2012. június 18., hétfő

Életjel

Néhány nappal ezelőtt verbalizáltam B. felé azt a nagy igazságot, hogyha előre tudom, hogy ennyit kell dolgoznia (k...sokat, még a hétvégén is szinte nonstop), meg azt is, hogy Andrisnál a dackorszak egyet jelent az őrjöngve hisztizéssel (és ez állítólag csak a dackorszak light, ugyanis két-három év között jön a dacolás csúcsra járatása), akkor ezer százalék, hogy a második gyerekünk valamivel később születik széles e világra. Úgy másfél-két évvel később, amikor Andris már szobatiszta, nem szopik, egyedül öltözik, beszél, közösségbe jár, remekül eltölt a nagyszüleivel minimum 24 órát. Kegyetlen hetek vannak mögöttünk, és nem látom, hogy a jövőben bármit is javulna a helyzet, főleg úgy, hogy elméletileg öt hét múlva szülök, gyakorlatilag meg egy hét és Dávid teljesen legálisan kikéredzkedhet az albijából. Konkrétan az őskáoszra készülünk B.-vel.
A terhességem kezdete óta harcolok a bűntudatommal, hogy Dávid nem élvezheti azokat a totálisan nyugodt és kiegyensúlyozott hónapokat, amelyeket Andris, illetve csak morzsák jutnak neki, ha Sir Andrew éppen megpihen valami nyugisabb, idilli periódusában. (Az elmúlt három hétből ez kábé három-négy nap.) Bűntudatom van azért is, hogy Dávid már most kevesebbet kap belőlem, és hogy a születése után értelemszerűen Andris igényeit kell első körben szem előtt tartani a kialakult napirendi pontjai, szokásai miatt, és Dávid bújik az alkalmazkodó fél szerepébe.
Ma a dokimnál megkérdezte tőlem egy idősebb nő, hogy Andris várja-é a tesóját. Fogalmam sincs. Ez az a kérdés, amire nem tudok válaszolni. Idősebbik sarjam tökéletesen tisztában van azzal, hogy valami zajlik bennem pocaktájt, hiszen fizikailag garantáltan érzi Dávid mocorgását, de biztos vagyok abban, hogy már a bújásoknál megtapasztalt bugizások előtt is tudta, hogy itt történik valami. Egyrészt borzasztó anyás lett, olyan szinten, mint még soha. Rengetegszer kéri, hogy vegyem fel, ez pedig nagy hassal nagy kihívás. (Főzött-e már Ön negyven fokban úgy, hogy egyik kezével a tizeniksz kilós gyerekét tartja, a másikkal pedig a fakanalat, a bedagadt bokáján feszül a bőr, az albérlő ded hevesen rúgkapál?) Andris bújik, csimpaszkodik, nehezen ereszt el, ha elmegyek itthonról, előre sír és hisztizik, ha elmesélem neki, hogy elmegyek, esténként meg nem egyszer üvöltve riad fel és kizárólag az én karomban nyugszik meg - néha tizenöt perc, néha másfél óra alatt. Megint probléma, ha becsukom magam mögött a vécéajtót. Gond volt az is, hogy anyu megsimogatta a hasamat, amikor az ágyon feküdtem, és amikor ezt Sir Andrew látta, úgy sírt, hogy az a fájdalom, ami kihallatszott a sírásából, belemart a szívembe. Anyut utána azzal büntette, hogy nem érhetett hozzá, nem fogadott el tőle semmit, nem kommunikált vele, szóval, abszolút elutasította. Ma is neheztelt még rá, ez egyértelműen látszott a viselkedéséből. Mivel kivételesen anyu az egész napot velünk töltötte (vasárnap véletlenül túlhajtottam magam, alig bírtam menni, nagyon rosszul voltam, és anyu jött segíteni, hogy együtt küzdjük le a hétfő kihívásait), rengeteget játszott a nagyobbik fiammal, így Andris végül megbocsátott. Érezte, hogy anyu változatlanul szereti, és fontos neki. Nekem meg ott a tanulság, hogy a gyerekem sokkal többet megért a kis világának történéseiből, mint amit én sejtek, pedig az sem kevés.
Közben azért az akaratát is próbálgatja. Tudatosan, nem találomra. Minden ellen tiltakozik. Rögtön. Ha meg akarom itatni, mert látom rajta, hogy szomjas, rázza a fejét és odalöki, hogy nem!, és csak ezután hajlandó inni a poharából. Az egyik legdurvább hisztijét a pelenkázásnál produkálja, ami azért gáz, mert az érzékeny bőre miatt minden egyes pelenkacserénél meg kell mosnom a pelenkába való testrészeit. Ha nyolcszor, akkor nyolcszor vág le olyan hisztit, hogy legszívesebben felbontanám az anyasági szerződésemet és világgá mennék. Baromi megerőltető terhesen küzdeni vele. Van úgy, hogy csak nézek rá, hogy ki vagy te és mit csináltál az én imádni valóan édes kisfiammal? És egyetlen módon szerelhető le a megvadult Sir Andrew: ha megőrzöm a nyugalmamat és nem kezdek el kiabálni vele. Ez pedig roppant nehéz, mert gyakran borzalmas, amit hiszti gyanánt művel. A múlt héten fürdetés előtt egy órán keresztül üvöltött és sírt, hogy érvényesítse az akaratát (fürdés helyett bogyóésbabóca még). Hiába minden puszi, ölelés, szép szó, semmi sem segített. És nekünk B.