betűs gyerek úgy döntött pár napja, hogy rámosolyog a róla gondoskodó személyzet női tagjára, de nem ám véletlenszerűen, hanem szándékosan, valahogy így:

Ez a gyerek olyan, hogy már az albérletében mosolygott, és ugyan pont tegnap hallottam, hogy az a baba, akinek az anyukája sok csokit evett a terhessége alatt, vidámabb és kiegyensúlyozottabb a társainál, azért nekem gyanús, hogy Sir Andrew vidámsága és kiegyensúlyozottsága nem csak a bezabált csokoládénak köszönhető, mi, a szülők is játszunk benne egy egészen pici szerepet.  

A sarj korábban álmában és szoptatás közben mosolygott, meg amikor hhheözött. Állítólag ezek ilyen ad poci megnyilvánulások, nekem azonban az a véleményem, hogy Andris határozottan érzelmi alapon mosolygott pl. a mellemre, ezzel díjazva a kiszolgálás gyorsaságát és minőségét. Rendes gyerek, értékeli kedvenc tehene teljesítményét. Aztán a múlt héten jött egy újfajta mosoly: Épp harmadjára pelenkáztam újra egy órán belül, mert altatás előtt tömegtermelésbe kezdett, én meg az az anya vagyok, aki nem hajlandó koszos pelenkában lefektetni a gyerekét. Izzadtam (kimelegedtem a szoptatásban és a sorozatpelenkázásban), éhes voltam és fáradt, de még nem mehettem zuhanyozni, enni és aludni, mert a sarj a pillanatnyi pelenkanélküliséget kihasználva mindkettőnket lepisilt, úgyhogy még a tiszta ruhát is rá kellett varázsolnom, ami nálunk külön küzdelem, mert (a saját bevallása szerint eszméletlenül éhes) Andris nem érti meg, hogy képtelen vagyok egyszerre megmosni a fenekét, bepelenkázni, felöltöztetni és szoptatni. Természetesen az első három dolog őt baromira hidegen hagyja, ilyen haszontalanságok miatt nem izgatja magát, neki kizárólag a kaja fontos és ezt az adott esetben éktelen sírással hozta a tudomásomra. A helyzet tehát úgy nézett ki, hogy ott harcoltam a pelenkázón a gyerek kismillió lábával és kezével félig süketen, izzadtan-büdösen, tej-, büfi- és pisifoltos trikóban, miközben az éhenhalás szélén azt meséltem Andrisnak nagyon türelmesen, hogy csak két kezem van, drága fiam, és tudom én, hogy sokkal jobb a polipgyerekeknek, gyorsabban végez a mamájuk, de te választottál minket, most már érd be azzal, ami van. A sarj hirtelen elhallgatott, én felnéztem a rugdalózó sokadik patentjáról, hogy mi van, csak nem elmerengett a gyerek a hallottakon, amikor is váratlanul odavigyorgott nekem egyet olyan jól van, muter, azé' szeretlek stílusban. Elolvadtam, naná.

Azóta rendszeresen vigyorog ránk a babaképű, ha fölé hajolunk és beszélünk hozzá, izgatottan mocorog, jár a keze-lába és pár perc múlva már maga a megtestesült szociális mosoly:

   

Itt is teli pofával vigyorog (jé, anyám hangján beszél a kamera!), ez sem az az udvariaskodó mosoly, még csápol is hozzá:

 

Remélem, a gyerek nemcsak azért ilyen barátságos velünk, mert olyan hízelgő dolgokat mondunk neki, hogy pl. jajj, de gyönyörű fiú vagy, meg hogy imádlak, szépségem, imádlak.