2011. június 30., csütörtök

Nempudinganya szélvész fia

Tegnap húztam egy újabb strigulát a "nem én vagyok puding, Andris tényleg energiagombóc" rovatomba. Sarasvati és a kisfia, Vejke járt nálunk, én pedig végre megtudtam, milyen az, amikor egy baba ráérősen, megfontolt mozdulatokkal veszi birtokba a körülötte lévő világot, nem úgy, mint Mr. Szélvész, alias Andrisfiam. Hát, mit mondjak, alig hittem a szememnek, hogy ilyen is van. El tudnám képzelni, hogy a fiam naponta egy-két (ööö... hat-hét!) órára Vejke-tempóra vált. Rendezném égnek álló hajtincseimet (már ami nem hullott még ki), szusszannék kicsit és este nem a fülemen szedném a levegőt azért, mert a tüdőmet valamikor még a délelőtt folyamán kiköptem gyerekhajkurászás közben. Mr. Szélvész egyelőre megállíthatatlan. Nem igaz, hogy nem játszik el egyedül, mert de, eljátszik, csak nem lehet magára hagyni, mert kapaszkodik (pl. tévébe), áll (pl. néha terpeszben és égnek emelt kezekkel egy-két másodpercig, mint akinek fegyvert szegeztek a hátához), kihajol/ráhajol (pl. kanapé karfája), rángat (pl. saját ágya), csapkod (pl. vécéajtó), kúszik (pl. ruhaszárítóról lelógó ruhák alatt), mászik (igen, egy hete mászik, főleg az apja elé). Mindent meg kell néznie, mindent ki kell próbálnia, és alvás után megint mindent meg kell néznie, mindent ki kell próbálnia, hiába mondom neki, hogy Andrisfiam, egy órával ezelőtt már tökig kirámoltad ezt a fiókot, anyád nemrég pakolta vissza a cuccokat. Van olyan, hogy leül és tíz-tizenöt percig elszöszöl a játékaival és ebbe teljesen belemerül, de az tényleg tíz-tizenöt perc, utána bevetésre indul. Ilyenkor mindig úgy vigyorog rám, hogy na, anya, csinálunk valamit? A választ (nehhehemmm!) persze nem várja meg, legtöbbször csak innen-onnan kikandikáló lábakat látok, annak a jelét, hogy Mr. Szélvész faképnél hagyta az anyját és nekivágott a nagyvilágnak:


Minden izgatja a fantáziáját és remek érzékkel alakít át abszolút veszélytelen helyzeteket veszélyes szituációkká. Testőrként kísérgetem, szinte állandóan mellette kell lennem, és ha ügyeskedik, én vagyok a lelkendező nézőközönség is, mert a fiam igényli az elismerést. Szóval, elnéztem Vejkét, és az jutott eszembe, hogy jó lenne néha megpihenni, mert mióta Andris ennyire mobil, egy merő rohanás minden napom. És még nem jár, és még nem szalad, és még nincs alatta kismotor... És gőzöm sincs, mi van akkor, ha az összes gyerekem ilyen eleven baba lesz (ööö... szívás?). Persze, ez nem panasz, csak csodálkozom, hogy még nem purcantam ki.

Nincsenek megjegyzések: