Második hónap is kipipálva

Pont hófordulóra esett az oltás és a nagyvizit, így például kiderült, hogy a cápagyerek hatvankét centi, a doki nagyon ügyesen lemérte. Műanyag mérőszalaggal persze könnyű, mi anno egy acélműszerrel próbáltuk lecentizni a ficánkoló ivadékot, úgy nagyjából odatartottuk az eszközt, illetve megfordult a fejemben a húszcentis iskolai favonalzóm használata, de csak egy pillanatra, bénán nézett volna ki, ha húszcentinként csíkokat húzunk a pelenkázóasztalra. Andris a hat kilója ellenére sem kövér, a hosszú combjának és a nagy lábfejének kell az anyag, most ott tartunk, hogy lassan kinövi a hatvannyolcas ruhákat is. Két hónap alatt elfogyasztott egy komplett, három hónapra elegendő ruhatárat, az étvágya meg változatlan (apai örökség ez is), úgyhogy abba egyelőre nem akarok belegondolni, ebédnél hány kiló rántott húst kell tizenhat év múlva a kisfiam elé tenni az asztalra. Az már biztos, hogy lábujjhegyen állva adok majd neki jóéjtpuszit, a családban én leszek a legkisebb. Ja, a pusziról még annyit, hogy a dokinő hason puszilta a gyerekemet, ami bennem elementáris anyai erőket mozgatott meg, szívesen adtam volna neki egy tockost. Háklis vagyok az ilyesmire, na.

Andris továbbra is igénye szerint, cápamódra étkezik, gyakran úgy veti magát a mellemre, mintha éheztetném. Ha a mennyiséget nézem, a gyomra kiváló tágulási mutatóval rendelkezik. A zabálások nem viselik meg, a második hónapban bukott először és talán háromszor-négyszer összesen. Bár néhány dologra érzékeny (pl. az étcsokira, a KitKat viszont oké, egyelőre nem pusztulok bele a csokihiányba), nem az a klasszikus hasfájós baba, és nem panaszkodott arra a chicken whopper menüre sem, amit legutóbb éhenhalás ellen toltam az arcomba. Újdonság, hogy néha folyatja a nyálát, de nagyon, eddig ilyet nem csinált. Mindenesetre ha csinos buborékokat fúj, megdicsérem, hátha ez fontos neki.  

A cápa csípője kicsit még mindig kötött a dokinő szerint, ezért jövő héten bemutatjuk a szóban forgó testrészt az ortopédián. A hordozókendőben békaként kucorog a ded, ez sokat segített a csípőjén. A pelenkázásoknál tornáztatom, amit nagyon élvez a gyerek, ugyanis szándékosan nem engedi behajlítani  térdét, addig tartja egyenesen a kis lábait, amíg csak bírja, hiába vetek be olyan trükköket, hogy csikizés és puszilgatás, és közben vigyorog rám. Számolom a terpesztéseket, ami szintén jó játék, mert Andris abban a korban van, amikor az eeeggy, ketttttőőőő, háááárommmm és társai a világ legviccesebb dolgai közé tartoznak. A humorérzékét azért majd csiszolgatjuk a következő hónapokban-években, hogy ne rekedjen meg ezen a szinten.

A nagymozgásoknál a hason fekvés továbbra sem szíve csücske Andrisnak, általában rossz néven veszi, hogy emelgetni kell a fejét, meg alkaron támaszkodni, micsoda hülyeség, hiszen ott a személyzet, aki hordozza. Néha megpróbálja elbliccelni a mozgást, ahogy a hasára fektetem, lehunyja a szemét és elalszik, legtöbbször azonban hangosan tiltakozik a testedzés ellen. Szerintem még mindig nehéz a feje, bár ha mindent belead, ügyesen tartja és forgatja is. Az egyébként borzasztó aranyos, amikor úgy próbál emelkedni, hogy hátracsapja a két karját és átmegy fókába. A finommozgásai közül ma a markolászás a kedvencem, imádom, ahogy az ujjaival például a nyakamat birizgálja. Az okos könyvek azt állítják, hogy sarjunk nagy- és finommozgásai három-négy hónapos babákra jellemzők, a testi paraméterei alapján pedig kiköpött három hónapos. Mondtam Andrisnak, hogy ne rohanjon a fejlődéssel, élvezze ki a babakor minden pillanatát, senki nem várja el tőle, hogy hatévesen egyetemre járjon.  

Szeretem, hogy kíváncsi és érdeklődő, bár ez azzal jár, hogy napközben alig-alig alszik harminc-negyven perceket, mert folyton néznie kell valamit. A hordozókendős séták alatt is inkább szemlélődik, mint alszik, és ez nálunk családi vonás, szuper aludni, persze, de annyi minden klassz dolgot lehet csinálni helyette. A függönyök vagy a virágok vagy a hűtőmágnesek akár minden egyes ébredés után lenyűgözik Andrist és ez tök jó, mert nem kell újat venni a szórakoztatásához. Alvásfronton a helyzet amúgy változatlanul csodálatos: éjszaka nyolc-kilenc órákat alszik, ezt a reggeli és délelőtti szoptatások között megtoldja még egy-másfél órákkal, és nekem csak azért vannak bőröndök a szemem alatt, mert a nyolc-kilenc órából csípem le a felnőttidőt és a kreatívidőt (marad négy-hat óra alvásra), az egy-másfél órákban pedig mosok, főzök, mosogatok, rámolok ésatöbbi. Kupiban és a nekem fontos dolgok nélkül nem tudok elég jó anya lenni, ez van, éljen a szemránckrém. 

Napokig tudnék írni a fiamról, de itt most abbahagyom (a gagyorászásáról legközelebb regélek), berakok inkább egy képet, ami nagyon andrisos:

Sir Andrew egy lazább pillanatát (és az én jobb mellhúsomat) örökítette meg az apja: Fogta magát és elaludt fenékmosás közben, később a pelenkázásra sem ébredt fel, mert alfában sürgős elmélkednivalója támadt. Rodin róla mintázhatta volna a babaméretű Gondolkodót. Természetesen a súlyos szellemi tevékenység nem akadályozta meg abban, hogy ne eresszen meg egy félmosolyt, nem is ő lenne, ha nem vigyorogna. (És nem, nem sérül lelkileg húsz év múlva attól, hogy ez a kép itt figyel.)