2014. április 13., vasárnap

Na, ez most panasz, igen

Szeretném megvalósítani az egyik álmomat, valamiféle vállalkozássá fejleszteni az ékszeres izémizéimet, és úgy néz ki, sikerül, erre megy az összes szabadidőm, szóval, mondhatnám, hogy emiatt nem írtam ide hetek óta, de valószínűleg inkább azért nem, mert vártam a kis lelkem legmélyén, hogy mikor tudok majd jó dolgokról írni. Nagyrészt jó dolgokról. Az előbb rádöbbentem, hogy nálunk ez egészen addig nem lehetséges, amíg Andris ki nem növi a dackorszakot vagy azt, amiben most benne leledzik, és mivel ennek semmi jele, sőt, a helyzet egyre durvább, akár le is ülhetek blogot írni. S lőn.
Nem is tudom igazán, mi ez nála. Másfél évesen kezdődött a dackorszak, és naivan azt reméltem, laza másfél év alatt elcsitulnak az ezzel járó kőkemény ellenkezések, hisztik, dühkitörések, miegyebek, meg azt is reméltem, hogy az ovi is megerősíti őt abban, hogy a világ nem kizárólag körülötte forog, ott is vannak szabályok, ahogy itthon is és ezeket be kell tartani akkor is, ha nem éppen szimpatikusak, meg alkalmazkodni kell másokhoz, meg adódnak kötelezően elvégzendő feladatok ésatöbbi. Á, dehogy. Perpill borzalmas a helyzet, de egy hónappal ezelőtt is le tudtam volna írni ugyanezt, és meggyőződésem, hogy csak azért akad havonta egy-két abszolút jó nap, amikor mindkét gyerek kizárólag zabálnivaló énjét mutogatja egész nap, hogy lássuk B.-vel: na, ez az, ami nálunk soha nem lesz állandó. Ami helyette van: hiszti, dühroham, gyereksírás, gyereknyávogás, nemnemnemNEMMMM!!! (szintén a gyerekek részéről), gyerek- és felnőttkiabálás, fegyelmezés, büntetés. B.-vel esténként nézünk egymásra, hogy ez meg mi a fene?, mi van ezzel a gyerekkel?
Ami engem illet, csak azért nem fásultam bele az elmúlt két év dacolásába, tiltakozásába, hisztijébe, mert az ékszereimből elég pluszenergiát nyerek ahhoz, hogy legyen kedvem és erőm felkelni minden egyes nap. Mondjuk, az elég sűrűn előfordul, hogy ébredés után tíz perccel már Andrist kell osztani, mert pl. csokit akart volna reggelizni, ennek azonban nem vagyok híve, és a Sir fejhangú sikoltozással fejezte ki nemtetszését. És nála nem lehet azt csinálni, hogy oké, most kivételesen kapsz csokit reggelire, mert ha egyszer kapott, nincs kegyelem: szanaszét szekál, hogy megint kapjon. Mestere annak, hogy a szülői nem után miként piszkálja a nem-et mondó szülőt egészen addig, hogy elveszítse a türelmét. És nem lehet rá hatni szép szóval, korrekt magyarázattal. Letojja, hogy leülsz mellé és elmondod neki, mi a helyzet. Ennek ellenére én ezzel szoktam próbálkozni, amíg lehet, aztán jön az, hogyha ön- és közveszélyes, rákiabálok. Egy ideje azt csinálom, hogy nem foglalkozom vele, de akkor meg Dávidot piszkálja, így kénytelen vagyok mégis vele foglalkozni. A türelmem elfogyott, nem tudok zen lenni. Annyira durva, hogy Andris három és fél éves, de egy óra alatt simán kicsinálja két felnőtt meglehetősen edzett idegrendszerét. Kap figyelmet, kap külön időt, kap elismerést, kap ölelést-szeretetet, neki azonban semmi sem elég. És nem fogadja el a határokat, a szabályokat, a feladatokat. Nem tudom, mi van vele, de pl. az elmúlt hónapokban még mindig minden NEMMM!!!, ami nem tetszik neki. Ha úgy zajlanak a dolgok, ahogy ő szeretné, oké, lelkes és együttműködő, mihelyt fellép valami neki nem tetsző kérés / szabály / feladat, jön a NEMMM!!! És ez valóban ideggyilkos. Nem