2011. június 10., péntek

Na, mit írok, na, mit?

A bennem élő rengeteg személyiség megszavazta, hogy eddig a májust szeretem a legjobban Andris hónapjai közül. Én, mint a személyiségeim szószólója, határozottan kijelentem a többiek nevében is, hogy vártam, mikor nő fel az Andris. Nos, májusban megtörtént. Tudom, hogy itt és most kell élni és blablabla, és én itt és most éltem az elmúlt hónapokban és blablabla, de azért mégis vártam, hogy Andris eljusson arra a pontra a fejlődésben, ahol már egyértelműen aktív partner. Rengeteget fejlődött a fiam, önálló és független emberke, kezdeményez, humorérzéke és véleménye és akarata van, oda megy és azt csinál, amit akar (bizonyos szülői határokon belül, ld. fikusz és kábel, mint tiltott gyümölcs). Egyáltalán nem bánom, hogy vége a klasszik kisbabás korszaknak. Földanyák, dobhatjátok a köveket.
Tegnap a védőnő 71 centinek mérte Andrist, ami azt jelenti, hogy masszívan vészhelyzet van: állva simán eléri pl. az apja számítógépét és a belőle kilógó ezernyi ezt-azt. Nem rögzíthetünk mindent a plafonra a gyerek tizennyolc éves koráig, meg nem is lenne értelme kizárni Andris életéből az ingereket (és az adott konfliktusokat), ezért valaki mindig Andris nyomában jár, ha a fiam úgy dönt, hogy felfedezőútra indul, és mivel ez a valaki leggyakrabban én vagyok, előfordulhat az a példátlan eset, hogy az Andris által diktált gyilkos tempó miatt történelmi mélypontra zuhan a súlyom, teszem azt, 65 kilóra, ami az elmúlt tíz évben egyszer sem fordult elő. Azért nem leszek szomorú, ha értitek, mire gondolok. Már csak a kelt tészta állagú hasamat kellene viharos gyorsasággal eltüntetni, illetve fokozatosan, mert a plasztikához csóró és édesség-, meg sósságimádó vagyok.
Na, de vissza a cápagyerekhez. Andris 45 dekát hízott a védőnő szerint, a mérlegünk azonban ma reggel azt állította, hogy kb. 8.7 kiló, ergo a sarj lemozogja a bezabált anyatejet és kiflicsücsökmorzsát, nagyjából 5-6 dekával több, mint egy hónappal ezelőtt. Májusban is óránként szoptattam. Még mindig hihetetlen mennyiségű tejem van, bármelyik tehenészettel felveszem a versenyt. A fiam az a típus, aki öt perc alatt megkajál, aztán megy ügyeket intézni. Naponta olyan háromszor kap kiflit / kenyeret / zsemlét, ami van otthon, és általában akkor, amikor mi is eszünk, ezekből szívesen majszolgat. Amíg jól érzi magát, nincs gond a súlyával, meg aztán úgy néz ki, két hónap csábítgatás után Sir Andrew hajlandó bővíteni a főúri menüt - a részletek már a júniushoz tartoznak. Gondolom, izgatottan rágjátok a körmötöket, vajon mit evett Andris. Azt elárulom, hogy a gyerek még mindig fog nélkül éldegél, viszont nem aprózza el a fogzást, egyszerre négyet növeszt, alul kettőt és felül kettőt. Nem véletlen, hogy ebben a hónapban szinte semmit nem aludtam se éjjel, se nappal. Ha mégis összejött három óra egyben, félóránként-óránként keltem. A gyerek ennek ellenére 'kialudta' a nyolc-tíz óráját, ennyi a penzuma, a fekvés és a kelés időpontja eléggé fix. Andris rengeteg időt töltött rajtam-velem, ennél is többet sírt a foga miatt, a bugyirohasztó melegnél és a frontoknál sokat nyűgösködött, úgyhogy lelkileg megrogytam kicsit május végén és június első napjaiban. Most volt olyan, hogy megkértem az apukáját, vigye el egy órára, ne lássam és ne halljam, muszáj a huszonnégy órából legalább hatvan percet egyedül léteznem. Földanyák, jöhet az újabb kőzápor.
Ha nincs front és nem fogzik, Andris tünemény. Borzasztó eleven tünemény. Hét hónaposan és néhány naposan megtanult ülni, felülni, térdelni, állni. A mászással ugyan próbálkozik, de nem állandóan, mert az állás jobban érdekli. Lábat lógatni nem lehet mellette, mert kimeríthetetlen energiaforrásokkal rendelkezik. Mindig csinál valamit, és lehetőleg valami olyasmit, amihez figyelő szülői szemek és készenlétben álló szülői karok szükségesek. A védőnőnél kétszer izzadtam le: vetkőztetésnél és öltöztetésnél. Sir Andrew imád mozogni, főleg közönség előtt (két elbűvölt védőnő és egy elbűvölt asszisztens), úgyhogy mire végeztünk, szakadt rólam a veríték. Az olyan értelmetlenség, mint például az öltözködés, untatja a fiamat. Itthon ezernyi dologgal kötöm le a figyelmét, de a rendelőbe csak nem vonszolhatok magammal koffernyi cuccot egy tízperces vizsgálat miatt. Á. mosolyogva jegyezte meg Andris fickándozását elnézve, hogy nem irigyel. Hát, mit mondjak erre? Az a 65 kiló eléggé motivál, meg a gyereket is imádom.
