Oviügy

Az őszi szünet plusz betegeskedés miatt az elsőszülött múlt héten ment először óvodába - csütörtökön és pénteken. Az ovi előtti néhány napban finoman masszíroztam a kis lelkét, hogy várja az ovit és fel se merüljön benne, hogy nem akar menni. Nagyon lelkesítő tudok lenni, de tényleg. A sarj mindkét napon berobbant az oviba, szinte hátra sem nézett az apjára, ment be a többiekhez. 

Csütörtökön minden klassz volt, az óvónénik megdicsérték mindenféle dologért, a legnagyobb hatást az gyakorolta rájuk, hogy Andris villát (!) kért a tésztaebédhez, amely segédeszközzel aztán gyönyörűen falatozott. A nagycsoportosok többsége még kanállal sem eszik szépen, ezért találták lenyűgözőnek Andris tevékenységét. És azt még nem is tudják, hogy a kisfiam kb. másfél éve használja a villát, a hétvégén megint ő karikázta a virslit éles felnőttkéssel. Dávid is szépen eszik kanállal-villával, és ebben igazából semmi csoda nincs, annyi az egész, hogy amikor kirántották a kezemből a kanalat önálló tápanyagbevitel céljából - én hagytam őket. Sőt, a két-három kanál mellé (pár a földön landolt és nem akartam mindig kirohangálni evőeszközért) letettem a villát is. És soha nem sürgettem őket. Kísérleteztek, lassan, maszatosan ettek. Feltakarítottam utánuk. Mindkét fiam villát szokott óhajtani a rizshez is. Ha pálcikánk lenne itthon és használnák a kajához, már azzal is korrekt módon ennének, ebben biztos vagyok. Nagyon büszke vagyok rájuk emiatt is. Az egyik anyuka mesélte, hogy a bölcsis kislányánál rendszeresen felemlegették a gondozók, hogy nem eszik szépen. Ez azért hülyeség, mert majd megtanul, nem? Fontosabb, hogy landoljon  valami a szájában és sikerélménye legyen. A fiaimat úgy nevelgetem, hogy az élet minden területén saját erőfeszítésből fakadó sikerélményhez jussanak. Expedagógusként is tudom, hogy az intézményekben nem feltétlenül erre helyezik a hangsúlyt, szóval, így legalább lesz miből lefaragni az exkollégáknak, hehe.

Pénteken egyszer-egyszer pityergett a gyerekem, pl. amikor odaértem, mert azt mondtam, hogy mire befejezik az ebédet, ott fogom várni az ajtó előtt Dáviddal, és mire befejezték az ebédet, nem vártam az ajtó előtt Dáviddal, és hiába mondták, hogy x óra y percre menjek, korábban végeztek mégis. Belenéztem Andris szemébe és elmondtam neki, hogy nem én késtem, ők ettek gyorsan. Ettől függetlenül nem volt jó érzés, hogy láttam a gyereken: elszomorodott, mert várt, megígértem, de nem voltam ott. Az sem volt jó érzés, hogy már megint azt hallottam, hogy hosszú neki az ebédig tartó időszak. Hát, könyörgöm, a többi kicsinek nem? Úgy tudom, a többi kicsi szülei dolgoznak, nincs kistesó a láthatáron és egyik sem volt bölcsis. Azért, mert én itthon vagyok Dáviddal? 

Egyébként az ovi úgy kezdődött, hogy minden remekül ment: Andris már szeptembertől járhatott hetente egyszer, egy-egy órát volt bent, de aztán annyira tetszett neki, hogy a másfél-két órát is bevállaltuk kb. két hét után, ami szerintem teljesen reális. Így heti három napot járt óvodába, az ottebédelés a korábbi reggeli kezdéssel csak a múlt héten indult be - és holnaptól folytatódik. Heti egy nap nem jár oviba, ha esik valami nagycsoportos program az adott délelőttre, akkor azon a napon sem, de ez utóbbi nem túl gyakori.

Az egyik nap Andris jobb csuklóján piros foltot realizáltam és ahogy alaposabban szemrevételeztem a folt pirosságát és kiterjedését, feltűnt, hogy az egy gyerek keze nyoma körbe a csuklóján. Azért ugrott össze a gyomrom, mert nekem a három év alatt egyszer sem sikerült úgy megfognom a gyerekeket, hogy ujjlenyomat maradjon utána, holott pl. az orrszívás ellen mindkettő ádázul küzdött, elég szorosan le kellett fogni őket. Andris csuklóján a gyerektenyérnyi folt 24 órán keresztül nem tűnt el. Ööö... kicsit erősen megszorították az oviban, igen. 