-vel ki kellett tartanunk az álláspontunk mellett, hiába sajnáltuk nagyon a gyereket. Vannak (és mindig is lesznek) dolgok, amelyekhez ragaszkodnunk kell, ha nem akarjuk, hogy Andris a fejünkre nőjön. Ma reggel hisztit kaptam azért is, mert a Sir elkezdte rángatni a kezemet, hogy menjünk ide meg oda, én azonban szerettem volna befejezni a reggelimet (öt perc). Tud várni öt percet a kék üveggolyó elgurítása? Tud. Kaphatok öt nyugodt percet a reggelim elfogyasztására? Kaphatok. Mindezt a Sir-nek is meg kell tanulnia.
Nehéz, hogy még mindig szoptatom. Nincs szívem elvenni tőle ezt az esti, elalvás előtti szoptatást is, holott néha nehezemre esik a mellemre engedni, és csak úgy bírom ki a 10-15 percet, hogy arra gondolok, mennyire szeretem őt. Az elválasztásról amúgy szeretnék még írni, előre szólok, hogy nem színes-szagos szépséget.  
Az, hogy nem eszik rendesen, nem zavar, tudtam, hogy ez várható ebben a korban, az viszont megvisel, hogy úgy tűnik, mintha Andris le akarna szokni az egyetlen napközbeni alvásáról. Nem egyszer 20-40 perccel nyomja végig a napot reggel 6-tól este 9-ig, és ő soha nem lesz olyan kicsinek, hogy lerakom az asztalához, hogy gyurmázgass egy órácskát, fiam, addig anya felpolcolja a lábát. Vele szinte folyamatosan foglalkozni kell. A játszótéren általában én vagyok az egyetlen, aki a fia után rohangál az ötezer fokban. A többi gyerek szépen elhomokozik az árnyékban, az anyukák meg kedélyesen elcsevegnek mellettük ücsörögve. Rólam patakokban ömlik a víz, rossz a napon már reggel kilenckor is, dagad a lábam, húz a hasam. És másfél-két órát töltünk lent. Cirka egy hónappal ezelőtt még bírtam, hogy naponta kétszer leviszem, most nyolc hónapos terhesen már az egy is nehezemre esik. És ha a sarj elfárad, egyik karomban ő, a másikban a motor, a hátamon a cuccunk, és így sétálok haza párszáz métereket. És van olyan gyerek, aki napközben gyönyörűen kialussza a három óráját, meg olyan is, akit este nyolckor beraknak az ágyába, ott eldumálgat magával egy órát, aztán szunya reggelig mukkanás nélkül. A miénk nem ilyen. Imádom a fiamat, nincs olyasmi, amit ne tennék meg érte, de így a dackorszakában gyakran iszonyatosan nehéz vele, pedig nekem azért terminátor is volt a felmenőim között. Van olyan nap, amit egyszerűen csak túl szeretnék élni, arra már nincs lehetőség, hogy élvezzem is. Mindig meglep, ha valaki azt meséli, hogy ő az anyaság minden percét élvezi. Hát, gratulálok. Utálom, ha a fiam kivetkőzik önmagából, és ha nem a fiam lenne, hanem a párom, már rég elhajtottam volna itthonról. A fiamat nem tudom elhajtani, úgyhogy a válsághelyzetek kezelésében napról napra profibb vagyok. B. is, mert természetesen Andris hiába imádja őt is, az apuka sem marad ki a tesztelésből. Tudom és megértem, mi mozgatja Andrist, hozzátartozik a személyiségfejlődéséhez és a rólunk való leváláshoz minden egyes akaratcsata, de ettől azért nem könnyebb a durva helyzetek kezelése. Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen kicsi gyereknek ekkora akarata van. Nyilván üthetném-verhetném, hagyhatnám egyedül bömbölni az ágyában és hasonlók, de nem így akarom csinálni, mindez nem vezetne semmire. Elborzadtam, amikor az egyik anyuka elmesélte a játszótéren, hogy rákérdezett a barátnőjénél, hogy nem érezte-e magát rosszul, amikor megverte a gyerekét? A barátnő azt mondta, hogy csak az első alkalommal...
Na, ez nem az a klasszik vidám bejegyzés, de állítólag ennek a korszaknak is vége lesz egyszer. Várom. Nagyon.

