2013. augusztus 10., szombat

Sir Andrew dacoskodik...

Hagyj békén tégemet!, üvölti bele az arcomba Sir Andrew, miközben eltorzulnak a vonásai, vörös a feje, visszafojtja a sírást, csakazértsemsír, viszont elkeseredetten kiabál, pontosabban elkeseredetten üvölt.  (A tégemet és a tiémet állandó nyelvi bakija, az olyanat és az ilyenet is.) Borzalmas pillanat volt, ezt a békénhagyóst most használta először, gondolom, nem utoljára. Láttam rajta, mennyire fontos neki, hogy az történjen, amit ő akar, én viszont úgy éreztem, a hosszas mászókázás-csúszdázás után nem alaptalanul kérem arra a koszos kezű és ruhájú sarjamat, hogy vesse le a szandálját, pulcsiját, nadrágját, aztán menjen kezet mosni. 
Ilyen csatározásokból kismillió akad egy nap, hónapok óta küzdeni kell minden piszlicsáré dolog miatt. Például van a 'kérek kakaót, nem, mégsem kérek kakaót' problémakör, amikor cirka három perc után már az ellenkezőjét mondja annak, amit előtte kiejtett a száján, és hiába csinálom meg az adott dolgot, úgy néz rám, mint a hülyére, hogy minek csináltam meg a kakaót; aztán van a 'gyere fürdeni, nem, nem megyek, jó, akkor apa / anya megy fürdeni, nem, én mégis megyek fürdeni' témakör, és ide vehetjük azt is, hogyha nem eszi meg teszem azt a rántottáját, más sem eheti meg, mert oltári hisztit vág le, hogy az az ő rántottája, és nem érti meg, hogy nem fogom kidobni a féltányérnyi rántottát, viszont ha csak úgy elfogy a félretolt rántotta, mindenféle bejelentés nélkül, nem izgatja az üres tányér, eszébe sem jut, csak Sir Andrew füleinek nem szabad meghallaniuk, hogy apa megeszi a maradékot.
A Sir mindenben, de tényleg mindenben ellenkezik, amit kérünk tőle, kínlódni kell a legapróbb, leghétköznapibb dologgal is, mert ő egészen biztosan mást akar, mint amit mi szeretnénk. Gyakran végigüvölti a játszótér utáni zuhanyt (bámulatos, mennyi homok fér el egy gyereken, meg az is, hogy a  mosás után is kislapátnyi homokot szórok ki az előtte kirázott nadrágjából), illetve veszettül, teljes erőből (fizikailag és verbálisan) tiltakozik pölö a pisilés ellen, aztán Niagarát csurgat a vécébe. Nem cseszegetjük felesleges kérésekkel, a mindennapi élethez szükséges témákban makacsolja meg magát nagyon durván. Értem én, hogy a saját akarata ezerszer fontosabb, mint a miénk, és kivel dacoljon, ha nem velünk, de ez így borzasztó kemény. Rengeteget kell trükközni, hogy az történjen, amit mi szeretnénk, ráadásul a kiabálásától / visítozásától nem is igen lehet neki elmagyarázni az adott pillanatban, mi miért szükséges, a hisztit meg nehezen hagyja abba, direkt hergeli magát. A végletekig feszíti azokat a határokat, amelyek amúgy is tágak, hiszen nagy a szabadsága-mozgástere, elmondhatja a véleményét, bevonjuk a dolgokba, figyelünk arra, hogy meghallgassuk, plusz emellett foglalkozunk vele, szeretgetjük-ölelgetjük. És mégis. 
Az is durva, hogy rászokott a dobálásra (elhajít tárgyakat, és minket is gyakran céltáblának használ), például ma az apja szemét dobta ki majdnem egy ceruzával, B. pofazacskójába szinte beleállt a cerka, aztán döbbenten néztünk össze B.-vel, amikor Andris kardozzunk! felszólítással ütögetni kezdte a saját színes ceruzájával az apja kezében lévő színes ceruzát. Soha az életben nem látott semmiféle kardozós jelenetet... Amúgy a kivakondos meséket azért iktattam ki az életéből, mert agresszív lett tőlük. Csomó verekedős, sírós, menekülős, szétrombolós jelenet van a kisvakondos sztorikban (meg néhány beteges is), Andris nagyon kifordult önmagából. Elég hamar rájöttem, mitől vadult meg, azóta semmi ilyesmit nem nézhet. Az egyik délután nagyfiúk és nagylányok vízipisztolyoztak a játszótéren, sikongattak-menekültek-kacagtak, ahogy az ilyenkor szokás, Andris meg zokogva ébredt éjszaka négyszer-ötször, a kis agya nem tudta befogadni ezt az egész vízipisztolyosdit.   
Az öccsét továbbra is szekálja, ha rájön a szekálhatnék, hiába tépjük a szánkat hónapok óta, még mindig minden játékot kiránt a kezéből, aztán drámai hisztit produkál, hogy ő a meg nem értett gyermek (a két tenyerét a fülére szorítja, hogy ne hallja, ha rákiabálunk az ezredik incidens után), és abszolút nem érdekli, ha a játékkal együtt a földre löki Dávidot. Ma reggel ébredés után öt perccel már kiabálni kellett Andrissal... Nyilván szarul érzem magam ettől is, meg attól, hogy nem egy reggelem kezdődik hasonló módon, amikor a két gyerek öli egymást. Hiába javul a viszonyuk, Andris  egy év alatt sem birkózott meg azzal a helyzettel, hogy öccse született... Lehet, hogy évekbe telik, amíg normalizálódik a helyzet. Megjegyzem, Dávid is igen nehéz eset.
Sokat gondolok arra, mit rontottunk el Andris nevelésében, hogy rajtunk múlik-e ez a hónapok óta tartó őrület... Nem látom, hol az a pont, ahol bármi is félresiklott volna. Nem csinálunk mindent tökéletesen, az biztos, de nem érzem, hogy eltoltunk valamit, ami miatt így viselkedik. 

