Alvás helyett, azaz ez mégis most akart kijönni

Tegnap este megint kimenőt kaptam a gyerek apjától, hogy lássak ezt-azt A Világból. Ilyenkor a ded békésen alszik, B. meg vigyáz rá és hív, ha ez a ded sírásra görbült szájjal arra riad legszebb álmából, hogy éhezik. Most még egyedül csatangolok, mert Andris nem mobil, egyelőre az erkélyen szokja az októberi hideget. Mármint nem hagyjuk kint éjszakára, napi tíz percben szippant néhányat a levegőből, aztán vissza a szobába. Korán sötétedik, úgyhogy túl sokat nem láttam A Világból, viszont kiszellőztettem a fejemet, sétáltam egy nagyot és bevásároltam. Azt hiszem, friss császársebbel nem kellene cipekednem, az a mentségem, hogy véletlenül bevásárlókocsi akadt a kezembe kosár helyett.   

Jó, ez a mászkálás saját döntés is, az éjszakai négy-hat órát leszámítva általában háromórás szakaszokban alszik a ded, ergo eléggé szülőbarát csemete, és mondhatnám azt, hogy vele együtt én is kidőlök, de nem mondom, mert a saját idő és a B.-vel töltött közös idő mellett nekem fontos, hogy ne szakadjak ki a hétköznapi dolgokból, például elmenjek a piacra, sütit vegyek a cukrászdában, kirakatokat nézegessek, ilyesmi. Igen, alvás helyett. A lépteim nem olyan gyorsak, a táskát pedig nem a vállamon hordom, hanem a szemem alatt, ez igaz, de hiszek abban, hogy Andrisnak kiegyensúlyozott anyára van szüksége, és ha én attól leszek kiegyensúlyozott, hogy az alvásidőm egyik-másik három órájában főzök, mosogatok, ékszermintákat tervezek, blogot írok, összebújok B.-vel, almákat válogatok a zöldségesnél, teát szagolgatok a bioboltban ésatöbbi, akkor kipeckelem a szemeimet és ébren maradok. (A levelekre is fogok válaszolni, ígérem.) Persze, még keveset bírok, muszáj aludni, hogy úgy foglalkozhassak a cápával, ahogy szeretnék, de bizonyos dolgokról nem kell lemondanom és ez jó érzés. Nem akartam, hogy megálljon az élet attól, hogy gyerekem született.

Érzelmileg nagyon furcsák ezek a sétáim és itt most nem arra gondolok, hogy sírva ölelgetem a fákat vagy váratlanul leborulok a betonra. Egyrészt meggyőződésem, hogy mindenki látja rajtam, anya lettem, kiválasztott vagyok, megyek a tömegben és anyaglória lebeg a fejem felett vagy valami hasonló, már-már várom, hogy az egész világ gratuláljon, másrészt rettenetesen hiányzik a kisfiam. Olyan kétnaponta egy-másfél órát töltök távol tőle és ez maga az örökkévalóság. Azt érzem, hogy én nem is vagyok én, ugyan több lettem a gyerekem által, mégis hiányzik belőlem egy fontos szervem - a szívem. És ez a szív ott szuszog békésen az ágyában, tejmaszatos a kis pofája, az a kék-fehér csíkos rugdalózója van rajta, aminek az elején egy bálna vigyorog. Akárhová megyek, andrisillatot érzek az orromban, szemem előtt andrisképek peregnek, fülemben andrishangokat hallok. Minden pórusom a fiúnkkal van tele, és előfordul, hogy séta közben örömkönnyek folynak az arcomon.