P.S.: B.-t az előbb hívták meló miatt. 23.43-kor. 

20 megjegyzés:

Majmóka írta...

Jujujj! Mikor olvaslak, indig az jár a fejemben, hogy az én Danim teljesen hasonló temperamentum, mint Andris /mindketten októberiek :-))/.
Nem irigyellek. És az a legrosszabb, hogy nem tudom, érdemes-e olyasmivel nyugtatni, hogy nemsokára jobb lesz, stb, mert jön a kistesó, és négyesben sem lesz könnyebb. De majd talán kicsit később javul a dolog.
Kitartás!

teide írta...

Annyi, de annyi gondolatom támadt a sorok olvastán, és dezsavu, meg ilyenek, de semmi értelme leírni őket, mert te magad megfogalmaztad a legvégén: túl kell élni ezt az időszakot is. Nagyon nehéz lehet ez nektek, neked, de nincs okosabb tippem. (és kicsit később sem könnyebb... én most tapasztalom meg...)
Öllelek, csibe!
teide

Judit írta...

Előre is bocsánat, hogy úgy szólok bele, hogy egyetlen gyermekem sincs, és ráadásul nagyon tisztelem a nevelési elveidet, de kívülállóként úgy látom, hogy túlvállalod magad. Szerintem nyugodtan 'használhatnád' egy kicsit többet a nagyszülőket és egyéb ismerősöket, mert bár lehet, hogy nem lenne mind a 3-4 (vagy több) óra felhőtlen boldogság Andris számára, amit nélküled eltölt velük, de szerintem meg tudnák oldani a dolgot, és így te is tudnál pihenni kicsit.
Kitartást neked!

vasasvirag írta...

Tudom, hogy nem vígasztal, hogy sokan ugyanezt éljük/éltük át. Megvertem a gyerekem kérdés: amikor egy fél évvel ezelőtt a nagyszülöknél voltunk elhangzott ez a mondat az egyik nagyszülőtől: ha nem hagyod abba megverlek! Máté meg nézett értetlenül, mert még az igét sem hallotta otthon soha. Valamelyik könyvben olvastam, hogyha megütöd a gyerekedet, akkor az annak a bevallása, hogy csődöt mondtál.
Néha én is üvölteni tudnék, amikor frontos időben mindkettő egész nap nyekereg, de végig azt hajtogatom magamban: nem direkt csinálja, nem direkt csinálja.. A terhesség alatt ez sokkal nehezebb volt számomra, így én már nagyon vártam a szülést. Nekem könnyebb volt utána a 2 gyerekkel, mint "nagyon terhesen" az 1-el. De mi szerencsések vagyunk mert van kertünk és nem kell játszótérre mennünk a forróságban.
Tancsot nem tudok adni, csak együttérezni, sajnálni és drukkolni, hogy könnyebb legyen :D

Babamanó írta...

Okosat nem tudok írni, tanácsot kéretlenül amúgy se osztanék. De drukkolok és nagyon sok kitartást kívánok! :) Nagyon tisztelem azt, amit csinálsz, amit képviselsz és ahogy neveled Andrist.

Hencsi írta...

Kitartás Csibike! Hidd el, az sem lesz majd jobb,amikor nem NEM-et üvölt,hanem logikusan elmagyarázza ...Mi itt járunk most,nem egy leányálom.
Verésről: Tegnap vigyáztam egy csoporttársunk kislányára,10 nap van a 2 gyerek között. Anyuka elmondta,hogy Ő bizony rácsap a gyerekre néhanapján. Mi nem verjük a miénket. Erre vendéggyerek rácsap az enyémre,sőt,belecsíp,markol. Mert ezt látta otthon.Az enyém meg értetlenül nézett,nem tudta mire vélje...Akkor inkább átkiabálom a hisztijét,vagy kint az udvaron háromszor is becsapom a garázsajtót dühlevezetésként.De nem fogom elverni...
Csak szerettem volna veled ezt a friss "élményt" megosztani. Nekem nagyon tetszik a nevelési elvetek,hasonlít a miénkre :)

Csillagvihar írta...

"Bűntudatom van azért is, hogy Dávid már most kevesebbet kap belőlem, és hogy a születése után értelemszerűen Andris igényeit kell első körben szem előtt tartani a kialakult napirendi pontjai, szokásai miatt, és Dávid bújik az alkalmazkodó fél szerepébe."

Dávid ösztönlény lesz. Eszik, iszik, folyamatos foglalkozást igényel, és nem fog semmilyen alkalmazkodó szerepbe bújni.
Andris ezzel szemben már egy nagyon tudatos, értelmes, saját akarattal bíró, alkalmazkodásra képes kisgyerek.
A bűntudat rendben, azt minden egynél több gyerekkel bíró anya érzi. De ha fel nem is lehet könnyen dolgozni, a te dolgod, hogy magadban is helyre tedd ezt:
Andris elsőszülötti jogai nem írhatják felül Dávid alapvető jogait a saját szoptatásához, éjjeli felébredéséhez, sírásához, a saját bioritmusához.

csibike írta...

Csillagvihar: Egyetértek azzal, amit írsz :) Az alkalmazkodás szükségességét abban látom, hogy Andris élete nem borulhat fel a testvére miatt. Nem az elsőszülöttség az oka, pusztán az a tény, hogy neki már kialakult élete van, míg Dávidnak az evésen, alváson és a szeretgetésen kívül mindegy egy ideg, hogy pl. mikor megy sétálni/fürdeni. Apró változások biztos előfordulnak, és nyilván mi is rugalmasan állunk majd pár kérdéshez annak érdekében, hogy összehangoljuk az igényeket.

Hencsi: A játszótéren látok néha csapkodó-lökdösődő gyereket, és mindig elfilózgatok azon, hogy ha nincs tesója és nem jár bölcsibe/oviba, akkor honnan vannak ezek az "ismeretek".
Én eddig egyszer csaptam az ajtófélfába, de hülye módon pont a jobb kezemmel... :)

Babamanó: Köszönöm, nagyon kedves tőled, hogy ezt írod :) Próbálunk úgy élni, ahogy szeretnénk.

vasasvirag: Nem vigasztal, viszont reményt ad, hogy egyszer valóban vége lesz ennek a korszaknak... :)
Épp ma gondoltam arra, hogy micsoda nagy jóság lehet egy bármilyen pici kert is, ahol van egy falatnyi árnyék és ki lehet csapni minimum a lavórt, hogy abban pancsoljon a gyerek.
off: Nem látok nálad mélcímet, hová írhatok az ásványok miatt? :)

csibike írta...

