Lehet, hogy már megint ufó vagyok

Most éppen azért, mert Andris születése után nem lettem depressziós. Az okosok szerint szinte minden anya összefut a depresszióval valamikor az első év során, és aki azt mondja magáról, hogy nem (volt) depis, az szerencsés vagy hazudik. Kész, más lehetőség nincs. Ezek szerint tök elképzelhetetlen, hogy lelkileg készültem az anyaságra hónapokon keresztül. És jól készültem. Állítólag törvényszerű, hogy az újdonsült anya kiboruljon az első három hónapban. Nekem ez is kimaradt. Nem azért, mert szerencsés vagyok, vagy mert hazudok, vagy mert olyan fasza csaj vagyok, egyszerűen volt időm ráhangolódni az anyaságra, és volt időm választ találni a bennem felmerülő ezer kérdésre. Meg lehet, hogy tényleg ufó vagyok.
Ha nem vetélek el, nem leszek veszélyeztetett terhes. Szülésig dolgoztam volna, így terveztem az első terhességemnél, mert nehogy már ne, eszembe sem jutott, hogy itthon maradjak. A munkahelyemen összesen annyit tudtam a terhességemmel foglalkozni a három hónap alatt, hogy amikor kimentem vécére, megsimogattam a hasamat és beszéltem a babához. Ennyi. Este hullafáradtan bedőltem az ágyba, reggel mentem dolgozni. Közben stressz, hajtás, maximalizmus. Zavart, hogy nem jut idő se a babára, se rám. Veszélyeztetett terhesként majdnem végig itthon voltam Andrissal. Az egyik tanulságom pont az, hogy valamennyi saját idő mindenféleképpen szükséges a leendő anya számára, és az biztos, hogy nem egyetlen hónap, főleg nem a legutolsó, amikor már minden olyan nehézkes. A mai napig kapok leveleket a vetélésem kapcsán, tanácsot szoktak kérni tőlem, ami igazán megtisztelő. Három-öt hónap otthon, szerintem ennyi ideális az anyának a megfelelő készüléshez. Természetesen minden ember más, pl. előfordulhat, hogy a gyerek születése után valaki simán veszi az akadályokat úgy, hogy az utolsó napig dolgozik és remek anya, aki a depit hírből sem ismeri, de azt gondolom, sokan azért zuhannak meg az első három hónapban, mert nem volt idejük lélekben / agyban felkészülni a babás élet új kihívásaira, és ezekből dögivel van, egy csomóról  írtam már. Amúgy meg a terhesség olyan élmény, amit érdemes kiélvezni. Senki nem fog hősi érdemrendet bökni az anya mellére azért, mert végigdolgozta a kilenc hónapot és a munkahelyéről ment szülni, ugyanakkor nem létezik Az Égi Ellenőrző Könyv sem, ahová bazinagy fekete pontot vés Az Élet azért, mert az anya otthon mert maradni és szégyen-gyalázat, nem dolgozott. Ez az első időkben nekem is problémát okozott, azt hittem, munka nélkül senki vagyok. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy itthon növesztem a hasamat, aztán megbeszéltem magammal, hogy nem akarok vetélőbajnok lenni, muszáj időt szánnom magamra és a babára. És igen, hiányzott az a pénz, de az orvosom nem akarta a stresszes munkát, B. sem, én meg megértettem és elfogadtam, hogy nem szabad kockáztatnom. Ha elvetélek, a munkahely semmivel nem tud kárpótolni. Azt gondolom, halálomig bőven kidolgozhatom magamat, nem maradtam le semmiről abban az iksz hónapban, amit itthon töltöttem, viszont nálunk mindenki rengeteget profitált belőle, Andris a legtöbbet.
Rengeteg energiával és nagy lendülettel vetettem bele magamat az andrisos életünkbe, és ahogy visszanézek az elmúlt nyolc hónapra, azt látom, hogy ez a lendület egészen májusig kitartott. A korábban említett lelki megrogyás a frontoknak és a fogzásnak köszönhető, meg annak az alváshiánynak, amit nyolc hónap alatt halmoztam fel. Erre nem lehet felkészülni. A gyerekemet soha nem akartam bántani, soha nem kívántam, hogy bárcsak ne született volna meg, soha nem gondoltam azt, hogy képtelen vagyok gondoskodni róla. Anyaként az ember extrém nyomás alatt áll hónapokon (éveken?, egy életen?) keresztül, teljesen megértem a depresszióval küzdő anyákat, ez nem úri huncutság, valós oka van a kétségbeesésnek, félelemnek, zavarodottságnak. Nekem elég volt annyi, hogy amikor már napok óta alig aludtam valamit Andris szinte állandó nyűglődése miatt és türelmetlenné váltam, az egyik reggel sápadtan odatántorogtam B.-hez és megkértem, maradjon itthon, hadd aludjak pár órát. B. itthon maradt, ment Andrishoz, ha felébredt és nem volt éhes, én meg aludtam. Legalább két-három órát nappal, és párat este is. Jó sok, mi? A depihez biztos az is hozzájárul, milyen társra, milyen kapcsolatra támaszkodhat az anya, számíthat-e valakire. Nem mondom itt sem, hogy szerencsém van, mert B.-vel nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, amilyet mindig is szerettünk volna. (Olyan olcsó dolog a szerencsével hozakodni elő, mintha az ember másra akarná hárítani a felelősséget.)   
Ha valaha depressziós leszek, szólok, megígérem.