Házias

A pelenkázás és a tévézés és a babakocsiba való beszállás körüli mizériát, valamint az önállósodásból fakadó hisztiket leszámítva idilli módon telnek a napjaink. Szeretem, hogy Andris már elég nagy a komplexebb kérések és helyzetek megértéséhez, és azt is, hogy nem kell állandóan arra figyelni, éppen mit garázdálkodik az uraság, miközben kedvére jön-megy a lakásban. (Ami engem illet, türelmesebb és kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha, megvan Az Újabb Kulcs Andrishoz és önmagamhoz, de ebbe perpill nem megyek bele, Ezo Terka énem nem kíván nyilatkozni, meg amúgy is beteg vagyok már megint, nem akarok sokáig fent maradni.) Andris örömmel kapcsolódik be a hétköznapi tevékenységekbe és nagyon figyelünk is, hogy ne maradjon ki semmiből, mert zokon veszi. Mindig ott akar lenni, ahol történik valami, és ég a vágytól, hogy megtudja, hogyan történik az a bizonyos valami. Ma például olyan kis apróságok okoztak neki végtelen boldogságot, hogy az apukájával együtt begyömöszölhette a mosógépbe a szennyest (a két parányi kezével ő is tolta befelé a ruhákat), vagy hogy az előszobában leparkolt szatyorból behozta a konyhába az ecetet (imádtam nézni, ahogy kikísérletezi azt a biztos kétkezes fogást, amivel a levegőbe emelte a flakont, közben meg látszott az arcán a büszkeség). Szereti, ha kérünk tőle valamit és ügyes lehet és megdicsérjük/megtapsoljuk. Persze, kópé is, mert azzal szórakoztatott minket a hétvégén, hogy magasba emelte a két karját a füle mellett és így közlekedett (mindhárman nagyokat nevettünk), aztán tarkóra tett kézzel is sétálgatott, és hátrafelé is gyalogolt. 

B.-vel néha a padlóról szedegetjük fel az állunk maradványait, mert ha azt mondjuk Andrisnak a gyerek szobájában, hogy Andris, menj ki a konyhába, légyszi, és hozd ide a hűtőmágneseidet, akkor a gyerek fogja magát, kimegy a konyhába, leszedi a hűtőről az éppen aktuális hűtőmágneskedvenceket (naponta változó, de a virág, a hal és a tyúk toplistás), betipeg velük hozzánk és a kezünkbe nyomja őket. És még egy csomó ilyen van, mi meg csak hitetlenkedve bámulunk egymásra, hogy ezt honnan tudja? és mikor tanulta meg? Ami érdekli, arra rámutat vagy odahúzza a kezünket, hogy magyarázzuk el és demonstráljuk a működését. Mostanában a csatok kötik le nagyon, kábé ezerszer szét és össze kell csatolnom a Manduca, az etetőszék, a babakocsi és egy direkt neki előtúrt övtáska csatjait. Álmomban is biztos kézzel szedem szét és pattintom össze bármelyiket. (És ha már csat, azt meséltem már, hogy nem egyszer megpróbálta a hajába tűzni a hajcsatomat? És azt, hogy egyszerre két fésűvel kócolja a saját haját? Ésésésésés....?)

A hét legkedvesebb jelenetéhez azt kell tudni, hogy utoljára cirka egy-másfél hónappal ezelőtt locsoltam virágot Andrissal együtt. A hátamra raktam a Manducában és így tettünk-vettünk, mert nyűgösködésnél az, hogy össze is bújunk, de közben csinálunk is ilyen-olyan érdekes dolgot a lakásban (virágokat locsolunk, pölö), jól beválik. Azóta nem látott virágot locsolni, alvásidőre csúszott az öntözés, ezért is lepődtünk meg annyira B.-vel, hogy Andris valamelyik nap leügyeskedte a polcról a kannámat és elkezdte locsolni a virágokat úgy, ahogy tőlem látta egy-másfél hónapja (nem volt benne víz), illetve előtte rendszeresen. Sem a játékait, sem a szőnyegeket, sem a könyveket nem akarta megöntözni, kizárólag a virágoknál matatott a kannával. Állítólag a gyerekeknek ebben a korban nincs emlékezete, nincs emlékképe. Ühüm, valóban nincs.