2018. február 12., hétfő

Itt és most

A blogom véletlenül tűnt fel az életemben most is: nem terveztem, hogy megnyitom, azt főleg nem, hogy írok ide, de belefutottam valamibe, aztán az a valami elvezetett egy másik valamihez, amit meg kellett oldanom és végül itt kötöttem ki több kattintás után... és persze elkapott a nosztalgia, 40 évesen, éjfél után, és ötkor amúgy kelnem kellene, szóval, pont nem jó, hogy itt írogatok, de beleolvastam magamba és az első, ami eszembe jutott néhány poszt után, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaha az az én, aki most vagyok (excsibike vagy valami mutáns csirke vagy vén tyúk), az olyan gondtalan és olyan szabad volt, mint csibike, aki írta ezeket a blogokat. Látok párhuzamokat csibikével, például még mindig sokat tudok beszélni, nem hülyültem el, a fiaim szerint én vagyok a legszebb anyuka a világon, humorom megvan még, legalábbis annyi biztosan, hogy ép ésszel felnevelhessem őket, és ő, aki férfim is megvan. Nem, nem akarok csibike lenni, mert akkor nem lennének a fiúk, és amúgy is annyi mindenen vagyok már túl, dehogy akarom újrakezdeni, nekem csak feltűnt, hogy csibikeként gőzöm sem volt az anyai felelősség és kötelesség mélységeiről, meg arról a tempóról sem, ami az anyai létemet és az életemet a fiúk születése óta meghatározza. Most épp nincsenek itthon a szünet miatt, havonta egyszer egy-két éjszakát anyuéknál tudnak tölteni, ami szuper - A Csend, na, az az egyik legjobb dolog a világon. Persze eléggé hiányoznak, rengeteget gondolok rájuk. Nem tudtam, hogy az anyaság ennyire összeköt a gyerekeimmel egy életre, és ha csak egyetlen kívánságom lehet ebben az életben, az róluk szól: lássam őket felnőni és boldog emberekként élni. Nemrég meghalt egy ismerősöm lánya, 30 éves volt, két kicsi gyerek anyukája, egyik pillanatról a másikra, egyelőre nem derült ki, miért. Sírtam miattuk, és sírtam magunk miatt is. Még negyven évet szeretnék kérni. Negyvenet.

3 megjegyzés:

dorw írta...

Tűpontosan írtad le, amit gondolok, érzek. <3

Névtelen írta...

Ma valamiért csibiblog-olvashatnékom támadt és örömmel fedeztem fel, hogy van új bejegyzés. Aztán elolvastam és kicsit én is hozzádszomorodtam. Az én ismeretségi körömben mostanában egy kolléganő is egy barátnő is meghalt rákban, egyikük egy két éves kisfiú, másikuk két kislány mellől. 37 évesen. Sírtam én is miattuk és a családjuk miatt is. Kívánom neked a még negyven évet, minimum! És hogy írj még, legalább néha!

Katalin írta...


hiányoznak az életed történetei