Andrisról azt kell tudni, hogy hatalmas fantáziája van, ha megkérdezitek, mit csinált az oviban, az általa felsorolt öt tevékenységből három biztosan nem valósult meg (teszem azt, hogy befogtam az orromat és lebuktam a víz alá és jött egy cápa és úsztunk, vagy hogy jött egy robot és belecsípett a karomba, vagy hogy az építő bácsi rátette a létrát a lábamra), így eltartott egy darabig, amíg kiderült, hogy focizás közben megfogta a kezét egy lány. Az óvónénik azt mondták, nem láttak semmit, én nem akartam megfogalmazni ama véleményemet, hogy x darab, a teremből kiszabaduló, a focizást komolyan gondoló nagycsoportos közé talán nem kellene beengedni y darab kisembert. Az is előfordult párszor, hogy az én Andris fiam gondolt egyet és az udvaron elindult a számára érdekesebbnek tűnő játékok felé, ott pedig rászóltak, hogy nana. Anya, én elkószáltam, így Andris. Naivan azt gondoltam, hogy az ovi udvarán azért leledzik rengeteg játék, hogy a gyerekek játszhassanak vele, de nem. És énhülye, ugye, mindig arról meséltem az ovi udvarára vágyakozva bekukucskáló Andrisnak séta közben, hogy milyen jó lesz ősszel itt játszani ezekkel a szuper játékokkal meg a többi gyerekkel. Na, kiderült, hogy az udvar le van osztva a csoportok között, pl. egy kiscsoportosnak három évet kell várnia, ha bele akar ülni a farepülőbe. És ha megy haza az aprójószág, akkor sem sétálhat be az udvari játékok közé. Értem én, hogy könnyebb így szemmel tartani a gyerekeket, de Andristól is azt várták, hogy az udvaron - a focipályáról nagyrészt kiszorulva - érje be egy hintaszerűséggel, egy lefedett homokozóval, néhány fával és egy labdapalánkkal. Az én fiam nem tudja magát elszórakoztatni azzal, hogy harminc-negyven percig a porszemeket bámulja a levegőben. Legalább adtak volna alá egy kismotort (van a csoportnak), legalább nyomtak volna a kezébe valami homokozó felszerelést (van a csoportnak), legalább gurítottak volna hozzá egy másik labdát (van a csoportnak). A tavasz és főleg a nyár arról szólt nálunk, hogy a játszótéri anya-apa-gyerek közösségünk reggel 8-9-től a játszótéren múlatta az időt délig, aztán délután megint kint voltak az anyák / apák a gyerekkkel 2-3 órát. És meglepett, de én is nagyon élveztem, hogy ennyit vagyunk a szabadban, hogy a gyerekek gyerekközösségben játszanak, hogy jófej szülőkkel tudok beszélgetni. Mindkét gyerekem arra kóricált a játszótéren belül, amerre akart, és amíg nem zavart a tevékenységgel mást, azt csinált, amit akart. Mezítláb, pólóban-kisgatyában. Totál szutykosan raktam be őket a fürdőkádba, zuhany, kaja és alvás után meg jött a játszóterezés második köre. Nem könnyű ez amúgy, de jó volt, szívesen csináltam.

Szóval, Andrist bántották, mert azért egy ilyen csuklófogás fáj, rászóltak többször, eltűnt a nyári gyerekközösség, az anyja otthon maradt a kistesójával és szembesült azzal, hogy oviba nem csak abban az esetben kell járnia, amikor úri kedve úgy tartja, így a fiam kitalálta, hogy nem megy oviba. Mivel maga az oviba járás heti három alkalommal egy-másfél óra volt, a mélypont is később jelentkezett. Meggyőződésem, hogyha Andris kiscsoportba járhatott volna, beszippantja magába a vele egykorú közösség és egy-másfél hét alatt túljut a beszokáson, és már ott is ebédelne&aludna régóta. Andris olyanokat válaszolt ama kérdésemre, hogy miért nem akar oviba menni, hogy pl. csúnya az ovi, anya. És ezt azért, mert A Postás Nénivel egyszer összefutottunk és A.P.N. hosszan ecsetelte, hogy miért csúnya az ovi újonnan lefestett fala. Oké, nekem is jobban tetszene, ha mindenféle színes és vidám dolgot festettek volna az óvodára. Két hét is elment, mire Andris elfogadta tőlem, hogy nem csúnya az ovi fala. Minden anyai ösztönömet és diplomáciai érzékemet latba vetettem, hogy a kisfiam lelkében elsimogassam a fájdalmakat, kételyeket, hiányérzeteket. A szívszorító az volt, hogy egy idő után a mi a baj az ovival? tartalmú beszélgetéseknél egyre többször mondta, hogy azért sírtam, anya, mert kerestelek és nem találtalak. És sokszor sírva jött haza az óvodából, és egyáltalán nem akart lemenni az udvarra. Az óvónénik azt mondták, hogy Andris nagyon érzékeny kisfiú, elég lesz neki a 30 perc ottlét... Ezzel soha nem értettem egyet (mármint a 30 perccel), mert így csak erősödött volna Andrisban az, hogy járok is oviba, meg nem is, úgyhogy ezt nem engedtem, az egy-másfél órát továbbra is bent töltötte. Az érdekes az volt, hogy egyrészt az összes ösztönöm azt súgta, hogy hiba lenne kivenni Andrist az oviból, mert éreztem és láttam rajta pozitív hatást, másrészt meg este velem / rajtam akart aludni és egy időben mindig engem keresett a lakásban, pl. ha a nagymamás napon nem látott, mindig megkérdezte, hogy hol van anya? Nem pisilt be, nem rágta a körmét ésatöbbi. A dadus és az óvónénik kicsit jobban odafigyeltek rá, miután az igazgató elmondta nekik, hogy megkérdeztük, van-é hely a kiscsoportokban. A mai napig figyelnek rá, de azt a valódi beszippantást nagyon hiányolom. Azért adtuk be Andrist vegyes csoportba, merthogy ha ilyet indítanak, biztos akad tervük is arra, hogyan integrálják a kicsiket. A kicsiket, akiknél fizikailag kétszer olyan nagyok a nagyok... 