A kölyökcápának azért vannak lazább pillanatai, ha például ott vagyok mellette és játszunk, vagy ha olyan érdekes dolgot mutatok neki, amibe akár tíz-tizenöt percre is belefeledkezik. Ilyesmi a fakanál, a színes ruhacsipesz vagy a fából faragott tolltartóm, amit egyelőre nem tudok dekupázsolni és repesztőlakkozni, mert a natúr fa és a hengerforma miatt nagyon népszerű a gyereknél, átszellemült fejjel nyalogatja, és tuszkolja bele a kincseit, mondjuk, a rendőrautót. Gyorsan tanul és hamar átlátja az összefüggéseket, és nagyon kitartó. Ha játszunk, mászik rám, bújik hozzám, csikizteti és harapdáltatja és pusziltatja magát, mert egy kéjenc dög. Amúgy meg bárkinek szívesen bemutatja a tudományát, feltérdel vagy -áll és kirámol a fiókokból, leszedegeti a könyveimet a polcokról, aztán lapozgatja vagy tologatja őket a földön, nyitja-csukja az ajtókat. Nagyon erős, magabiztos és kíváncsi baba. Újabb és újabb ötletei támadnak, hogy mit lehet még megnézni, illetve az ismert dolgokat milyen más szögből érdemes szemügyre venni. A finommozgását az utolsó két hétben kölesgolyóval edzettem, aranyos, ahogy elmókol velük, meg az is, amikor nagyon komoly fejjel bemutatja nekem a kölesgolyót az ujjai között, aztán rámarkol, az arcán ott az elszántság, a golyó pedig roppan egyet és kész, vége. Szóval, Andris már azt is tudja, hogyan kell puszta kézzel halálra szorítani a kölesgolyót.
Szeparációs szorongása hol van, hol nincs. Fontos neki, hogy elmondjam, hová megyek és mit csinálok, és egyszerre öt-tíz percnél tovább ne hagyjam magára. Ilyenkor elég, ha szólok hozzá, az a lényeg, hogy lássa, nem tűntem el. A frontos-fogfájós napokon azonban szinte állandóan velem akart lenni, ezért az egyik nyűgösködés közepén fogtam a mei-tai-t és a hátamra kötöttem a gyereket. Andris jól érezte magát, mert velem volt, nekem pedig felszabadult a két kezem, tudtam porszívózni, felmosni, főzni, mosogatni, arcot és fogat mosni és még sorolhatnám, és megvolt az az élmény is, hogy valami mást csinálok az andrisozáson kívül. Ráadásul a gyerek varázsütésszerűen képes elaludni a hátamon. A mei-tai / hordozókendő az egyik legjobb találmány a mosogatógép mellett, állítom. Andris mindig csendben van a hátamon, lehet, hogy ott kifogástalanul áramlik a csí.
A társasági élete igen aktív a sarjnak, rengeteget mászkálunk kettesben-hármasban, sok a családi / baráti program, meg Sir Andrew a rajongóival is szokott találkozni. Jó érzés, hogy ilyenkor azt a visszajelzést kapom, hogy Andris tényleg olyan élőben, mint itt a blogban, sőt, még olyanabb. Köszönöm itt is, hogy ennyien szeretitek a fiúnkat. A kedves szavakat, az ajándékokat, a leveleket, a mindent. Mondjuk, azt nem tudom, hogyha ebben a kevés időmben ennyi mindent csinálunk, mi a fenével telt el az előző harminchárom évem.
Májusban folyamatosan dumált a ded, mindenfélét mond ezernyi hangsúllyal, és tudja, ki a 'baba' és ki az 'apa'. Az első komolyabb szava az epü/agü volt a hónap elején, ami egyértelműen az apa. Legkedvesebb pillanataim közé tartozik, hogy amikor B. hazajön, Andris szeme felcsillan a kulcscsörgésre, aztán mint a versenyagár, kúszva kivágtázik az előszobába (vagy engem noszogat, hogy azonnal vigyem az apaisten elé), és közben kiabálja, hogy ep!, ep!, ep! Az az igazság, hogy az anyát nem forszírozom Andrisnál, meg az is ritkán jön a számra, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljek magamról (B. is csak az apát mondogatja neki néha). Szeretném látni B. arcát, amikor a kisfia életében először apának szólítja, ezért az élményért boldogan lemondok arról, hogy az anya legyen Andris első szava.

Nincsenek megjegyzések: