Tegnap este kiborultam, és azért fontos, hogy ez az egyáltalán nem szép történet itt helyet kapjon, mert nem akarom elfelejteni, hogy nekem az anyaság egy órára olyan volt, amilyenre senki nem vágyik.
Az elmúlt öt-hat évben igyekeztem elkerülni a környezetére rátapadó, állandóan kifelé áradó embereket, ha pedig a külső körülmények kényszerítő ereje miatt nem hagyhattuk békén egymást ezekkel az emberekkel, védekezésképpen elrejtettem az igazi énemet, hogy minél kevésbé sérüljek és minél kevesebb energiámat szívják el az önmagukat középpontba állítók, másokkal kicsit sem törődők. Remekül hozzá tudok szürkülni a környezetemhez, ha megérzem, hogy a színeimre senki sem kíváncsi. Ez az egyik túlélő stratégiám az ilyen típusú környezetben, és nem érdekel, hogy az igazi énemet nem ismerik meg. Nem hazudok ilyenkor sem, csak keveset mutatok magamból. A másik dolog, amire kimondottan figyeltem az elmúlt néhány évben, hogy mindig legyen időm önmagamra. Nem fodrászra, manikűrre, szolira vagy egyéb külsőségre gondolok. Nekem arra kell az idő, hogy elmélyülhessek a szeretett tevékenységeimben, és hogy teret kapjanak a gondolataim. Hogy egyedül lehessek, amikor egyedül szeretnék lenni. Az az ember, aki én vagyok, többek között ebből nyeri az erejét: az alkotásból, az elmélyülésből, a gondolatok-érzések forgatásából, az időleges egyedüllétből. A Kígyó ilyen, kreatív és élénk lelki életet él, és nem tud megváltozni, mert ez nem felvett szokás, hanem alapvető igény - létszükséglet.
Patthelyzet, amikor a fiam pusztán azért, mert gyerek, éppen ezen a két ponton jelenti a legnagyobb kihívást számomra. Önző, mint minden kisgyerek, és önmagán kívül még képtelen tekintettel lenni másra. Csak az létezik, amit ő akar. Arra használja a napokat, hogy minél jobban megismerje a világot. És az anyukája az egyik legfontosabb segítője, iránytűje a világ felfedezésében, önmaga határainak kialakításában és kitágításában.
A fiam Mérleg/Tigris, teljesen más temperamentum és személyiség, mint én. Mióta hisztizik, gyakran érzem agresszívnek a viselkedését. Minden porcikáját megfeszíti, ha pl. nem akarja, hogy felemeljem a földről, összeszorítja a 6+2 fél fogát, szinte vicsorog és mérgesen morog. Már a 13. hónap végén ezt csinálta. Egyrészt imádom, mert aranyos kis méregzsákként is, másrészt megértem, hogy frusztrálja, hogy nem csinálhatja azt, amit akar, ezért igyekszem az ilyen helyzetek számát a minimálisra csökkenteni, harmadrészt meg azt kérdezgetem magamtól, hogy miért ez a gyerek érkezett hozzánk, mit kell megtanulnunk egymástól.
Tegnap estére iszonyatosan dühös lettem. Haragudtam a fiamra, hogy miért nem tud egy kicsit kevésbé akarni, és haragudtam az anyaságra, hogy teljesen alá kell rendelnem magam egy másik embernek (egy olyan embernek, akit valószínűleg nem engednék három lépésnél közelebb magamhoz, ha felnőttként így viselkedne, és akivel valószínűleg önszántamból soha nem élnék együtt), és ez az alárendelés néha borzasztó nehéz, mert adott esetben fel kell adnom mindazt, ami én vagyok, és hiába mondja a bennem élő pszichológus, hogy nem a rövidebb távra kell koncentrálnom, hanem a hosszabbra, néha nem vigasztal, hogy pl. 5 év múlva jobb lesz a helyzet, és hogy esetleg nem a pszichiáternél fog kikötni a gyerekem 18 évesen. Dühített, hogy mi a fenének kell megélnem ötmillió teljesen értelmetlen konfliktust egy nap, hiszen a nyugalmat, a probléma megbeszélését és a legjobb megoldás megtalálását szeretem. Belőlem is elő tud jönni a színideg állat, aki ököllel veri a betonfalat, de az eddigi 34 évben erre nagyjából háromnál többször nem került sor. Szép az önismeret és a jellemfejlődés, de most legyen úgy, hogy kicsit visszakapom a régi életemet, ezt kívántam tegnap bőgve. Amíg ledolgozom az alváshiányomat, amíg szabadon írok és alkotok egy keveset, amíg olyan erőt és magabiztosságot és harmóniát nem érzek magamban, mint egy héttel ezelőtt. És sírás közben az járt a fejemben, hogy még elég jó anya sem tudok lenni, mert azt biztos nem árasztja el elemi erejű harag. Aztán állandóan a fiam arcát láttam magam előtt, a bizalmat és a szeretetet a szemében, a boldog mosolyt az arcán, szinte éreztem a karomban a testét, és még pocsékabb anyának éreztem magam, hogy egyáltalán felmerült bennem: pár napra meg akarok szabadulni tőle. Csak levegőt szeretnék, csak egy kis mozgásteret. Nem a körmeimet akarom kilakkozni, pusztán úgy szeretnék aludni nyolc órát, hogy nem ugrásra készen alszom.
Tudom, hogy ő még nagyon kicsi, és nekem, a felnőttnek kell alkalmazkodnom sok-sok dologban, nekem kell kitalálni a megoldásokat, nekem kell csiszolnom a személyiségemen. Életem egyik legrosszabb pillanata volt, amikor végtelenül kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy anya legyek. Jelző nélkül, pusztán anya. Azt érezni, hogy ennek a csodálatos kisgyereknek egy ilyen anya jutott, mint amilyen én vagyok, és nem tudom mindazt teljesíteni, amit elvárok magamtól.
Azt hittem, depressziós vagyok, csak nem vettem észre. Ma B. szüleinél töltöttük a nap nagy részét, és indulás előtt azt kértem tőle, hogy legyen velem nagyon türelmes a következő időszakban, és hogyha nem változik a helyzet, két-három hónap múlva vigyen el pszichológushoz, mert ha addig nem tudom megoldani a problémát, akkor a bennem éldegélő pszichomókus egy nyamvadt kis hobbiturkász, semmit sem ér, szakemberre van szükségem. Egész nap figyeltem a reakcióimat, érzéseimet, gondolataimat. És megkönnyebbültem. A lényeg: Nem vagyok depressziós. Elfáradtam, az aranytartalékaimon élek, mióta Andris begyújtotta a rakétáit. A jó hangulatom már attól visszatért, hogy a kocsiban kétszer 15-20 percet szundítottam nem készenléti állapotban; hogy az ebédet csak háromszor szakítottam meg, nem pedig tizenötször; hogy Andris másokat foglalkoztatott, hozzám bújni, puszilkodni, anyatejezni, játszani jött oda egy kis időre; hogy a pelenkacserét leszámítva nem hisztizett, mert egy csomó minden lekötötte a figyelmét. Szóval, fellélegezhettem kicsit. Az derült ki B.-vel beszélgetve, hogy hosszabb távon muszáj még jobban beosztani a napokat, a tennivalókat, pontosabban megtervezni az életünket, hogy pihenésre, alvásra és saját magunkra is jusson idő. És muszáj átnéznem a saját magammal szemben támasztott elvárásaimat, és muszáj kitalálnom/kitalálnunk, mit nem csinálok/csinálunk jól. Nem csodálom, hogy nem vagyok még terhes, ilyen aktívan válaszokat kereső/némiképp elégedetlen állapotban nem tudok biztonságos fészket építeni belül a következő babánknak. Muszáj megtanulnom végre a lecke aktuális részét, hogy Az Élet feladhassa a következőt.