gondoltam, hogy három és fél évesen még mindig azért kell harcolni mindennap, hogy gyere fürdeni, moss fogat, nem ehetsz öt túró rudit egy nap, játszótér után moss kezet, nem nézhetsz órákon át mesefilmet, menj pisilni kirándulás előtt ésatöbbi. Olyan tök alapvető apróságokról van szó... És mégis minden, de minden ellen tiltakozik. Ezért nagyon nehéz vele élni, szeretni őt minden hülyesége ellenére. Értem én, hogy önálló személyiség, próbálgatja az erejét meg hasonlók, hogyne érteném, kap is teret arra, hogy beleszóljon az őt érintő témákba, elmondhatja a véleményét, ugyanakkor én, mint felnőtt és anya nyilván megszabom, hogy pl. este nyolckor fürdés van. 
És az is hihetetlen, hogy visszadumál. Hagyj békén, nem érdekelsz, ne szólj hozzám, fejezd be, mert kizavarlak. Három és fél évesen ilyeneket mond nekem, basszus, tisztára, mint egy kiskamasz. A kizavarlak nem tőlünk származik, ovis hozadék, és sokat emlegeti, hogy xy óvónéni kiabál a gyerekekkel és olyanokat mond nekik, hogy kizavarlak, kiraklak a hidegbe...  Felszegi az állát, csúnyán és dacosan néz és visszabeszél. Gyakran visszaüvölt, amikor már én is üvöltök vele. Nem, nem ütöm meg. 
Azt hittem, lassan két év alatt elmúlik a Dáviddal szemben érzett féltékenysége. Hát, nem múlt el. Szinte mindenben utánozza az öcsét: ha Dávidot megdicsérem valamiért, Andris egyből csinálja utána, pl. az önálló járásnál, Dávid első lépéseinél ő is elkezdett ugyanúgy totyogni. Hiába magyaráztuk neki, hogy ő már nem baba, őt azért dicsérem meg, hogy milyen ügyesen biciklizik, és amikor olyan kicsi volt, mint Dávid, az ő járásának is ugyanígy örültünk... És ha Dávid valami butaságot csinál és rászólok, Andris ezt is rögtön utána csinálja, és nevetve várja, hogy rászóljak. Borzasztó.
Az a bajom, hogy nem retten meg, basszus, a végletekig elmegy, és nem látom rajta, hogy felfogná, hogy butaságot csinál. Az rosszabb, ha felfogja, és ennek ellenére kitart a tiltakozása mellett. Nem fogadja el a nem-et, nem alkalmazkodik. Neki csak az a jó, amit ő akar, és beszélhetek vele szépen vagy akár kiabálhatok, nem és nem hajlandó engedni. El tudom képzelni, hogy az ovitól is bedurvult a helyzet, hiszen ott 6-7 évesekkel van együtt, és az egyik nehezen kezelhető, talán kicsit zizi kislány, akit sokan nem szeretnek, eléggé rácuppant a kicsikre, mert tőlük elég szeretetet és figyelmet kap. Andris nagyon kedveli, sajnos. A nagyok tempója teljesen más, mint a kicsiké, sok lehet Andrisnak a napi verbális és vizuális inger. Az óvónők viselkedésére meg hogyan kérdezzek rá? Csókolom, tetszik cibálni / hidegbe rakosgatni a gyerekeket?
Nem azért szültem gyereket, hogy a napjaim túlnyomó része csatározásról szóljon, az esték pedig horrorisztikusak legyenek. Az esti meghitt hangulatról annyit, hogy Andrisra kábé ötezerszer rá kell szólni, hogy aludjon már, ne húzza az időt mindenféle hülyeséggel, ne dumálgasson, előtte meg Dávid üvölti végig a fürdetést, gyakran Andris is. Ideges leszek, ha másfél órán keresztül kell altatni őt. Ovi után direkt játszóterezünk egy órát, hogy Andris kiszaladgálhassa magát a többiekkel, szabadon játszhasson az ovis szabályokkal teli nap után. Ha pl. az időjárás miatt kimarad a játszótér, hazaérkezés után már tuti üvöltve bőg és toporzékol a sarj, mert valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, és ilyenkor sajnos hajlamos Dávid csesztetésére. A büntetés, hogy pl. nem nézhet mesét, nem zavarja. Ha megvan a játszóterezés, kezelhetőbb, de mondjuk az apjával olyan szinten ellenséges volt az elmúlt két hétben, hogy nem ölelheti-puszilhatja meg, üti és rúgja, ellöki magától... Dávid már inkább játszópajtás, mint bokszzsák, nagyon jól el tudnak játszani egymással, de ha Andrisnak rossz a kedve, Dávidot simán orrba vágja vagy hasba rúgja valami kis sérelme miatt. 
