2014. április 21., hétfő

Mesélek a megoldásról, jó?

Az év elején azért kerültem közel ahhoz, hogy B. menjen balra, én meg jobbra, mert hiába kértem előtte hónapokon keresztül, hogy feccöljön több energiát a gyerekekkel való kapcsolatába, nem feccölt. Úgy éreztem, nem vállal felelősséget a gyerekeiért, a családjáért. Nem teszi bele magát ezerrel a mindennapokba, de még ötszázzal sem. És úgy nem akartam élni vele, hogy tulajdonképpen tök egyszerű lenne a megoldás, ő azonban hónapok óta nem lépi meg a szükséges dolgokat, én meg gyomorgörcsölök emiatt. Ezen az agyalós ponton szembesültem azzal, mennyire szeretem még mindig: nem akarok nélküle élni, nem kell más se nekem, se a gyerekeknek. Sokat beszélgettünk ebben az időszakban (azt is nehéz volt elérni nála, hogy üljünk le és mélységében beszélgessünk), és amúgy bármit írok itt a blogban, B. mindenről tud, neki mondom el először, szóval, nem a háta mögött firkálok, ami már csak azért is problémás lenne, mert olvassa a blogomat.
Én olyan vagyok, hogy rengeteget segítek neki, ha a gyerekezésről van szó (meg minden másban is, ha tudok, és sokszor valóban egyedül viszem a hátamon az egész családot), egyengetem az apa-gyerek kapcsolatot mindkét oldalon, mert B. hajlik arra, hogy türelmetlenül, nyersen, rugalmatlanul, rövidre zárva oldjon meg problémás helyzeteket, ami garantálja Andris heves ellenállását, ezt azonban odafigyeléssel el lehet kerülni. Néha könnyebben, néha nehezebben. Nem jó, ha rákiabálok Andrisra, amikor elönti az agyamat az ideg, mert látom, hogy szándékosan megütötte Dávidot egy játékkal, de próbálom megoldani, hogy ne legyen rákiabálás, illetve megértessem vele, miért nem ütjük meg a másik embert játékkal sem. És szerintem az sem mindegy se rövid, se hosszú távon, hogy a tekintély hangján akarom megoldani a konfliktusokat, vagy a partnerség, az együttműködés hangján. Ez az apai hozzáállás szerintem amúgy a legtöbb apára jellemző, hiszen a munka miatt jóval kevesebb időt töltenek a gyerekekkel, nem ismerik őket úgy, mint az anyák, lélekben sem tudnak úgy rájuk hangolódni. 
Nos, egy idő után azt vettem észre, hogy B. meccsel Andrissal, harcolnak minden kis napi bizbasz miatt, és ez nyilván nagyon nem jó senkinek sem. Elmondtam B.-nek, miben és hogyan kellene változtatnia, de nem hallgatott rám hónapokon keresztül. Nyakas Bika, mindig is nehezen lehetett vele olyasmit elfogadtatni, ami ugyan igaz, de nem belőle fakad. Csesztetésnek veszi, és egyre inkább bezárkózik. Hiába balhézok, semmi hatás. Előbb-utóbb megérik benne, hogy váltani kell, de ugye melyik anya akarja azt látni, hogy a gyereke apja és a gyereke kapcsolata egyre csak romlik... 
Azt láttam, hogy B. a majdnemszakítás után igyekszik megoldást találni a gyerekekkel kapcsolatos problémákra, és láttam azt is, hogy lassan javulgat a helyzet, a teljes váltáshoz azonban Andris viselkedése kellett: Amikor sikoltozva tépte ki magát B. öleléséből, meg a puszi letörlése közben azt kiabálta, hogy ne puszilj meg!!!, felért egy balegyenessel, mondjuk, Mike Tysontól. Kurvanagy pofont kapott B., egyetlen szülőnek sem kívánom azt a fajta elutasítást, amibe Andrisnál beleütközött. Dáviddal sokkal könnyebb volt a helyzet, mert más a személyisége, meg kisebb. (Azt most hagyjuk, hogy mindkettő hihetetlenül öntudatos és nagyon tisztában van azzal, mit akar és bármi áron meg akarja valósítani az elképzelését...)