Az elmúlt öt-hat évben igyekeztem elkerülni a környezetére rátapadó, állandóan kifelé áradó embereket, ha pedig a külső körülmények kényszerítő ereje miatt nem hagyhattuk békén egymást ezekkel az emberekkel, védekezésképpen elrejtettem az igazi énemet, hogy minél kevésbé sérüljek és minél kevesebb energiámat szívják el az önmagukat középpontba állítók, másokkal kicsit sem törődők. Remekül hozzá tudok szürkülni a környezetemhez, ha megérzem, hogy a színeimre senki sem kíváncsi. Ez az egyik túlélő stratégiám az ilyen típusú környezetben, és nem érdekel, hogy az igazi énemet nem ismerik meg. Nem hazudok ilyenkor sem, csak keveset mutatok magamból. A másik dolog, amire kimondottan figyeltem az elmúlt néhány évben, hogy mindig legyen időm önmagamra. Nem fodrászra, manikűrre, szolira vagy egyéb külsőségre gondolok. Nekem arra kell az idő, hogy elmélyülhessek a szeretett tevékenységeimben, és hogy teret kapjanak a gondolataim. Hogy egyedül lehessek, amikor egyedül szeretnék lenni. Az az ember, aki én vagyok, többek között ebből nyeri az erejét: az alkotásból, az elmélyülésből, a gondolatok-érzések forgatásából, az időleges egyedüllétből. A Kígyó ilyen, kreatív és élénk lelki életet él, és nem tud megváltozni, mert ez nem felvett szokás, hanem alapvető igény - létszükséglet.
Patthelyzet, amikor a fiam pusztán azért, mert gyerek, éppen ezen a két ponton jelenti a legnagyobb kihívást számomra. Önző, mint minden kisgyerek, és önmagán kívül még képtelen tekintettel lenni másra. Csak az létezik, amit ő akar. Arra használja a napokat, hogy minél jobban megismerje a világot. És az anyukája az egyik legfontosabb segítője, iránytűje a világ felfedezésében, önmaga határainak kialakításában és kitágításában.
A fiam Mérleg/Tigris, teljesen más temperamentum és személyiség, mint én. Mióta hisztizik, gyakran érzem agresszívnek a viselkedését. Minden porcikáját megfeszíti, ha pl. nem akarja, hogy felemeljem a földről, összeszorítja a 6+2 fél fogát, szinte vicsorog és mérgesen morog. Már a 13. hónap végén ezt csinálta. Egyrészt imádom, mert aranyos kis méregzsákként is, másrészt megértem, hogy frusztrálja, hogy nem csinálhatja azt, amit akar, ezért igyekszem az ilyen helyzetek számát a minimálisra csökkenteni, harmadrészt meg azt kérdezgetem magamtól, hogy miért ez a gyerek érkezett hozzánk, mit kell megtanulnunk egymástól.
Tegnap estére iszonyatosan dühös lettem. Haragudtam a fiamra, hogy miért nem tud egy kicsit kevésbé akarni, és haragudtam az anyaságra, hogy teljesen alá kell rendelnem magam egy másik embernek (egy olyan embernek, akit valószínűleg nem engednék három lépésnél közelebb magamhoz, ha felnőttként így viselkedne, és akivel valószínűleg önszántamból soha nem élnék együtt), és ez az alárendelés néha borzasztó nehéz, mert adott esetben fel kell adnom mindazt, ami én vagyok, és hiába mondja a bennem élő pszichológus, hogy nem a rövidebb távra kell koncentrálnom, hanem a hosszabbra, néha nem vigasztal, hogy pl. 5 év múlva jobb lesz a helyzet, és hogy esetleg nem a pszichiáternél fog kikötni a gyerekem 18 évesen. Dühített, hogy mi a fenének kell megélnem ötmillió teljesen értelmetlen konfliktust egy nap, hiszen a nyugalmat, a probléma megbeszélését és a legjobb megoldás megtalálását szeretem. Belőlem is elő tud jönni a színideg állat, aki ököllel veri a betonfalat, de az eddigi 34 évben erre nagyjából háromnál többször nem került sor. Szép az önismeret és a jellemfejlődés, de most legyen úgy, hogy kicsit visszakapom a régi életemet, ezt kívántam tegnap bőgve. Amíg ledolgozom az alváshiányomat, amíg szabadon írok és alkotok egy keveset, amíg olyan erőt és magabiztosságot és harmóniát nem érzek magamban, mint egy héttel ezelőtt. És sírás közben az járt a fejemben, hogy még elég jó anya sem tudok lenni, mert azt biztos nem árasztja el elemi erejű harag. Aztán állandóan a fiam arcát láttam magam előtt, a bizalmat és a szeretetet a szemében, a boldog mosolyt az arcán, szinte éreztem a karomban a testét, és még pocsékabb anyának éreztem magam, hogy egyáltalán felmerült bennem: pár napra meg akarok szabadulni tőle. Csak levegőt szeretnék, csak egy kis mozgásteret. Nem a körmeimet akarom kilakkozni, pusztán úgy szeretnék aludni nyolc órát, hogy nem ugrásra készen alszom.
Tudom, hogy ő még nagyon kicsi, és nekem, a felnőttnek kell alkalmazkodnom sok-sok dologban, nekem kell kitalálni a megoldásokat, nekem kell csiszolnom a személyiségemen. Életem egyik legrosszabb pillanata volt, amikor végtelenül kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy anya legyek. Jelző nélkül, pusztán anya. Azt érezni, hogy ennek a csodálatos kisgyereknek egy ilyen anya jutott, mint amilyen én vagyok, és nem tudom mindazt teljesíteni, amit elvárok magamtól.
Azt hittem, depressziós vagyok, csak nem vettem észre. Ma B. szüleinél töltöttük a nap nagy részét, és indulás előtt azt kértem tőle, hogy legyen velem nagyon türelmes a következő időszakban, és hogyha nem változik a helyzet, két-három hónap múlva vigyen el pszichológushoz, mert ha addig nem tudom megoldani a problémát, akkor a bennem éldegélő pszichomókus egy nyamvadt kis hobbiturkász, semmit sem ér, szakemberre van szükségem. Egész nap figyeltem a reakcióimat, érzéseimet, gondolataimat. És megkönnyebbültem. A lényeg: Nem vagyok depressziós. Elfáradtam, az aranytartalékaimon élek, mióta Andris begyújtotta a rakétáit. A jó hangulatom már attól visszatért, hogy a kocsiban kétszer 15-20 percet szundítottam nem készenléti állapotban; hogy az ebédet csak háromszor szakítottam meg, nem pedig tizenötször; hogy Andris másokat foglalkoztatott, hozzám bújni, puszilkodni, anyatejezni, játszani jött oda egy kis időre; hogy a pelenkacserét leszámítva nem hisztizett, mert egy csomó minden lekötötte a figyelmét. Szóval, fellélegezhettem kicsit. Az derült ki B.-vel beszélgetve, hogy hosszabb távon muszáj még jobban beosztani a napokat, a tennivalókat, pontosabban megtervezni az életünket, hogy pihenésre, alvásra és saját magunkra is jusson idő. És muszáj átnéznem a saját magammal szemben támasztott elvárásaimat, és muszáj kitalálnom/kitalálnunk, mit nem csinálok/csinálunk jól. Nem csodálom, hogy nem vagyok még terhes, ilyen aktívan válaszokat kereső/némiképp elégedetlen állapotban nem tudok biztonságos fészket építeni belül a következő babánknak. Muszáj megtanulnom végre a lecke aktuális részét, hogy Az Élet feladhassa a következőt.