Az is olyan jellemző, hogy kirándulás előtt nem szabad neki elmondani, hogy kirándulni megyünk, mert nem bírja a várakozást: Pl. ma a maciparkban jártunk, Andris is nagyon várta, és mondtam, hogy reggelizünk, felöltözünk és megyünk (kb. 2 órát kellett volna várni az indulásig, de úgy, hogy nézhetett egy kis mesét, meg leültem játszani velük), ő meg megint kiakadt mindenféle apróságon, pl. nem volt hajlandó öltözni (ezt miért nem nőtte már ki, basszus), kiabálni kellett vele végül, és anyja-apja feszülten indult el, a gyerek meg kisírt szemmel. És abba már nem egyszer belegondoltam, hogy Dávid mit élhet át az ilyen balhék alatt, és fájt a szívem eléggé. A kirándulás persze mindig jól sikerül, csomó szuper élményben van része, aztán itthon pokol az elalvásáig tartó időszak, csupa hiszti és sírás. (Ő sír, én már nagyon régóta nem tudok sírni, idén még nem is sírtam talán.) Azt el tudom fogadni, hogy sok az élmény, mert pl. a maciparkban lovagolt, macit-farkast-mindenmást nézett, vonatozott, ezért a rengeteg balhé, amitől azért kibukhatok, ugye?
Életemben először tartok ott, hogy megkérdezek egy pszichológust, mi a véleménye. Nincs itthon olyan ellentmondásos légkör, nincs itthon olyan rejtett feszültség, ami ezt az őrületet indokolná. Év elején majdnem szakítottam B.-vel (jó, erről majd később), akkor nem viselkedett így, jobb volt a helyzet. Néhány nappal ezelőtt Andris olyan szintű dührohamot kapott, hogy majdnem kihívtam valami ügyeletet, hogy segítsenek lecsillapítani a gyereket, végül megoldottuk B.-vel a helyzetet: Andrisnak totál elborult az agya attól, hogy kihúztam a fürdőkád dugóját, mert nem hagyta magát lefürdetni és önállóan sem akart fürdeni. Többször szóltam neki (meg előtte szépen kértem), hogyha nem fürdethetem le, nincs pancsolás, kihúzom a dugót. Teljesen kiborult, őrjöngött cirka félórán keresztül.
Ja, még egy nagyon fontos ide a végére: kizárólag itthon viselkedik így, máshol olyan, mint egy kisangyal, bzmg. Mindenki elájul tőle, hogy milyen édes, okos, beszédes, ügyes, segítőkész, aranyos és tökömtudjamégmi. És tényleg, itthon is szokott ilyen lenni, sokat játszunk együtt, megyünk ide-oda, foglalkozunk vele, szeretgetjük, a nap nagyobbik része azonban küzdés, ellenkezés, sírás, kiabálás. Bevallom, néha kifejezetten örülök, hogy Andris oviban van, mert Dáviddal általában nyugis itthon az élet. Nem könnyű, de nyugis. Eleinte utáltam magam azért, mert milyen anya az ilyen, hogy örül az ovinak, de ez van, tényleg ezt érzem egy-egy átkozottul nehéz nap végén. Andris elaltatása után a kimerültségtől remegő lábakkal és a feszültségtől remegő idegrendszerrel arra gondolok, hogy uhhh, holnap ovi, klassz, végre! És örülök, ha mehetek érte... Végtelenül imádom a gyerekemet, a gyerekeimet, és úgy alszom el, hogy arra gondolok, holnap ügyesebb, türelmesebb anya leszek, és kiszedek magamból minden negatív érzést-gondolatot, hogy a másnapot tiszta lappal kezdjem.  
Most még nem tudom, mi a megoldás, mi hozhat változást. 