Neyla: Nem tudom többet használni a nagyszülőket, ennyit tudnak segíteni, és már ezért is nagyon hálás vagyok :) Messze laknak, nem a legfiatalabbak és saját életük van. A barátaimnak pedig ott vannak a saját kicsi gyerekeik, tőlük pláne nem kérhetem azt, hogy ugyan gyertek már át a negyven fokban a babával, hogy én pihenhessek. Eszembe sem jut ilyesmi. Ha majd B. befejezi a projektet, könnyebb lesz, remélhetőleg. Igen, tényleg túlvállalom magam, de hát a gyerekekről is mi döntöttünk :)
Nem tudnám olyan emberre bízni a gyerekeimet, akivel nem érzik jól magukat.

teide: A héten szeretném visszaolvasni a te blogodat is, bepótolni a kimaradt posztokat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy zajlik az életetek négyesben :)
Ölelés megy!

Majmóka: Ha nem lennék terhes, sokkal könnyebb lenne Andrissal, pl. nem lenne ennyire éles az anyássága, szeparációs szorongása, ráadásul ezer helyre mehetnénk, csomó programot csinálhatnánk :) Szóval, ha nem vársz babát, szerintem nem kapsz ilyen erős kiképzést Dani részéről.

Névtelen írta...

Bocs, hogy csak így ismeretlenül, de a verés téma engem is "megmozgatott". A gyerekem 22 hónapos, mostanság kezdte el a játszótéren a harapós-csípős-csapkodós korszakot, annak ellenére, hogy itthon ilyesmit soha sem látott.
Kezeljük a problémát, magyarázunk napestig, sarokba állítunk gondolkodni fél percekre, de mihaszna időnként. Hiszti nincsen, megbeszéltük, hogy a hiszti butaság, nem is műveli érdekes módon.

A verésre visszatérve: van ennek egy másik vetülete is :( Nem véletlen, hogy ennyire terjed már a kicsiny gyermekek között is az apróbb fizikai tettlegesség, a megengedőbb társadalom ezt (is) hozza magával. Amikor azt látom, hogy 8-10 évesek az ablak alatt cigiznek és az anyja kikiabál, hogy gyere be, mert megverlek mint a lovat, a gyerek csak nevet. A múltkor megkérdeztem, hogy valóban odacsap a bagózás miatt? Anyuka csak legyintett, hogy áááhh dehogy.
Soha ne tudjuk meg milyen ez.
Számomra az viszont nem kérdés, hogy ha ilyesmivel szembesülök évek múltán, akkor el fog csattanni egy jókora anyai pofon. Csak a "miheztartás" miatt. És nem fogom kudarcként megélni.

Csibike: őszinte csodálatom a türelmedért. Kitartás és szerintem is vond be a nagyszülőket jobban.

Andi voltam

Névtelen írta...

Ha más mondja, h túlvállaltad magad: hülyeneszóljbelenemtudod.
Ha te mondod: oké.
Cirano

Csigamami írta...

:o)Sok erőt küldök!
Verés: mindig bűntudatom van, ha odacsapok és bezony előfordul és az sem igaz mindig, hogy nem direkt csinálja....mert debezony, pláne ha el akar valamit érni. Anno én is ritkán kaptam otthon, de az mindig a helzés nem maradt bennem, viszont tudtam, hogy oké.... akkor ezt legközelebb másképp csináljuk.yén volt és azért, mert megérdemeltem. Semmi rossz ér Ha én odacsapok, akkor már nagyon sok tényezőnek kell összejönnie, de általában sajnos ez menstruáció előtt 1-2 nappal fordul elő, bár határozott meggyőződésem, hogy a gyerekem is menstruál....először azt hittem, csak én vagyok érzékenyebb és ezért gondolom, hogy a gyerek is "hülyébb", de kiderült, hogy ezt mindenki más rajtam kívül, aki még ismeri a gyereket, ugyanígy gondolja, ráadásul Ő 2-3 nappal előbb kezdi...amin alapesetben csak röhögnék, az ilyen napokon nagyon ki tud hozni a sodromból és akkor még hozzájön az a bizonyos plussz és na ilyenkor eljár a kezem. Érdekes módon viszont pontosan tudja, hogy miért kapja és emlékszik is rá és mondja is, hogy ezt-meg ezt nem szabad csak így szabad, ugye anya és felemeli a kis mutatóujját és bólogat hozzá :o) Nálam ez a verés egy olyan elv volt, amit az "anyaverzum" beszippantott. Szóval mindenki maga dönti el, de ha nem durván és ok nélkül kivitelezi az ember, meggyőződésem, hogy a gyerek hátrányára nem válik...