6 megjegyzés:

Maggie L. írta...

ezen a rántottás ügyön én is pont tegnap gondolkodtam, és arra jöttem rá, hogy bizony az az ő ennivalója, az ő jogos tulajdona, úgyhogy ha nem kéri és nem engedi meg, hogy megegye más, akkor berakom a hűtőbe. (utána már bármi történhet a kajával suttyomban...)
ez a ceruzás sztori viszont nagyon durva!

Évi írta...

Ne nagyon biztass :O :(

Ez nálunk megy, a tégemet is, és a "nem alszok,jó akkor apa alszik az ágyadban,nem éééééén akarooook"...fárasztó,az biztos.

Kisvakond,melyik a beteges? :P

csibike írta...

Évi: Pölö az, amikor egy fószer álmodik a fotelben a tévé előtt, na, az az álom elég beteg :)

Maggie L.: Igen, szerintem is jogos, hogy az övé, éppen ezért bólintunk rá mi is most már, hogy jó, senki nem eszi meg, ha nem engeded, amúgy meg oltári balhé lenne, konkrétan egyszer kitépte a tányért az apja kezéből :) A bármi nálunk is suttyomban történik.
Jó ez a profilképed :)

Nóra írta...

Én ezen szoktam jót röhögni (persze csak magamban): Anya hagyjál, most pukkadok! Azon viszont sírni tudnék, amikor azt sem mondja meg, hogy miért pukkad, és mi az ami nem tetszik, egy szót nem szól, és ha ott hagyom, akkor üvölt utánam. Visszamegyek és semmi, szótlanul ráncolja a homlokát és rettentő csúnyán néz. Lelki terrorban tart! :)

zsuzsi írta...

Ize, a rantotta nem az o tulajdona. A rantotta etel. Ha keri, megeheti, ha nem keri, megeszi mas. Ez tisztan meccsezes es hagyod magad. Ker rantottat? Ker. Elkeszited, eleteszed, megeheti. Ha nem eszi meg, nincs mas, ezt kerte, kapta. Amit nem eszik meg, azt megeszi mas.

A szabadsag nem ezt jelenti.

csibike írta...

zsuzsi: Igen, meccsezés, teljesen igazad van, és átgondoltam a meccseket, és átgondoltan hagyom magam néha, pl. a rántottánál :)
Az én gyerekkorom úgy telt, hogy öcsém és apám egymás elől falta fel a dolgokat, mert ha valamit nem ettek meg azonnal, főleg édességet, azt megette a másik. Nem szeretném, ha a gyerekeim csak azért ennének meg valamit, mert nem tesszük félre nekik. Most átmeneti szakasz van, és remélem, ha Andris már valóban felfogja a 'maradékot megeszi más, ha nem kéred' dolog lényegét, és nem csak azt látja, hogy elvesznek tőle valamit, ami az övé, újra tudjuk tárgyalni a dolgot. Mivel a maradék sorsa valójában nem érdekli és soha nem is keresi, ezért megesszük, viszont ha pl. 8 évesen azt kérné, hogy ne egye meg senki a tortaszeletét, mert később letolja, és valóban így is tesz, azt már tiszteletben tartanám.

Nóra: Egy anya legyen gondolatolvasó is! Neked sem lehet könnyű... :)