16 megjegyzés:

Évi írta...

Húúha.Hát ha valaki tudja gyorsan mondja el,mert itt egészen hasonló helyzetek vannak,és kezd a gyerek szemtelen is lenni pl ha leszúrom valamiért,visszavigyorog... bántja a kicsit,megtorol rajta, de nekem is oda odavág...
Szinte egész nap annyira eszement dolgokat csinál :(( pedig mi is igyekszünk,kedvesen,odafigyelően,visszük mindenhova,közösek a programok stb.A legjobban a dobálózás akaszt ki,mindent a földhöz vág,állandóan,az vicces.
Hogy a kicsit utánozza,erről épp nemrég irtam hogy tök jó kintről hallgatni milyen édesen nevetnek együtt,majd bemegyek és látom a kakaót locsolták szét,hát khm. Sose volt szokása locsolni vagy rombolni,hát most már az is :((

Évi írta...

Ja,igen,én is mindig,tiszta lap,és nem is volt igazam érzések...
Oviiii? Mi az? :) Márciusban betegség miatt 4 napot járt a gyermekem, most áprilisban eddig 4-et, ugyanis most nem beteg de lepkehimlő járványt tartanak az oviban váhá,ami a gyerekre ártalmatlan de a terhes nőre és magzatára igencsak veszélyes,így két hete tart a kényszerpihenő.

csibike írta...

Remélem, valaki tudja a tutit és le is írja :) Ha nem, írok Vekerdy-nek, haha. Nálunk a kicsi dobál, az ívek gyönyörűek, látszik, hogy kézilabdás volt az anyja, de legutóbb a félméteres abakuszt vágta földhöz többször is...
Jajj, a betegség... Kéthetente nálunk is van valami nyavalya, utálom nagyon.
Vigyázz magadra :) Én most legalább egy évig nem akarok kisbabát, amíg ilyen sok energiámat veszik el a fiúk és ennyire le vagyok strapálva, nem lenne jó egy újabb terhesség. Se nekem, se a babának, se a fiúknak.

NJ írta...

Neha olyan erzesem van, ugyanazt a ket gyereket neveljuk : )
Engem szobafogsaggal szokott befenyiteni a nagyobbik, pedig otthon esz nem divat. Tuti az ovodaban hallotta. Es akkor az meg a finomabbik verzio. Ennel csunyabb dolgokat is szokott hozzamvagni. Apjanak par hete csak akkor koszon reggel, ha megkerem ra...nem tudok okosat mondani...nahe olyan, mintha egy lazado kamasz lenne. Remelhetoleg elmulik, mint minden. Addig is sok-sok turelem, kitartas, sok szeretet. A testverfeltekenyseg egesz biztosan nagyon bejatszik. Valahogy meg tudnad oldani, hogy csak te meg o legyetek? Sokat segitene. (bar ahhoz is sok lelki ero kell, mert legalabbis nalunk az ilyen privat randik is elegedetlenseggal es nyavajgassal fejezodnek be, ahelyett, hogy orulne neki, de leleke melyen biztos, hogy jot tesz neki).

Évi írta...

Én már irtam a Vekerdynek anno oviválasztás előtt meg mikor tutira tudtam hogy az én fiam sose lesz szobatiszta :P a Nők lapjába,de nem válaszolt..

zebra1613 írta...

Jajj, ez nagyon nehéz lehet, még olvasva is kiráz a hideg. Én mindenképp megkérdeznék egy pszichológust. Ilyenkor még az egész családot együtt vizsgálják, a gyereket külön nem nagyon van értelme. Lehetnek rejtett belső feszültségek, biztos lehet megoldást találni. Az oviváltáson nem gondolkoztatok? Nekem az összes ismerősöm panaszkodik a vegyes csoportra. A nagyok teljesen leamortizálják a kicsiket. Nincs annyi figyelem egyik korosztályra sem, mint egy homogén csoportban. Van nem egy ismerős, akik ovit váltottak emiatt és utána sokkal jobb lett a helyzet. OK, tudom, hogy ovit váltani nem könnyű, sőt oviba bekerülni sem, de hátha vmi szerencse folytán sikerülne. Zebra

a mesélő írta...

