2013. június 1., szombat

A megvadult kisfiúról

Andris durva dolgokat művel nagyjából két hete, nem telik el úgy nap, hogy ne kellene milliószor rászólni, adott esetben rákiabálni. Az előző héten rengeteget bőgtem, remek gyomorgörccsel kezdődött szinte az összes napom. Mintha Sir Andrew megvadult volna. És már nem arról szól a történet, hogy ne ugráljon az ágyon vagy ne fújjon buborékot a poharában lévő tejbe, sokkal inkább arról, hogy ne rugdossa az öccsét, ne cibálja az öccse kezét, ne tépjen ki minden játékot az öccse kezéből és hasonlók. Előtte egy hónapig annyira zenmami voltam, mint még soha, és most úgy érzem, a nagyfiam ebből a zenmamiságból akar kibillenteni - mindenáron. 
Amikor Dávid még bennem éldegélt és a nődokimnál várakoztam a nagy hasammal, B.-vel és Andrissal együtt, a velem szemben ülő pár megkérdezte, bántja-é a nagytesó a pocakomat, ugyanis náluk rendszeresen üti a nagy az anya hasát. Mondtam, hogy nem, aztán beszélgettünk kicsit mindenféléről. 
Utálom, hogy a fiaim ilyen korán elkezdték a kakaskodást. És mindkettő teljesen komolyan gondolja a maga igazát. 
Dávid olyan hat-hét hónapos korában a játszótéren mondta egy anyuka, hogy majd eljön az az idő, amikor A Kicsi nem hagyja magát, és miután megjegyeztem, hogy A Kicsi már most sem hagyja magát, meglepődött. Dávid legtöbbször felháborodott sipítással közli Andrissal, hogy nem igazán korrekt dolog kicsavarni a kezéből a játékot, és miután Andris erősebb, mindig sírás a vége. A gondom az, hogy bárhol és bármivel játszik Dávid a legnagyobb békességben, Andris rögtön odamegy hozzá és elveszi a játékot. Hangsúlyozom, rögtön. Nem a legfinomabb módon szerzi meg Dávidtól a játékokat, általában a kérem-et is beleüvölti az öccse arcába, de alapvetően az 'odamegyek és kirángatom a kezéből' mentalitás a jellemző. Vagy játszana az elvett kinccsel, vagy megpróbálja eldugni Dávid elől. A Kicsi addig fogja a kis kincsét, ameddig bírja a cibálást/kézlefeszegetést, aztán végül sír, abszolút jogosan. 
Az is gyakran előfordul, hogy Andris kibírhatatlanul rikoltozik, ha Dávid pl. hozzáér a lábához vagy pusztán csak mászik felé, drámai bőgést produkál, ha az öccse véletlenül kiveri a kezéből a kiflijét, és simán letolja a kanapé előtt térdelő és annak a szélébe kapaszkodó Dávid ujjait. 
A legrosszabb az, amikor azért tolakodnak egymással, hogy ki üljön az ölembe. Egyébként ha Andris ül az ölemben, Dávid arcán látom, mennyire sérelmezi a tényt, és jön, és megpróbálja kitúrni onnan a bátyját.
Andris Dáviddal szembeni viselkedésének kétharmadát a negatív megmozdulások teszik ki. Az egyharmadban puszilgatás, ölelgetés, együtt röhögés, kergetőzés, buksisimogatás, nyugtatgatás található, meg a gyere, öcsi, játsszunk valamit. De ott van az is, hogy pl. a puszinál Andris figyelni szokta, látjuk-é a puszit, ergo hogy ő milyen rendes az öcsivel, és várja, hogy megdicsérjük. Ha elmarad a dicséret, szól, hogy anya, megpusziltam öcsit, azaz mondjam már, milyen aranyos ő. (Többször teszteltem azzal, hogy direkt nem dicsértem meg a puszi után, mert láttam, hogy nekem szánja a jelenetet.)
Sir Andrew képes egész nap cseszegetni az öccsét, én meg erre még nem készültem fel lelkileg. A szép szó, a kedves hang semmit nem jelent Andrisnál, hiába szólok neki ötször kedvesen, hogy ne rugdossa az öccsét (csak kicsit, Dávidnak nem fájt, de akkor sincs rugdosás), hatodszor is odapöttyint a lábával, meg hetedszer is... Az egész napos toszogatás után már képtelen vagyok finoman kommunikálni Andrissal. 
