A jég hátán is megél majd

Elfogadom, hogy Az Anyaság szerves része a hülyeanyaság, kellenek ezek a pillanatok is, de azért egy kicsit (vagy egy kicsit nagyon, a hülyeségi mutatótól függ) haragudni szoktam magamra, ha épp hülyeanya vagyok, és nem azért, mert hibáztam, hanem mert a gyerek kerül olyan helyzetbe, ami elkerülhető, ha... Például ha nincs front hétvégén és két óránál többet tudok aludni, nem hagyom nyitva az ablakot. Szellőztetés címszóval. Húsz percre. A hálószobánkban, ahol Andris alszik. Télen. Kinyitom, két perc múlva becsukom, ez volt a terv. Aztán egyszerűen elfelejtettem, hogy kinyitottam az ablakot. (Remélem, a gyereket nem csak azért nem hagytam el eddig, mert séta közben rám van kötve.) Gondtalanul szőrtelenítettem a lábamat a fürdőszobában (fáradt voltam, de nem akartam szőrös lábakkal karácsonyozni), amikor belém vágott a felismerés, hogy tejóég, nyitva az ablak! Eldobtam a kezemben lévő mindent és lélekszakadva, a sztratoszférába szökött vérnyomással rohantam be a szobába. A fürdőszoba-hálószoba táv három másodpercében átfutott az agyamon, hogy a gyerek kékre fagyott, hó borítja, negyven fokos láza van, ilyesmi, úgy tűnik, három másodperc alatt rengeteg rémség képes megfordulni egy anya fejében. Andris békésen szuszogott az ágyában, a megszokott arcszínnel, láztalanul, hópihe sehol. A szobában kellemes volt a levegő, mint kiderült, két függöny is útját állta a télnek, és csak résnyire nyitottam ki az ablakot a radiátor felett, pedig az agyam azzal a képpel gyötört, hogy minden ablakot kinyitottam, mint nyáron. Lábon hordtam ki egy szívinfarktust. Megkönnyebbülésemben hullattam pár könnycseppet, így mentem be B.-hez a leendő gyerekszobába, természetesen a frászt hoztam rá, azt hitte, valami borzasztó nagy baj történt. Ha Andris valaha a Déli-sark kutatására adja a fejét, visszaemlékezéseiben biztos megemlíti majd, hogy azért bírja ilyen jól a mostoha körülményeket, mert az anyja télen nyitott ablaknál altatta.