Csibike, tudod írtam már, hogy van egy hasonlóan működő már 7,5 éves lányom, aki másféléves kora óta kamaszodik:) Kopp kopp épp most könyebb vele, de ami nekünk MINDIG beválik, az a fordított NEM.
Valamit nagyon akar vagy nem akar amit nem szabad, pl. nem akar gyakorolni hisztizik miatta, erre én megtiltom neki,hogy azt csinálja amiért eddig könyörögtem. " Oké, akkor pakolj el mindent, NEM gyakorolhatsz, nem érdekel tovább a dolog, menj játszani! " Erre neki elborul az aga, mivel valamit megtiltok neki,amit nagyon nem bír és könyörög, hogy de, had gyakorolhasson! és ezt százszor megcsináltuk már, mindig bejött,pedig okos gyerek. A kulcs, hogy ne mondj neki nemet, ne tilts, hanem ha van hozzá ambíciód logikázd ki, hogy fordítsd a javadra a dolgot, pl. Nem Andris, nem ehetsz normális reggelit, azt ma nem szabad neked, csakis csokit ehetsz! Visítani fog a sonkás zsemléért... Ja a csokival vigyázzatok, brutál mód felpörgeti őket!

Anita írta...

Szia Csibike!

Hát igen Andris fiad élőben tündéri.Egyszer ugye összefutottunk bár már akkor is szélvészként rohant amint megszemlélte a lányomat.
Én is azt mondanám, hogy sok veled kettesben vagy az apjával kettesben töltött idő.
Óvónőként pedig lehet én is az óvodaváltást javasolnám, lehet simán lehiggadna a gyerek. Nekem már a beszoktatás menete sem volt szimpatikus ebben az óvodában, és hát nem tudom hogyan kezelhetik a gyerekeket ezek után napközben. Aláírom, hogy nem könnyű huszonvalahány gyerekkel, de azért...plusz ha tényleg vegyes csoport és esetleg sok a nagy simán lehet hogy elnyomják és otthon éli ki magát.
Sok erőt és kitartást!

csibike írta...

Anita, szia, köszi! :) Azért nem akarok ovit váltani, mert bent nincs semmi gond Andrissal és nagyon szeret odajárni. Jövőre kiscsoportos társai lesznek ugyanezekkel az óvónőkkel, az egy teljesen más közeg lesz, főleg úgy, hogy nem újoncként megy oda.
Amikor az egyik óvónőt kérdeztem, azt mondta, hogy valahol ki kell élnie magát, és mivel az oviban nem lehet, itthon teszi ezt. Tény, hogyha betegség miatt hármasban vagyunk itthon, sokkal nyugodtabb, viszont hiányzik neki az ovis társasági élet.

a mesélő: Szerintem nem sok édesség napi egy túró rudi, és heti 1-2 kindertojás, szerinted? Mindig reggeli után időzítem az édességet, játszótér elé.
Emlékszem a bejegyzésedre és gyakran eszembe szokott jutni:) Andrisnál nem működik a megfordítás, ilyesmivel nem lehet csőbe húzni, pl. nincs olyan, hogy ne segíts összepakolni a játékokat, ő meg rohan segíteni. Akkor segít, ha valamilyen játékot csinálunk a rendrakásból.

csibike írta...

zebra1613: A belső feszültségeimet nagyon komolyan veszem és elrendezem őket minél előbb, a páromnál ez másként működik. Nála pl. volt olyan egy időben, hogy harcolt Andrissal, pedig több energiabefektetéssel ugyan, de játékos módon is lekezelhette volna az aktuális összetűzésüket.
Az óvodának van pszichológusa, ha nem bírom megoldani a helyzetet, rákérdezek nála 1-2 dologra. Lehet, ha tőle hallja B. azt, amit én is mondok már mióta, történik változás.
Az oviból még kb. 1.5 hónap van hátra, meg Andris szeret járni, kötődik a pajtásaihoz, óvónénikhez, nincs vele probléma, aktív, kezdeményező. Jól eszik, jól alszik.

MI: Csak vicceltem, szerintem nincs ideje ilyesmire :) A ovi pszichológusát jobb megoldásnak érzem, ő be tud menni a csoportba is.

