Ebben a bejegyzésben háromszor megijedek

Ijedtség I.

Ha jól emlékszem, február harmadik napján olyan reggel kilenc körül döntött úgy a beépített életvezetési tanácsadóm (értsd: a lassan egycentis nagyfiú/nagylány), hogy MOST szépen abbahagyom a munkát, elég a heroikus reggeli ébredésekből és az egész napos melóból, ideje nyugodtabb körülmények közé helyeznie engem. Mint kiderült, a gyerek rém komolyan értette ezt a MOST-ot, ugyanis pillanatok alatt annyira rosszul lettem a munkahelyemen, hogy a főnököm taxival szállíttatott haza. A taxis némileg ijedten nézett rám: sápadt voltam, ziháltam, alig kaptam levegőt és folyamatosan a szám előtt tartottam a kezemet - talán abban reménykedtem, hogy ha hányok, biztos marokra tudom fogni a kikívánkozót és lendületből kivágom az ablakon. (Félájulatban épp nem jutott eszembe zacskót keresgélni a szobámban.) Igyekeztem bizalomgerjesztő mosolyt küldeni a taxis felé, aztán elsuttogtam neki, hogy nyugodjon meg, nincs semmi baj, csak kismama vagyok és lehet, hogy hányni fogok. Szegény taxis szeme kistányérnyira kerekedett, riadt pillantással felmérte a csilivili Mercijében általam okozható kár lehetséges mértékét, aztán habozás nélkül a gázra lépett és a lehető leggyorsabban hazahozott. Gondolom, évtizedeket öregedett a hazaút húsz perce alatt. Itthon minden eleganciát nélkülözve bekúsztam az ágyba és estig aludtam.

Ijedtség II.

Másnap reggel hőemelkedéssel ébredtem, fájt a torkom, köhögtem, folyt az orrom és rázott a hideg, szóval, messze nem voltam partiképes állapotban. Utálok beteg lenni, nem is szokásom, csak azért nem merültem el sanyarú sorsom legmélyebb bugyraiban, mert önsajnálat helyett aludtam. Éber pillanataimban viszont azzal a drámai ténnyel stresszeltem magam, hogy úristen, LÁZAS KISMAMA vagyok, mi lesz most, hiszen csak vészhelyzetben szedek gyógyszereket vagy akkor sem, anno a kificamodott csípőm miatti oltári fájdalmakat is hősiesen tűrtem. (Személyiségem erőteljes önkínzó vonulatába most ne menjünk bele.) A dokim előző nap papíron is megerősítette a terhességemet, egészen pontosan a veszélyeztetett terhességemet, úgyhogy a háziorvosom ennek szellemében ajánlott lázcsillapítót és pihenést. Miután emlékeztettem magam arra, hogy van háegyenegy elleni oltásom, illetve több emberrel (köztük kismamával) konzultáltam a borogatásos hőcsillapító módszerek mibenlétéről, úgy döntöttem, akár meg is nyugodhatok. S lőn. Aztán néhány nap alatt meggyógyultam.

Ijedtség III.

Érdekes, nem félek a vetéléstől, sikerült feldolgoznom, nincs bennem semmi rossz érzés és hiszek abban, hogy most nem lesz semmi baj, minden rendben odabent, ennek ellenére ma hajnalban sikerült azt álmodnom, hogy elvetéltem, az előszoba merő vér, mint egy mészárszék, a gyerekem ott fekszik a vértől iszamos földön, kis átlátszó valami a zsigerek között, belőlem meg ömlik a vér. Rettenetesen zokogtam álmomban, arra ébredtem, hogy B. keze az arcomhoz ér - elalvás előtt megsimogatott. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, annyira valóságos volt az álmom, úgy éreztem, nem kapok levegőt, ömlött a könny a szememből, nem tudtam, milyen nap van és B.-nek nagyon sokszor el kellett mondania, hogy tényleg nem vetéltem el. Borzalmas volt, úgy látszik, a tudatalattim azért tartogat meglepetéseket. Lehet, elalvás előtt egyelőre hanyagolnom kellene az okos könyvek szülés live című fejezeteit, harmatos lelkivilágom nem érett még meg ezekre a képekre. Továbbra sem félek a vetéléstől és nem vagyok hajlandó minden pillanatban remegni a gyerekünkért, úgyis az történik majd, aminek történnie kell. Van, ami ellen úgysem tehetek semmit. (Kéz - és lábujjakat csuriba, kedves olvasók, némi drukkot szívesen veszünk.)