Néha drámai alkat

Pár nappal ezelőtt új játékot talált magának az A betűs gyerek: textilpelenkát húz a fejére. Szándékosan. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mondjuk fürdés után a hátán fekszik a pelenkázóasztalon és amíg én szerinte olyan haszontalan dolgokkal töltöm az időmet, hogy krémezés, pelenkázás, öltöztetés (mert igazán játszhatnánk helyette, Andrist nem érdekli, hogy pucér a segge), addig ő, miután hiába kurjongatott, nézelődött, vigyorgott kihívóan, csak nem hagytam abba a krémezést, pelenkázást, öltöztetést, kinyújtja a kezét és lassan a fejére húzza a pelenkázólap mellé ilyen-olyan célból odakészített textilpelenkát. Nekem ilyenkor nagyon kell röhögnöm, mert a művelet közben általában elnéz a másik irányba, mintha nem is ő lenne az, aki centiről centire húzza magához a pelenkát. Ha még fütyörészne is, tökéletes lenne az alakítása. Eleinte leszedtem az arcáról a cuccot, hogy kapjon levegőt és lássam, mennyi pelenkát gyömöszöl a szájába, de rosszalló tekintettel mindig visszarakta, mondván, ha úri kedve úgy tartja, ő bizony pelenkával borítja a fejét és ebben még az anyja sem akadályozza meg. A performansz olyan három-négy másodperc után úgy ér véget, hogy határozott kéz- és karmozdulatokkal kikommandózza magát a textilpelus alól és huncut szemekkel néz rám. Aztán jön az újabb kör. Egy idő után homlokon csapott az aha-élmény, hogy ez az egész olyan, mintha kukucsosat játszana a gyerek, egyelőre saját magával, mert az anyja olykor nehéz felfogású. Fogtam a textilpelust és óvatosan rátettem az arcára, néhány másodperc után pedig lehúztam róla és odavigyorogtam neki, hogy kukucs! A gyerekem konkrétan röhögött - és négy-öt kukucsos kör után még mindig röhögött. Én is, annyira, hogy ráborultam a pelenkázóasztalra. Továbbra sem vagyok polip kismillió karral, egyszerre nem tudom nadrágba gyömöszölni a hurkás lábait és a fejére rakni a kukucspelenkát, úgyhogy Andris gyakran önmagát szórakoztatja itt-ott drámai elemekkel fűszerezve a produkciót: néha sírni kezd textilpelenkával az arcán, mert elfelejti, hogy azt ő húzta a saját fejére. Ha leszedem róla, abbahagyja a sírást és döbbenten, elkerekedett szemmel néz, hogy jé, rátámadt a pelenka. Botrány! Ugyanez a dráma szoptatás közben is előfordul, amikor nagy cuppanással hirtelen elrántja a száját a mellbimbómról, aztán sír, hogy méltánytalanság történt, nem folyik a tej! Szoktam neki mondani, hogy ne nézz rám ilyen szemrehányóan, kisfiam, te húztad a fejedre a pelenkát / te tépted le a szádat a cicimről, de nem hiszi el, szemöldökráncolással jelzi, hogy nem, nem, itt valami összeesküvés történt.