Ügyesen és finoman kellett cirógatnom Andris lelkét ahhoz, hogy elfogadja, oviba kell járnia. A nagyszülős napokat átalakítottam úgy, hogy csak mi ketten legyünk otthon legalább egy órát és kizárólag vele foglalkoztam. Látta, hogy Dávid elmegy a mamával, és most végre ő marad otthon anyával. Direkt vettünk tortát és innivalót a szülinapjára, hogy az oviban megvendégelhesse a pajtásait. Mindenki rá figyelt egy kicsit, megtapsolták-megünnepelték. Ez nagy élmény volt számára, jólesett neki. Szerettem volna, ha nem egy valahonnan előtúrt plüsselefántot ajándékoznak neki, hanem pölö egy gyerekek által készített papírakármit, mint a nyílt napon, de ez csak az én megjegyzésem, Andris örült a leszakadt farokbojtú elefántnak, igaz, csak egy-két napig, mert ő nem plüssállatrajongó. B. meg leizzadt egyszer-kétszer a reggeli ovis hisztiknél, merthogy ilyesmi is volt, de Andris mindig bement a csoportba. Itthon is megesett egy-egy nemmegyekovibahiszti, de mindig elindult, mert jól kezeltük a helyzetet. (Írok még egy fegyelmezős-büntetéses posztot, bibibi, nehogy azt gondoljátok, nem tudok fegyelmezni-büntetni és nem boldogulok a gyerekekkel. De igen, csak a nehezebb / baromi nehéz időszakokról szoktam írni, arról meg nem, mikor minden hisztit remekül lekezelek.)
Ja, hiányolom azt is, hogy hazahozza az s.k. barkácsolt dolgait. Egy színezésre hazaadott teknősrajz és egy parányi gyurmacsiga a termés eddig, a novembernek pedig mindjárt vége. A kiscsoportosok szülei elmesélték, hogy rengeteg kézműves apróságot visznek haza a gyerekeik. Nekem nem a darabszám hiányzik, hanem Andris élményének az elmaradásától félek. Az is fura, hogy az óvónénik még nem voltak nálunk családlátogatáson, és amikor Andris elkezdett oviba járni, néhány papíron megadott személyi adaton kívül semmi mást nem kértek róla. Se egy anamnézis, se semmi más. Ja, de, hogy allergiás-é valamire. Senki nem kíváncsiskodott, hogy milyen gyerek. Az óvónénikkel szemben egyébként nincs negatív érzésem, csak rögzítettem a tényeket, és bízom abban, hogy lendületet vesznek a dolgok. Látom, hogy Andrissal is kedvesen bánnak, és a dadusnak hálás is vagyok, amiért ölbe vette Andrist a nehéz időszak alatt, meg velünk is szoktak váltani egy-két kedves szót. Lehet, hogy valóban pusztán ennyi szokott történni az ovikban, és nekem nagyok az elvárásaim, passz. Lehet, hogy jövőre, amikor Andris 'rendes' kiscsoportos lesz az ő vezetésük alatt, ömlenek haza a kreatív cuccok és a legklasszabb helyen fog mókolni az udvaron.

Még a betegsége előtt a játszótéren együtt majomkodott az egyik nagyon kedves csoporttársával, és láttam, milyen pici a nagyfiúhoz képest. Végtelenül büszke vagyok Andrisra, hogy ilyen ügyesen megállja a helyét a csoportjában és elkezdett beilleszkedni. 

P.S.: Aztán majd Dávidról is írok egy csomó mindent. Jajj, a kedves olvasók nehogy abba az illúzióba ringassák magukat, hogy ő a csendes jófiú a családban.