És azt látom, hogy igazából nem számít, mennyi szeretetet és időt kap. Azért vagyok hulla, mert ha Dávid alszik, Andrissal töltöm az időt, ha meg Andris alszik, Dáviddal. Ha mázlim van, Andris valamennyit egyszerre alszik Dáviddal, így jut cirka 30 perc magamra, ebbe beleszorítok egy nyugodt kajálást, kapucsínózást. Reggel 5-kor kelek, este tízkor kidőlök. Folyamatosan jövök-megyek, játszunk, teszek-veszek. Most az idegtől nem tudtam elaludni, és ha már így jártam, feldobtam egy pakolást, hadd hámlasztódjon az orczám és leültem helyzetjelenteni. Szóval, a zenmamiságom egy hónapjában ugyanolyan türelmes voltam vele, mint amikor teljesen váratlanul megvadult, és ez a vadult lét azóta is tart, én meg felfüggesztettem a zenmamiságot. Nem vagyok büszke az üvöltözéseimre, egyelőre nem tudom jól kezelni Andrist, sajnos. 
Fogalmam sincs, mitől vadult meg és miért jó az neki, ha ötezerszer rászólok. Minden egyes nap. Jó, tippjeim azért vannak, de semmi olyasmi változás nincs az életében, ami megmagyarázná ezt a kérlelhetetlen vadságot, engedetlenséget, ellenállást. 
Amúgy bárhol járunk, áradoznak róla, milyen okos/aranyos/kedves ésatöbbi kisfiú, meg hogy milyen rendesen viselkedik, nincs egy hangos szava. 
Ha kettesben vagyunk, Andris tünemény. 
A hétvégéket nagyon várom, hogy B. besegítsen a gyerekezésbe, meg hogy végre négyesben legyünk, ugyanakkor tartok is tőlük, mert Andris az öccse születése óta elég komiszul viselkedik az apjával. A hétvége akkor telik jól, ha mozgásban vagyunk, ha megyünk valahová. Ha hétvégén összejön nekem egy kis reggeli szunyókálás (amíg Dávid visszaalszik egy órára) vagy egy órácska ékszerezés (addig B. játszik a fiúkkal), Andris garantáltan kezelhetetlenné válik a nap második felére. Nem értem, miért őrül meg attól, hogy visszafekszem aludni, illetve nem én vagyok velük. Mármint azt értem, hogy legyek mindig vele, ezt szeretné. A héten kétségbeesetten csimpaszkodott belém, hogy ő is jön velem a postára (anyósom nálunk volt, őt imádja), sírt és kiabált, hogy anya, én is megyek!, és belebújt a szandáljába, és bőgve-üvöltve futott utánam a lifthez. Nagyon régen nem borult ki ennyire attól, hogy elmegyek valahová.
Hétvégén többet van B.-vel, és nem tetszik Andrisnak, hogy pl. az apukája cseréli a pelenkáját (még nem kezdtük el a szobatisztaságra való szoktatást, majd elmesélem, miért), meg öltözteti. Azt látom Andrison, hogy rengeteg mindenben utánozza az öccsét, holott őt is sokszor megdicsérjük, őt is simogatjuk, öleljük, pusziljuk. Fizikálisan többet vagyok Dáviddal a szoptatások miatt, de ezt mindig próbálom ellensúlyozni Andrisnál, gyakran bújunk össze, birkózunk, nevetünk, gyakran játsszuk a mi kis saját játékainkat.
Reggel Dávid ébred előbb, így Andris mindig arra jön ki, hogy Dáviddal vagyok együtt. Úgy tud rám nézni, hogy szinte lelkiismeret-furdalásom lesz, amiért azt látja, hogy az öccse fekszik a hasamon és hülyéskedek vele.
Este olyan ideges lettem Andris miatt, hogy megkeseredett a nyál a számban. Tanácstalan vagyok és szomorú, meg keserű. Gyűlöletes azt látni, hogy Andris cseszegeti az öccsét. És akkor is piszkálja, ha sokat játszunk/bújunk együtt, mert Dávid kivételesen kétszer két órát alszik, szóval, teletöltött érzelmi tankkal is mindig megtalálja az öccsét. És újra meg újra kitépi a kezéből a játékot, akár 10 perc alatt háromszor is. Az elmúlt négy-öt hónapban állandó téma, hogy ne-vedd-ki-az-öcséd-kezéből-a-játékot. És nem érdekli, hogy ő a nagyfiú, és mintha semmi nem segítene, sem a szép szó, sem a kiabálás, sem a kézre csapás, sem a sarokba állítás, sem a játék elpakolása. Semmi. És most már ott tartok, hogy szeretnék harmadik gyereket, de ha ez a kettő is úgy érzi, hogy nem kap eleget belőlem (és vajon mikor és hogyan tudnék még ennél is többet adni?), hiba lenne még egy kiskakast / kistyúkot vállalni. 

10 megjegyzés:

Katity írta...

Csibike, szerintem nincs olyan, hogy egy gyerek úgy érzi, eleget kapott a szülőkből (mostanában nálunk is iszonyú balhék vannak, csak Léda ugye egyedül van, de amilyen önálló volt egy hónapja, most annyira matricagyerek)...
Én azt vettem észre, hogy minél többet adok, annál többet követel magának (pl: most már, ha felébred éjjel, nem elég, ha "csak" visszasimogatom az álmába, most már ki akar jönni ("ana kivesz téged"), és oltári hisztit tud csapni, ha nem veszem ki, vagy nem én megyek be, hanem az apja.

Tesóügyben a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni, mi gyerekként nagyon rossz kapcsolatban voltunk a tesómmal, folyton gyepáltuk egymást (főleg ő engem), tudom, hogy ez nem vigasztal, de most, felnőttként viszont már jól kijövünk.

Azon nem gondolkodtál még, hogy Andris bölcsis legyen? Lehet, hogy heti egy-két, kortársakkal töltött délelőtt is elég lenne ahhoz, hogy kiengedje a gőzt. Vagy esetleg beszerezhetnétek egy bokszzsákot, hogy ha kötözködik/dühös, ne az öccsén vezesse le a feszültséget.

Babi írta...

Hú, én teljesen megértelek! Nálunk detto ez van... a kicsi még csak 3 hónapos, és mindig reménykedek, hogy majd jobb lesz, de eddig nem jött be. Még az a mázli, hogy a kicsi nálunk egyelőre olyan, mint a béke szigete, de a nagy egy kezelhetetlen dackorszakos 26 hónapos, akivel nem tudok mit kezdeni. Én is teljesen tanácstalan vagyok. Most nem nyugtattál meg, mert ezek szerint az idővel sem javul a helyzet... Kitartás! Nekem is mindenki ezt írja! Szerintem ne marcangoljuk magunkat a kiabálás miatt... ezt csak az érti igazán, aki benne van... nem lehet kibírni ép ésszel! Én is nap, mint nap megfogadom, hogy ma nem üvöltözök, de még egyszer sem feküdtem le este elégedetten... ez egy ilyen buli! :-) Irigykedve nézem azokat a családokat, akiknél nem volt vagy nincs tesóféltékenység... ja, és valaki arról panaszkodott nekem ajátszótéren, hogy a nagy tudomást sem vesz a kicsiről, és hogy ez milyen szar... én meg mondtam neki, hogy fogalma sincs arról, hogy mekkora mázlija van, bárcsak Fanni is leszarná a hugit... mindig reménykedek, hogy na, csak megunja egyszer, de nem, még a legkedvesebb játékát is képes ott hagyni, ha Lotti felébred, és már megy is cseszegetni, és hiába lány, izomból adja neki... katasztrófa!

dorw írta...

Andris 2-3 hete volt beteg, nem? akkor természetesen több figyelmet kapott, szerintem azt követeli vissza.

Katity első bekezdésével mélységesen egyet értek.