NJ: Gondolkodom azon, hogy lehet ezt megoldani, de nehéz, mert azt szerintem nem fogadná el, hogy pl. a nagymama van Dáviddal, ő meg addig velem, viszont a fordított verziót sem. Talán elviszem játszóházba, és úgy megemésztené :) Amúgy nekem csak az a szabadidőm van, amikor segítenek a nagymamák hétköznap, és akkor is pl. bevásárolok, a leveleimet válaszolom meg, ügyintézek, ékszert fotózok, mert azt ilyenkor nem lehet.
Kitartás neked is :)


Évi írta...

Hát elvileg Nők Lapja tanácsadó, és oda is van írva hogy keressük bátran.

Itt is az ovi óta elevenebb,rosszabb,szemtelenebb stb Tomi. De én is azt gondolom hogy ott nagyobb a fegyelem,a nyomás, hisz akármilyen aranyosak az ovonénik, mégis idegenek,és tart tőlük a gyerek.A vegyes csoporttal nincs bajom,jónak találom.

Vica írta...

Csibi, én azt olvasom ki a soraid közül, hogy szíved mélyén érzed, hol a helyzet kulcsa... B. ...
Pszichológus biztosan tud segíteni, én nem kínoznám magam a helyedben tovább, ez nem csak a Te feladatod megoldani. Ahogyan írtad, ha úgy van, akkor B.-vel együtt meg tudjátok oldani a helyzetet, drukkolok, hogy mélyen is rendeződjenek a dolgok!
Ettől függetlenül mindenkinek ajánlanék még egy könyvet is, nekem nagyon szemléletformáló volt, lehet, hogy már írtam: Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor

Macsek írta...

Csibi,
ajánlom figyelmedbe nálam a 2009.március 12.-i bejegyzésemet. Szerintem sok analógiát találsz. És a mai napig nem egyszerű a hölgy természete, pedig már elmúlt 8. Mi akkor elmentünk egy pszichológus nénihez,ami jó döntésnek bizonyult, nem is azért, mert bármiféle terápiát kapott volna Füli, hanem mert sikerült jópár olyan pontra és feszültségre rámutatnia a néninek, amelyek eszünkbe sem jutottak az őrjöngések kapcsán. Miután ezek meglettek, el lehetett kezdeni az érdemi munkát és rengeteg bogot kicsomózni a kis lelkén. Mondom, koránt sem olyan okokat, amelyekre gondoltunk volna, hogy egyáltalán ok lehet! Hozzáteszem, nem magánrendelésre mentünk, hanem a Madarászba, célzottan egy gyermekpszicho-nénihez, akit ajánlottak. Én nem bántam meg, hogy mentünk. Sok máig alkalmazott technikát, dolgot tanultam akkor.

Annie írta...