Judit írta...

Hát mégegyszer sok kitartást kívánok neked, biztos vagyok benne, hogy te ezt is ügyesen megoldod. És ahogy többen írták, tudom, hogy később sem lesz könnyebb, mert jönnek más jellegű problémák, de én mégis azt hiszem, hogy talán kicsit könnyebb lehet, amikor majd legalább fizikailag nem vesz ki ennyit belőled a dolog és nem kell majd az albérlettel meg a vele járó problémákkal küzdened. Addig pedig remélem, Andrisnak nyugodtabb időszaka következik és szusszanhatsz kicsit. Sokat gondolok rátok!

Niki írta...

Csibike, írok inkább egy mailt ebben a témában! Tarts ki!!!!

csibike írta...

Niki: Nincs más választásom :)

Neyla: Aranyos vagy :) Elvileg addig könnyebb, amíg Dávid bent van, gyakorlatilag azonban többet tudok vállalni, ha már egyeduralkodó leszek a saját testemben. Pölö ezerszer könnyebb lesz sétálni Andrissal, birkózni vele ésatöbbi. Persze nem rögtön a szülés után :)

Csigamami: Az a "baj", hogy mindig gondolatébresztő kommenteket írtok, én meg már amúgy is lógok egy játszóteres-konfliktusos bejegyzéssel :)

Névtelen: Ha pölö Neylának elmondom, miért nem tudom megoldani, hogy ne vállaljam túl magam, az szerinted a "hülyeneszóljbelenemtudod" kategória? :) Érdekesen fordítasz magyarról magyarra.

Andi: Fentebb leírtam, miért nem tudom jobban bevonni a nagyszülőket, olvass vissza, légyszi :) Ennyit tudnak vállalni, és nem úrinői huncutságból.
Remélem, tudok majd írni egy hosszabb bejegyzést a verésről, mert nekem is támadt egy csomó gondolatom.

Zsófi írta...

Kitartás még ehhez a pár héthez és kívánom, hogy egy jó alvó babácskát kapjatok, aki mellett bőven jut energiád Andrisra és akkor biztosan könnyebb lesz vele is.

Saját tapasztalatból mondhatom, hogy az otthoni verés és a játszótéri erőszakosság nem függ össze. Egyetlen egyszer legyintettem rá Emma kezére, (rögtön meg is bántam) ennek ellenére olyan erőszakosan tud gyerekeket arrébb lökni, játékot elvenni a játszótéren, hogy rosszabb napomon majd felrobbanok. Nem mondhatom, hogy nem vagyok következetes, ma pl 15 perc után hazajöttünk, mert mondtam, hogyha még egyszer durva lesz egy kisgyerekkel, akkor indulunk. Sokkal jobb lett volna nekem is maradni, de nem beszélek a levegőbe, így hát eljöttünk. Emellett minden alkalommal szépen megbeszéljük, hogy ezt nem szabad és visszamegyünk bocsánatot kérni. Nem tudom, hogy tudnék-e ennél többet tenni. Itthon szinte sosem megy a tv, max alvásidőben, szóval ott sem láthat erőszakot. Fogalmam sincs honnan jön ez.
Itthon pedig nyoma sincs ennek a durvaságnak, mindent meg lehet vele beszélni, szót fogad, eljátszik.
Na ezt csak azért írtam, hogy szerintem nem jó egy szülőt, akinek csipkedő, lökdösődő gyereke van beskatulyázni, hogy ezt biztos otthon látta.

Sajnálom, hogy a férjednek olyan sokat kell dolgozni. Remélem azért apa szabadságra elengedik majd.

Zsófi

csibike írta...

Zsófi: Minden egyes könnyebb pillanatért hálát fogok rebegni az isteneknek :)
Ezért vagyok kíváncsi, hogy ha nincs tesó és nincs közösség és egyéb minta, akkor honnan mégis a játszótéri erőszakosság. Lehet, hogy a játszótéren látja, vagy magától produkálja, mint fejlődési lépcsőt.
Jó, hogy következetes voltál, és a megbeszéléses módszer is klassz :) Ha legközelebb maradnál te is és ő is, esetleg 'büntetheted' azzal, hogy öt-tíz percig ott kell ülnie melletted a padon, nem mehet oda a többiekhez. (Ez nem saját ötlet, ma olvastam egy könyvben.)
Vérmérséklettől is függ, de az biztos, hogy ezzel a hozzáállásoddal sokat segítesz neki a konfliktusok kezelésében, és lehet, hogy nem holnap reagál majd jobban, hanem egy év múlva, a munkád be fog érni, ez ezer százalék.

Névtelen írta...

Ranschburg a játszótéri kismamák beszélgetéséről: "Szinte hallom, amint mondja: - Jaj, úgy szégyellem magam. Az én kisfiam is ilyen agresszív. Pedig hidd el, az én családomban senki sem erőszakos. A férjem is szelíd ember, kenyérre lehet kenni. Nem hall ez a gyerek egy hangos szót sem otthon! - Pedig nincs ok aggodalomra, hiszen a másfél-kétesztendős gyerekek gyakran viselkednek így, mert nem tudják még, mit jelent az 'enyém', 'tiéd', nem tudnak még tekintettel lenni mások érdekeire, egyszerűen csak birtokba próbálják venni mindazt, ami tetszik nekik." Szülők könyve, 174. o.

Szerintem a fellökdösődösdi mögött olyan dolog is lehet, hogy a szokásos társadalmi normák szerint még nem tudnak viszonyulni egymáshoz, mert még nem tanulták meg, plussz sokáig (még ovis korban is) képtelenek más fejével gondolkodni. Pedig ezek a normák kapaszkodót jelentenének az ilyen konfliktushelyzetekben (akár pl. olyan kis hülyeségben, hogy egy másik gyerek is felmászott a csúszdára, tehát betolakodó), de évekbe telik, mire képesek megtanulni. Így mindenki a saját vérmérséklete szerint nyilvánul meg. Az én gyerekemen ez úgy jön ki, mivel ő egy óvatos típus, hogy fél a gyerekektől, és inkább távol tartja magát tőlük, nélkülem nem mert odamenni, stb. Lehet, hogy más gyereke is frusztrált ilyen helyzetben, csak az nem befelé éli meg a frusztrációját, hanem kifelé, és így lök, harap, rúg, ki mit. Ez még tíz éves korban is előfordul, mikor papírgalacsin dobálással próbálnak ismerkedni a fiúk a lányokkal. Az ilyen kicsiknél még nincs meg a szerelmi vonal, de kb. sztem hasonló lehet.

A lényeg szerintem az, hogy a szülő ezt hogy reagálja le, annyiban hagyja-e, vagy próbálja nyesegetni a vadhajtásokat.

Eszter

Zsófi írta...

A leülünk a padra szokott a gyakoribb lenni, általában az a bünti, de ez nem hatott.
Remélem valóban meg lesz a gyümölcse a sok szép szónak :)

Lehet igazság abban amit írtál Eszter. Ha új játszótérre megyünk, akkor sokkal nehezebb a helyzet, valószínűleg ott nagyobb a frusztráció a sok új játék miatt, amit birtokba szeretne venni. Szerencsére aggodalmam nincsen ezzel kapcsolatban, csak néha nehéz, főleg, ha nehezebb napom van és ha olyan szülővel találkozom, aki úgy néz ránk, hogy még leírni sem lehet. Persze gyakoribb a jó fej anyuka, aki vagy saját tapasztalatból vagy normális gondolkodásból adódóan kedvesen kezeli a helyzetet.

csibike írta...

Na, minél előbb meg kell írnom azt a posztot, megint jönnek a gondolatok :)