(nálunk is én vagyok a szerencsés kiválasztott: ha a gyerek fellkelt, egyszerűen nem engedi, hogy vízszintes testhelyzetben legyek.)

Csillagvihar írta...

El lehet fogadni ezt természetes folyamatként, de lehet úgy is kezelni, hogy valahol valami elbicsaklott. Én mindig azt gondoltam, nálunk ez azért maradt ki, mert ellenkező neműek. Persze ez sem biztos.
De akár elfogadod, hogy természetes, akár úgy gondolod, hogy bicsaklás van, meg lehet kérdezni egy szakembert. Alapvetően nem gyerekpszichológusra gondoltam, és nem arra, hogy Andrissal foglalkozzzon, hanem elsősorban, hogy ti hogy lehettek az adott helyzetben is zen-szülők.

Dezzie írta...

Tudom, ez most nem igazán megnyugtató, de gondolj bele, a fiaid ennyire vehemensen harcolnak majd mindenért, amit csak meg akarnak szerezni, vagy úgy érzik, jár nekik. Ha az egyik behódoló típusú lenne, akkor lehet, hogy ő is igényelné, hogy vele legyél, de nem tud érvényesülni, elnyomja a zajosabb fél (itt most épp magamról beszélek,és nagyon megsínylem a felnőtt életben ezt a mentalitást). Persze ez anyaként iszonyú nehéz...
Van, amikor az egyik gyerek többet igényel, ez természetes is, nem helyes 50-50%-ot nyújtani, mert így igazságos, ha egyszer nem ez az igény. Most Andrisnak kellesz esetleg jobban, majd ha ovis lesz, akkor meg Dáviddal leszel úgyis rengeteget. Ha az egyik pl. kórházban volt, akkor hónapokig tart, míg kiheveri azt lelkileg (nálunk a hihetetlenül jól átaludt éjszakák rovására ment), de lassan visszaáll a rend, aztán a másik lesz matrica, ha történik az életében valami megrázó esemény.
Talán ha látja Andris, hogy teljes mértékben az övé vagy, sokkal több csak vele töltött idővel, lassan megnyugodna. Most elég bizonytalannak tűnik, történt vele valami?

Kitartást!! Ügyes anyuka vagy!

vasasvirag írta...

Nálunk is ugyanez ment(néha azért vissza-visszatér) Az apjától való idegenkedésnek az vetett véget, hogy Barna elment 1 hétre otthonról külföldre dolgozni. Amikor visszatért újra teljes volt a szerelem.

Majmóka írta...

Hú! Ne ijesszetek meg ennyire ezzel a tesós dologgal! :)
Hát, nekem ezzel kapcsolatban még nincs semmi tapasztalatom, így segíteni sem tudok.
Andrisnak nem lehet, hogy már valami több kell, mint Te otthon a kicsivel? Lehet, hogy bölcsi/ovi majd megoldja a helyzetet. Bár tudom, írtál már róla, hogy ez sem egyszerű kérdés. :(

hajni írta...

iker fiaim vannak, nemsokára 5 évesek. nálunk kezdetektől fogva tart a tesó-konfliktus. én is szoktam ordibálni, gyakrabban mint kéne... látom, hogy ennek nincs értelme, mégis kiabálok. így vezetem le a feszültséget? vagy még több feszültséget gerjesztek? nem tudom eldönteni, komolyan... a sok okos/okoskodó/használhatatlan/nem-működő stb stratégiai tanács közül nálunk eddig nagyjából egyik sem vált be. én mégis kiválasztottam egyet, amit alkalmazva talán kicsit nyugisabbak az én napjaim (a gyerekek kb. ugyanannyit veszekszenek): hagyom őket, hogy egymás között intézzék el a vitákat. csak akkor lépek közbe, ha tettlegességre kerül sor. nem hittem, de aztán tapasztaltam: egymás közt sokszor hamarabb, könnyebben és számunkra meglepő megoldásokkal képesek lerendezni a vitákat, mint ha a szülő a saját, korrektnek képzelt elképzelései mentén tenne igazságot... kitartást mindenkinek!!
hajni

Évi írta...

Átérzem,megértem,megélem.

csibike írta...

Jövök majd válaszolni, jövööök :)