Hozzátáplálásos fejlemények, azaz gyakran gyümölcslétől ragad a gyerekszoba

A fiam egyre ügyesebb a hozzátáplálásnál: egyre ügyesebben rakja bele a számba a különböző falatokat. A hozzátáplálásom úgy kezdődött, hogy még valamikor május elején a karomon üldögélő Andris a számhoz nyomta a tizenöt perces csócsálástól csurom nyálas kiflicsücskét. Azt hittem, véletlenül sikerült így a mozdulat, de nem, addig nyomkodta a számhoz a cuccot egyértelmű sürgetéssel a szemében, amíg egy hamm! kíséretében bele nem haraptam. Nagyon boldoggá tettem. A következő falat, amit a kisfiam felkínált nekem, a sárga plüsstehén volt. Bevallom, ráharaptam, mert nem bírok betelni a mosolyával. Mivel ilyen jól teljesítettem a bátorságpróbán, kaptam tőle almát:

A gyerek most döntött úgy, hogy akar mindenből, amit mi eszünk, a fogak pedig teljesen elvarázsolták. Még nincs sajátja, ezért a miénket fogdossa (lehet, hogy fogorvos lesz), és ha épp kísérletező hangulatban van, ezt-azt beletuszkol a szánkba. Főleg az öklét és a lábfejét, mert imádja, ha harapdáljuk. Ha rajta múlna, legalább két kiló háztartási kekszet megetetne velem, mert szereti hallgatni, ahogy ropog a fogam alatt, csillog a szeme és mosolyog, fel-felröhög. A fiam nagyon hálás közönség.
Az elmúlt hónapokban kiderült, hogy Andris szereti kézbe venni a kaját. Nézegeti, markolássza, szétkeni, kóstolgatja. Ragaszkodik ahhoz, hogy ő maga nyúljon pl. az almaszeletért és emelje a szájához. Ha én nyújtom, ritkán fogadja el, bár az is új, hogy egyáltalán elfogadja. (A kanalat is kiveszi a kezemből, de nála nem válik be a sokkanalas módszer, mindig az kell neki, ami éppen nálam van, a sajátját állandóan elhajítja.) Két hónap után jutottunk el idáig, még jó, hogy türelmes ember vagyok. Azt szerettem volna elérni, hogy legyen kedve kóstolni, gyűjtsön tapasztalatokat, és itt egyelőre nagyrészt gyümölcsről van szó, a libacomb majd később jön. Almaügyben annyira sikerült felcsigázni Andrist, hogy amikor B.-vel letelepedtünk mellé a gyerekszobába és egy tál meghámozott és feldarabolt almát raktunk a habtapira (azért készültem), hogy majd beszélgetés közben eszegettünk belőle, Andris rárabolt az almára. B.-vel próbáltunk közömbös fejet vágni, mintha nem történt volna semmi különös, hogy ne zavarjuk meg a gyereket, csak a szemünk villant össze, hogy na, a gyerek almát eszik. És a gyerek azóta tényleg eszi az almát, körömhegynyi falatokat el tud nyammogni a fogatlan ínyével. Szerintem megedződött a kifli-, zsömle- és kenyérmorzsákon, már nem adja elő a hattyú halálát, ha egy nagyobb darab valami kerül a szájába. Amúgy az alma úgy jut el Andris gyomrába, hogy a fiam módszeresen kirámolja az összes almaszeletet a tálból (hiába rakjuk vissza, újra kiszedegeti őket), a legtöbbet megnyalja, végül egyet kiválaszt, a szájához emeli, megnyammogja és fintorog, néha eldobja, de újra és újra belekóstol egy következőbe, mert izgatja az evés, mint olyan, csak fog nélkül nem hatékony az ismerkedés. Ábra a fintorokról:

A második képen cseresznyét szorongat a hüvelyk- és a mutatóujja között, mert volt idegrendszerem ahhoz, hogy egyet meghámozzak. Látszik rajta, pillanatok alatt éveket öregedett, ahogy rádöbbent, a cseresznye sem az a cserkészkolbász ízvilág, ami neki anno nagyon bejött. Én persze felbátorodtam a sikereken (korábban ugye volt a meghitt sárgadinnyézés a konyhakövön), és az almaszeánsz után egy adag kimagozott meggy társaságában dőltem le a habtapira. Nem hámoztam meg a meggyet, mert tudtam, hogy a fiam úgyis csak ismerkedik a formával, az állaggal, a színnel, az ízzel, kizárt dolog, hogy nagyobb darabot vegyen a szájába és lenyelje, ott még nem tart. Andris szokásához híven rástartolt a meggyre, aztán belemarkolt, széttrancsírozta a kezében... és meggylétől ragadó kézzel mindent megfogott, amit csak lehetett, többek között engem is. Nem egészen két perc alatt tetőtől talpig pirosban pompáztunk mindketten, a műsorszám végére a fiam keze konkrétan sötétlila lett. Jó, hát kezdő anyuka vagyok, honnan tudhattam volna, micsoda maszatolásra képes egy izgő-mozgó, nyolc hónapos baba. Azért nagyon élveztük. Kedd délután őszibarackkal dzsuváztuk össze a habtapit és egymást (Andris direkt elmázolt egy gerezd barackot a jobb sípcsontján, figyeltem, milyen elmélyülten nézi a munkafolyamatot), mert igaz, hogy kezdő anyuka vagyok, de kicsit gyerek is. Andrist és a habtapit le lehet mosni, ugye. Meg engem is.
Sir Andrew-t úgy nem lehet etetni, ahogy a védőnő elképzelte a hozzátáplálást, ezért itt is a megérzéseim után megyek. Vasárnap jött az az érzés, hogy Andris azon a lélektani ponton van, hogy esetleg benyel valami masszívabb kaját is, persze fontos, hogy legyen valami íze, ezért a felnőttpörköltből lenyúltam egy kávéskanálnyi csirkehúst, fokhagymanyomóval pürésítettem, aztán összekevertem a hasonló módon átpasszírozott főtt krumpli harmadával és két kanálnyi felforralt plusz lehűtött vízzel. A kölyökcápát nem ültettem etetőszékbe, mert ott valahogy egyedül a pékárut fogyasztja lelkesen, a tálcára kitett többi kaját ignorálja, ezért amikor az apja véletlenül behozta a konyhába a karján, a lábasból adtam neki kóstolót az ujjam hegyén. Imádta. Hétfő este láttam rajta, még bírna enni szoptatás után (ahhoz már nem volt türelme, hogy folytassa), ezért a karomba vettem és a lábas fölé álltam, és néhány késhegynyi falatot a szájába kanalaztam. Jóízűen elfogyasztotta. Tegnap a barackos krumpli jutott ugyanerre a sorsa, bár ott volt néhány grimasz (hiányzott belőle a hús!), és szuper, hogy Andris még nem tudja, ehetne mást is. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen ügyes, azt meg ki gondolta volna, hogy ennyire élvezem majd a hozzátáplálósdit, tök jó figyelni, ahogy ismerkedik az új dolgokkal. Már csak az etetőszékbe kellene belevarázsolnom a gyereket, hogy ne a tűzhelyen álló lábasból kajáljon, mint a felnőtt férfiak.