Ez a hét arról szólt, hogy B. energiát feccölt a gyerekekkel való kapcsolatába úgy, ahogy kértem, és tádámmm.... Andris megváltozott. Lecsillapodott, kiegyensúlyozottabb lett. Több figyelmet, odafordulást, türelmet és verbálisan plusz nonverbálisan kimutatott szeretetet kapott az apukájától - és a kiabáló, üvöltöző gyerek eltűnt. Nagyon jól kezelhető azokkal a technikákkal, trükkökkel, amiket mondtam B.-nek, itthon is tünemény volt egész héten, a tiltakozása meg nem heves és romboló, hajlik az együttműködésre. Csomó elismerést kap B.-től, én meg őt dicsérem. Külsősként a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje c. könyv segített sokat Andris feszültségeinek, a feszültségeiből fakadó igen durva hisztis, kiborulós helyzetek megoldásában, örök hála a szerzőknek. 
Tudom, hogy az apa is elfárad, mert valóban fárasztó a meló, én is dolgoztam, emlékszem, milyen az (megjegyzem, én sem a seggemet vakarom itthon unalmamban, ezernyi tennivalóm van mindig), és azt is tudom, hogy nem könnyű dolgozó férfi üzemmódból gyerekező apa üzemmódba váltani. De. Ha az ember gyereket vállal, azt kapja vissza, amit belerak a kapcsolatba. Szuperérzékeny kis radarjaikkal a gyerekek egyből leveszik, ha apa/anya nincs velük lélekben-agyban, ha teherként, kötelező körként élik meg a közösen eltöltött időt és nem feledkeznek bele az együttlétbe, ha nem kapják meg a szükséges adagot szeretetből, odafigyelésből, játékból. Persze, nem lehet így mindig, de törekedni kell rá. B. imádja a gyerekeit, csak egy ideig nem tudott-nem akart váltani. Ő hajlamos arra, hogy maga előtt görgesse a problémákat, nekem meg a megoldásuk fontos. És ha tudom, hogyan működnek a fiaim, igyekszem a működésüknek megfelelő módon bánni velük, még akkor is, ha a férfilélek és -agy másként van berendezve, mint a női, nem? Lehetek fáradt, türelmetlen ésatöbbi, persze, hogy lehetek, és ezt a gyerekem is tudja meg, fogadja el, de azért érezze, hogy a fáradtságom, a türelmetlenségem és az ésatöbbim ellenére is szeretem, nem?  Ha gyereket vállalunk, vállalunk minden jó és rossz pillanatot, nem? Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kemény lesz nálunk a gyerekezés, de nemcsak azért, mert ők olyanok, amilyenek, hanem azért, mert én is olyan vagyok, amilyen, meg B. is olyan, amilyen - és nekünk négyünknek kell harmonikusan együtt élnünk. És nekem továbbra is az a véleményem, hogy hiába szül valaki gyereket, bármennyit, soha nem fog minden gyerekezős problémával találkozni, soha. Felnevelhet valaki úgy akár öt gyereket is, hogy az Andris-féle dühkitörésnek egyszer sem volt fül- és szemtanúja - ettől még az én gyerekem teljesen normális.   
És nyilván mindaz, amit leírtam, a való életben sokkal ösztönösebben működik, de valahogy csak meg kellett fogalmaznom ezeket a dolgokat.

4 megjegyzés:

Évii írta...

Szia!

Nagyon igazad van mindenben, ezért is szeretlek olvasni! Az én kisfiamnál most kezdődik a dackorszak, remélem hasznunkra válik az általad ajánlott könyv, mert nálunk az a probléma, ha elfogy a türelmem, otthagyom, kiabálok, és hiába mondom el neki utána, hogy anya nagyon szeret téged, csak mérges volt, mert ez meg ez történt, ha a gyerek a mintát másolja, és ő is többször úgy üvölt, mint egy oroszlán. Gáz, nagyon gáz. De igazad van, a gyerekezésben nem a problémamentesség a legjobb, hanem az, hogy bizonyos esetekben meg kell változtatnunk a hozzáállásunkat. Kellemes ünnepeket kívánok nektek!

JesszumPepi írta...

Respect.

Archeo írta...

hű, le a kalappal...!
Már kezdek én is belelátni a gyerekes létbe, és sokszor nagyon nem könnyű... :-(

szóval, éljenek a megoldások!!

vasasvirag írta...

Hogy Te milyen ügyesen intézted a dolgokat!!! Én mg csak a kb 70%-os váltást tudtam elérni az Apa türelmes a gyerekekkel és nem ordítja le a fejüket! projektben