Dechuszonnégy sok képpel, mert sokat kértetek

Rendhagyó módon alakult a karácsony első napja (és a második is, de arról majd holnap). Kaptunk egy kis ízelítőt a gyerekes karácsonyból és abban már most biztos vagyok, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, a meghittség és az intimitás egyelőre a múlté, helyette van a gyerek alvásidejében megoldott villámgyors főzés, takarítás, fadíszítés, ajándékcsomagolás (nem gondoltam volna, hogy ennyi minden fér bele két-három negyven percbe, tiszta pazarlás az elmúlt harminchárom évem), sürgés-forgás közben váltott röpke csókok B.-vel, simogatások, összemosolygások a gyerek feje felett, aztán lehányt melegítő, fáradtság és szem alatti táska, meg boldogság, móka és kacagás, és az érzés, hogy Andrissal kerek a világ, a testvérével pedig még kerekebb lesz. Nincs az a klasszikus karácsonyi hangulatom, 'csak' boldog vagyok és jó ez így, ahogy alakult Andristól függően, a maga rendhagyóságával ez egy borzasztó finom karácsony.  

Tettünk egy halovány kísérletet arra, hogy kettesben fogyasszuk el a hurkás, kolbászos, krumplipürés, céklás ünnepi vacsorát (el ne felejtsem jövőre, hogy a zsíros kenyér is tökéletesen megfelelt volna), de Andris nem maradt meg az autós hordozóban. Öt-hat percig lekötötte A Dolog, mert a kórház óta nem ült benne, egy ideig ismerkedett A Dologgal, majd összerakta a kis fejében, hogy mi ott ülünk az asztalnál, ő meg ugyan mellettünk A Dologban, mégsem elég közel hozzánk, azaz nem apa- vagy anyakarban. A ded udvarias gyerek, nem kezdett el rögtön sírni, kicsit játszott A Szamárral a kedvünkért, ha már beleültettük A Dologba, de azért látszott az arcán a kelletlenség, csak úgy tessék-lássék simogatta A Szamár lábát (kép1), majd szemrehányóan nézett ránk, hogy tudatosítsa bennünk a helyzet tarthatatlanságát (kép2), illetve szomorúan a távolba révedt, így jelezvén, hogy korlátozva érzi magát és lélekben elhatárolódik A Dologtól (kép3), testben csak azért nem, mert mindjárt hét kiló és ebből kifolyólag széltében kitölti a hordozót: 

Nem tudtunk enni, inkább fényképeztük a gyereket és nevettünk az édes pofáján, végül pedig kivettük (Free Andris), mert sírni kezdett. Ja, egy-két hete csinálja azt, hogy a csápolások és ütögetések helyett simogatja-tapogatja például A Szamár lábát, néha visszafogottan, egy ujjal, néha bátrabban, tenyérrel. Ma legalább másfél percig cirógatta a karácsonyfa egyik ágán a tűleveleket, mert kíváncsi és kedves kisfiú, a szeretet ünnepén a fának is jár egy kis törődés. Most már tudja, hogy nemcsak az apja borostája szúr.

A karácsonyfa teljesen lenyűgözte, még soha nem látott ennyi szép fényt egy rakáson. Krumplipucolás közben eszembe jutott, hogy jövőre Andris ott fog ülni a fa alatt és csillogó szemekkel veti rá magát az ajándékaira. Hát persze, hogy bekönnyeztem. Karácsonyfabámulás közben eltátotta a száját, ez a valódi áhítat, kérem szépen:

A fürdőszobában szoktam neki fel- és lekapcsolgatni a villanyt, mert az jó játék, hogy van fény, nincs fény, de a karácsonyfa más, színes csoda, és naponta többször le kell ellenőrizni, hogy csillog-e még rajta az a sok minden. Nem sejtettem, hogy ennyire boldoggá tesz a fiam öröme, elárulom, képes vagyok a legidétlenebb hangokat kiadni, hogy lássam a vigyori fejét és halljam a nevetését. Ennél a képnél nem kellett produkálnom magamat, mert elég volt, hogy Andris észrevette, az apja kamerázza és pajkosan rávigyorgott B.-re, amiből oltári nagy kacagás kerekedett, mi röhögtünk az ő röhögésén, ő röhögött a mi röhögésünkön:

Ez egyébként remek program, hármasban kacarászni a kanapén, imádom. A karácsonyfás extázis és a röhögcsélés után jött a hányás. Andrisfiam felpörgött a fronttól és bezabált, a nagyjából félliternyi vagy még több tej sugárban ömlött a gyerekből az ajándékozás kellős közepén. Azóta sem tudom, hogy fér ilyen pici gyerekbe ennyi tej. Andris nem sírt, csak meglepetten pislogott, B. kicsit aggódott, én meg lélekjelenlétem birtokában nyugtattam a gyereket, illetve mondtam B.-nek, hogy mit csináljon. A front majdnem éjfélig túráztatta a babát, látszott, hogy alig bír ébren maradni, ugyanakkor képtelen elaludni, ezért előbányásztam a két hasonló frontos helyzetben már jól vizsgázott varázscédét. Andrist sikerült kiütni az anyatejjel és a cédével, kaja után cirka öt percig hallgatta a zenét, aztán kidőlt.

Hoppá, most látom, mennyi az idő. Azt hiszem, én cédé nélkül is kidőlök. 

P.S.: Az összes képet meg lehet nézni nagyban is, csak katt rá.