Olvasok, de nem szoktam írogatni. Most mégis megteszem. Nagyon bátor dolog egy megjegyzésben elültetni valaki fejében, hogy a társa az oka bárminek. Az én férjem, akivel szintén nagyon szeretjük egymást, noha az együttélésből igenis fakadnak közöttünk is kisebb és nagyobb konfliktusok, rendkívül sokat foglalkozik mindkét kisfiunkkal. Szerencsénk van, mert sok év után fix, és egészen elfogadható időrendben dolgozik, ezért megteheti. És a nagyobbik fiam mégis pontosan ugyanúgy viselkedik, mint a tiéd. A férjek egyébként nem azért dolgoznak (ezt nem neked írom, hanem "Vicának") sokat, és idegeskednek a munkájuk miatt, mert nem szeretik a családjukat, hanem pontosan azért, mert igen. Ha nekik szar, nem rájuk kell haragudni, hanem a társadalomra. És nem hiszem, hogy a gyereknek gondot okozna bármilyen szempontból egy olyan apa, aki szereti (őt is, és az egész családot), függetlenül attól, hogy pontosan hány percet és hogyan tölt el kivel. Ott van, nem máshol, és ennek a családnak nagy szerencséje van, amiért így van, és ez a lényeg.
Én is megőrülök egyébként, én még tudok néha sírni is, és nálunk is a gyerek kisírt szemmel, én 160-as vérnyomással, a férjem plusz tíz ősz hajszállal indul el minden egyes közös programra (ami meg végül jól sikerül). Ahogy nő, úgy lesz egyre szélesebb körben elviselhetetlen a gyerek, tudom, hogy ha érte megyek fél négykor, háromnegyedkor már az egész ovi engem bámul, hogy mit csinálok a gyerekkel, hogy így ordít, tűkkel szurkálom? Közben végtelenül okos, jól teljesít. Másnak nincs is vele semmi gondja. Az egyik, amire rájöttünk, hogy egyrészt a jókedvét nem bírja máshogy feldolgozni, másrészt az ilyen intelligens gyerekeknek állandóan elfoglaltságra van szüksége. Két szülő viszont mindig hamarabb fárad el, mint egy gyerek. És ettől lesz a kör ördögi.
A jó hírem viszont az, mivel az én gyerekeim fejenként kb. másfél évvel idősebbek, hogy ez még rosszabb lesz. A kicsi megtanulja, hogy hogy jófejkedik az idősebb, és utánozni fogja. Egymást üvöltik-ordítják túl. És a kicsi is elkezdi bántani a nagyot, mert megtanulta, hogy ez a szokás. A pszichológusok pedig azt mondják max, hogy a gyerek így jó, ahogy van, Neked legyen hozzá több türelmed (nekem is nagyon kevés van). A helyzet tehát rövidtávon javulni nem fog, maximum a saját hozzáállásunkon tudunk változtatni, hogy ne éljük meg ezt ilyen tragikusan, hiszen ezek szerint sokak küzdenek hasonló problémákkal. Csak azt tudnám, hogy akik körülöttem vannak, és pelenkareklámba beillő idillben öltöztetik, etetik, levegőztetik a porontyaikat, azok hogyan csinálják. De ha este elmesélem a napomat a férjemnek, az összes elképesztő és hajmeresztő részlettel együtt, akkor nevetünk rajta. Muszáj, mert máshogy nem lehet kibírni. Egyébként meg a végletekig következetesség.

VIca írta...

Annie, én visszaolvasva sem látom a hozzászólásomban, hogy valahol is azt írtam volna, hogy csibike párja a hibás. Egy család egység, ha valaki, hát én ezt szívemből vallom. Nincs olyan, hogy csak egyvalaki hibás, sőt, talán olyan sincs, hogy hibás. Helyzetek vannak, amit ki így, ki úgy él meg. Abban meg hadd higgyünk már páran, hogy lehet könnyíteni, adott esetben megoldani mégoly lehetetlennek tűnő helyzeteket is. Én nem hiszek abban, hogy ha valami "szar", akkor hibáztassuk a társadalmat. Abban viszont egyetértek, hogy ha már mindent megpróbált az ember, és mégsem lett könnyebb, akkor célszerű elfogadni. "Uram, adj erőt, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót, Türelmet, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant, Bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt!"

csibike írta...

Vica: Jaja, írtam, hogy nálunk is összetett a helyzet, de a fő csapás az apahiány, amit csak B. tud megoldani.

Annie: Köszi, hogy írtál, ráadásul jókat :) Hát, nem vagyok az a típus, akinek a fejében bármit is el lehet ültetni.
Nálunk hiányzott az, hogy a párom sokat foglalkozzon a gyerekekkel. És azért az idő is fontos, mert a fürdés előtti 15 perc azért nagyon kevés.
Az új bejegyzésemben elmeséltem, hogy a párom változtatott a hozzáállásán, és a fiam lecsillapodott. Andrist amúgy nagyon érzékeny és értelmes gyereknek tartom.

Macsek: El fogom olvasni, de még a beszélgetésünkre is emlékszem. Most megvan a megoldás, de simán előfordulhat, hogy elkérem tőled a nevet-elérhetőséget.

Vica: Igen, bevallom, amikor ide kirakom a nehézségeket, tulajdonképpen sejtem, mi a válasz, de csak azután látok tisztán, hogy írtam róla. Összetett dologról van szó, de az, hogy azóta megváltozott Andris viselkedése, nagyban köszönhető B. megváltozott viselkedésének.

MI: Azt hallottam, a védőnőnk eltanácsolja a szülőket ettől az ovitól... Nem tudtam róla, nekem nem mondta, de majd meg fogom kérdezni.