13 megjegyzés:
Tudod, azt is el kell ám fogadnunk, hogy nem tudunk mindig azon a szinten teljesíteni, amit magunktól elvárunk, mert mi is kimerülhetünk rövidebb-hosszabb időre. És azt sem árt elfelejteni, hogy igenis, néha önzőnek kell lennünk, saját magunk érdekében legalább annyira, mint az aprónép érdekében. Lehet restellni magunkat a negatívabb gondolatokért vagy a felcsattanásokért, de hát nem csak anyák/apák vagyunk, hanem más igényekkel is rendelkező emberek. Gondoltam már én is nem egyszer nosztalgikus hangulatban arra, milyen könnyű is volt, amikor a saját magam uraként azt tettem egész hétvégén, amit akartam. Nem tudnám már másképp elképzelni az életem, ahogy te sem, de akkor is, miért ne lehetne néha visszaemlékezni, visszavágyni?
Én meg vagyok róla győződve, hogy ha korábban kezdtük volna a gyerkőcöt másra hagyni rövidebb-hosszabb időre (ahogy sajnos mostanában sem nagyon tesszük), biztosan kiegyensúlyozottabb teljesítményű szülők lennénk. Felnőttesen szabad feltöltődés nélkül viszont nagyon nehéz a mindennapokra erőt biztosítanunk. Nekem egyébként sokat segít egy egyébként nem túl kellemes beidegződés: mindig korán ébredek. Így mindig van egy-két órám csak úgy blogolni, olvasni, filmet nézni.
A korán reggel hosszan elmélázó teidet olvashattad. :-)
(ui.: Én úgy gondolom, ha valaki ennyit gondolkodik ezen, csakis jó anya lehet. és ha még kicsit önzőbb is lenne néha...)
Bölcs dolog, hogy el kell fogadnunk a gyengeségünket, tudatosítanunk kell, hogy jó szülők vagyunk stb, de attól még az ember ugyanúgy kimerül, kiakad. A baj szerintem az, hogy a régi családmodell ma már nagyon kevés helyen van meg. Ahol több generáció él együtt, és kéznél van egy nagyi, van egy-egy óra napközben a lazításra, és az rengeteget számít. Persze ez is nesze semmi gondolat, mert a világ nem ebbe az irányba változik. Mi nagyon szerencsések vagyunk, mert otthon dolgozom, és ha hallom, hogy a Nej türelme fogytán van, átveszem a Porontyot egy fél órára. Úgy érzem, hogy a dackorszakban ez még fontosabb lesz, mert valahogy a férfi jellemhez jobban illik a szigorúbb, "márpedig most pelenkát fogunk cserélni" - hozzáállás.
Persze ez, akárcsak a nagyi, valóban szerencse kérdése.
Mi továbbra is nyitottak vagyunk hétköznapi együtt-babázásra, ha valahogy térben össze tudjuk hozni a dolgot.
Már régen nem írtam, de mindig itt vagyok :) Ez viszont az a téma ami mellett már nem tudok elmenni szó nélkül, ha nem gond :)
Én pontosan ugyan ebben a helyzetben voltam, majdnem pontosan ugyan ebben a korban, mármint mikor a mi fiunk is ennyi idős volt. Nálunk szinte semmi segítség nincs, sem anyukám nem él, sem anyósom. Nekem is pont ekkor tájt fogyott el minden energiám, de sajnos nem is találtam segítségre, mert a férjem hallani sem akart arról, hogy a gyerek bárhol máshol legyen, mint sem itthon, vagy velünk. Azt kell mondjam, hogy ha van lehetőségetek igen is le kell válljatok alkalmanként egy kis időre Andrisról. Hidd el, hogy tökéletsen jól érzi magát a mamáknál, lehet csinál majd olyat amit mondjuk nem éppen szeretnél, de a lényeg azon van, hogy ti is és ő is feltöltődjetek. De leginkább ti. S akkor majd minden újra szép és jó lesz! :)
Végezetül pedig csak annyit, hogy Csapos zárójeles utóiratával nagyon is egyet értek!!!
Hajrá Csibi, nagyon is jól csinálod (csináljátok)!!
Szia! Én is nagyon sokszor hasonlóan érzek mostanában, mint te! Néha szeretnék egy kicsit szabira menni az anyaságból:) Csak egy-két napra, vagy legalább egy pár órára. De jó lenne néha visszakapni a régi életem... , De Lilit oda nem adnám semmi pénzért és már nem tudnék nélküle élni! Néha kell az embernek, hogy egy kicsit egyedül legyen, feltöltődjön. Egyet értek az előttem szólóval, ilyenkor nagy szolgálatot tehetnek a nagyszülők, barátok, ha csak egy délutánra is!....Ez természetes! Addig, amíg cápakölyök, picicápa volt csak anya voltál, most pedig már, hogy nagyobb a fiad, visszatérnek régi vágyaid, hobbijaid stb....
Nekem s ez volt a legnehezebben megolgható probléma és csak csodálni tudtam az egyik barátnőmet, aki a gyereke 2 hetes korátúl kikötötte, hogy hetente egyszer elmegy masszázsra egyszer meg fallabdázni megy. Azt hiszem ő oldotta meg jól a helyzetet, mert aztóta is teljesen kiborulásmentesen képes anya lenni. Sajnos én nem vagyok ennyire ügyes, mert minden nem a gyerekekkel töltött pillanatban az foglalkoztat, hogy mi van velük, mg lelkiismeret furdalásom van, hogy ennyire leterhelem a férjemet, pedig azért nem dolgozom, hogy a gyerekekkel foglalkozzak. Éppen ezek miatt nem is tudtam kikapcsolni és már 2 nagykiboruláson túl vagyok. De adtam magamnak 2 hónapot, hogy tegyek valamit magamért: 2 hónapon belül el "kell" kezdenem hastáncolni.
Az unokahúgom még nem volt egészen egy éves, amikor már néhány órára egyedül hagyták velünk (nagyszülőkkel vagy velem). Persze akkor ő már csak bébiételt evett. Most látom csak, hogy ez valószínűleg mekkora segítség lehetett a nővéremnek, amikor végre néhány órára nem kellett anyának lennie.
És bár maga a zene teljesen másról szól, de az a két sor jutott eszembe, hogy "Go away, give me a chance to miss you..." Szerintem egyáltalán nem baj, ha így érzel néha, és hogy segítséget tudsz kérni, hogy így tudsz fordulni B-hez, az azt mutatja, hogy minden a legnagyobb rendben van nálatok! Kitartást ehhez a nehezebb időszakhoz!
Kedves Anya-Ember! Ügyes vagy és jó úton haladsz. Az ilyen "mélypontok" azért vannak, mert szükség van rájuk. Teljesen átérezlek, nekem is létszükségleg a lelki élet... sajnos az utóbbi pár évben túl kevés jutott belőle, az alkotásból még kevesebb. Az a fő, hogy ne ijedj meg, nem depressziós vagy, hanem újabb szintre léptél. De szerintem utólag már te is rájöttél :)
Szeretettel ölellek és olvaslak rendületlenül! :)
Vekerdy szerint a "gyerekek lerágják rólunk a húst, lerágják a csontjinkat." Ezért KÖTELEZŐ TÖLTŐDNI MINDIG!!!! MENJ EL CSIBI A FIADTÓL, MENJ EL. Hogy ne halld a hangját, ne automatikusan mozduljon a kezed ha lép, ÉS FŐLEG NE EZEN KATTOGJON AZ AGYAD CSAK. INPUT-INPUT-INPUT A KÜLSŐ VILÁGBÓL. Meglesz ez, csak ne gyötörd magad, és görgesd a rosszullétet nap nap után, hanem ÁLLJ MEG, szabadulj meg tőle, fordulj el, fogd be a füled, menj el...és aztán gyere majd vissza.
Ja és szedjél vitamint...ha még mindig óránként szoptatsz egy 13 hónapos gyereket (vagy akárhányszor is) eddigre teljesen kimerültek a vasraktáraid, meg a mindenfélevitamin-raktáraid is! VAS, MAGNÉZIUM KÖTELEZŐ!!!!! naponta!!!
Csók
szinténszenvedőP
Csibi, tudom a kibicnek semmi sem drága, és valszeg nekem sosem lesz gyerekem, de amit én kivülről látok, azt megosztom veled, még akkor is ha baromira megharagszol: Lazulj már ember, egy kicsit! De, komolyan. És ne analizáld igy túl a dolgokat. Nem történt semmi különös, kiborultál egy kicsit, kicsit nagyon, ennyi. Nincs semmi megtanulandó sorsfeladat, nem üzent neked semmit az Univerzum, a gyereked nem egy energiavámpir, csak elevenebb, mint a többi. Bármennyire is extrának tűnik, ez sem több egy átlagos megoldandó problémánál. Mióta lettél te ilyen karma-hivő, mindennek okát kereső, görcsölő valaki? Akit én megismertem a blogból, az egy életvidám, határozott csaj, aki azt teszi amit jónak lát....nem azt, amit szerinte a környezete szerint a "mintaanyává válás útján tennie kellene...."
Tyű, jó sokat olvastam :) Köszönöm a hozzászólásokat.
marlen: Ami a saját gyerekedet illeti, szeretném, ha nem lenne igazad :)
Nincs miért megharagudnom. Az életvidámságom és a határozottságom semmit sem változott, nem görcsölök és kizárólag a saját elvárásaimnak akarok megfelelni, mint mindig. Az igaz, hogy nagyon magasra tettem a lécet, és önostorozásból nagyon jó vagyok. Hónapok óta azt mondja mindenki az irl környezetemben, hogy milyen jó formában vagyok, sugárzik rólam a boldogság, a harmónia, a gyerekemen pedig látszik, hogy milyen jó dolga van. A mintaanyás kiszólásaim ironikusak, ezek szerint te nem vetted úgy.
Bennem évek óta megvan a dolgoknak ez a másfajta szemlélete is. Túl sokat nem meséltem róla, megtartottam magánügynek, most viszont kikívánkozik, akkor is, ha tudom, hogy sokan berzenkednek minden ilyesmi ellen.
Itt is megírom neked, hogy szívből gratulálok az új karkötődhöz :)
Patty: Még szoptatom Andrist, így az eltáv 1-2 óránál nem lehet több, ezt azért igyekszem kihasználni :) Miután leteszem aludni, nem ő van a középpontban, hanem minden más, amire mellette napközben nem jut időm/időnk. Csomó programunk van, szóval, nem a négy fal között tengetem sanyarú sorsomat. Írni viszont ritkán tudok, ezért inkább az engem foglalkoztató dolgokra helyezem a hangsúlyt.
Nem szenvedek, légyszi, te se tedd :)
Wattacukor: Nagyon kedves vagy, köszönöm :) Én is azt gondolom, hogy szükség van rájuk, és igen, két lazább nap, ennyi kellett a töltődéshez.
Neyla: Köszönöm szépen :) Andrist még szoptatom, ez korlátozza a mozgásunkat, de semmiféleképpen nem választom el azért, hogy pl. B.-vel hamarabb lehessünk kettesben egy teljes napra, Andris pedig a nagyszülők szerető gondoskodását élvezze, amit ez utóbbiak már nagyon várnak.
vasasvirag: Nem vagyok a mesterséges megoldások híve, pl. a kimozdulást csak úgy tudtam volna megoldani akár még a nyáron is, hogy az apja cumisüvegből megeteti a gyereket, amíg engem masszíroznak. A barátnőd szoptatott?
Szerintem olyan nincs, hogy soha nem borul ki az ember.
Igen, minél előbb kezdj el hastáncolni, ez parancs :) És hidd el, az apukájuk gond nélkül veszi az akadályt a távollétedben, ha meg nem, ott a remek lehetőség, hogy saját megoldást dolgozzon ki a probléma kezelésére. Biztos neki is jót tenne az önállóság, az apás együttlét teljesen más, mint az anyás.
Brigi: Igen, amikor jöttem haza a 2.5 órás kiruccanásom után, szedtem a lábaimat, mert minél előbb meg akartam ölelni a fiamat :) Akinek nincs gyereke, az nem tudja elképzelni, adott esetben micsoda fizikai és lelki leterheléssel jár a gyerekezés, főleg az első időszakban.
Sokfelé megyünk, éppen azért, mert Andrison látom, hogy unatkozik néha és nekem is kell a kimozdulás, de nyilván az is fárasztó, ha mindig megyünk valahová. A nagyszülők hosszabb időre is szívesen együtt lennének Andrissal, de egyelőre ő még szopik, illetve mindegyik nagyszülőnek megvan a maga elfoglaltsága, ha rendesen nyugdíjas lesz mind, könnyebben össze tudjuk hozni a gyerekfelügyeletet, bár teljesen megértem, hogy azért megvan a saját életük is.
RneIcus: Köszönöm :) Nekem nem gond, örülök a véleményeknek, tapasztalatoknak, tippeknek.
Nem baj, ha nem írom le ide újra, amit Briginek írtam? Ezt válaszolnám neked is.
Zé: Tudod, nekem nagyon magas szinten fekszik a tűréshatárom, sokat bírok, sokat bírtam mindig is, erre itt ez a 13 hónapos gyerek, és néha kész vagyok :) Ezzel nekem nehéz szembesülnöm, mert korábban nem igazán tapasztaltam ilyesmit, nincs meg az eszköztáram a kezelésére, illetve dolgozom a kiépítésén.
A nagycsaláddal kapcsolatban igazad van, bár ha nem muszáj, nem laknék együtt egyikünk szüleivel sem, szerintem kell az egészséges távolság.
Hétvégén úgyis találkozunk :)
teide: Nagyon eltaláltad a dolgokat :) Maximalista vagyok a köbön és nehezemre esik önzőnek lenni. Így nem könnyű.
Nálunk a szoptatás kizár mindenféle hosszabb elválást, de már gondolkodom, hogy fogom megoldani, ha Andris elválasztja magát. Most azt szokja, hogy apukájával van 1-2 órára, de pl. ez is olyan, hogyha egymás után 3 este elmegyek valahová, a 4. napon sokkal anyásabb, vécére sem jutok el éktelen sírás nélkül és végig ott sír az ajtó előtt.
Te pacsirta típus vagy?
Annyira irigyellek, hogy tudsz sírni. Tudod már többször írtam, hogy nekem ez nem megy. vagy ha megpróbálom, akkor nincs megkönnyebbülés, ha ordítok sem... jó, hogy te 1 évvel előttem rájöttél erre... vagyis, hogy a cápa még "csak" 1 éves és már tudod ezeket, Bendus 2 és ezekre legalábbis hasonlókra 2-3 hete jöttem rá. de sírni, sírni nem tudok.... :o(
Most értem ide csak az olvasásban (nagy lemaradásban vagyok), és csak egy gondolat Neked, amit magadévá kéne tenni: Nem kell mindig a legjobb anyának lenni, elég, ha "elég jó" anya vagy.
Bár szerintem erre már magadtól is rájöttél mostanra... :)
Megjegyzés küldése