Leminősítették a mamutcsülkeimet

Tegnap megint családi programon vettünk részt: négyesben elmentünk nst-re. Nem tudom, hogy csinálom, de eddig mindkét nst alatt ikrek születtek tőlem tíz-tizenöt méterre (a szülőszobán/műtőben, nem a folyosón), szóval, aki nem akar ikreket, az ne jöjjön a közelembe. A csecsemősírás meghatott, a térdeimet meg kocsonyásította a tudat, hogy úristen, mindjárt a karomban tartom a második fiúnkat, úristen. Arra amúgy kíváncsi vagyok, folytatódik-é jövő héten az ikerinvázió. 

Az új szülésznőm jó fejnek tűnik, pont olyan, amilyet szerettem volna: nem pátyolgatós-gügyögős, rugalmas, határozott, nem fut felesleges köröket, jó belenézni a barna szemeibe (bár a szemszín nem alapvető szempont szülésznőválasztásnál) és van humora. Nem mintha túl sok kedvem lenne röhögni a vajúdás alatt, aztán ki tudja, hogy alakul. Egyetlen királykisasszonyos kívánságot fogalmaztam meg a beszélgetésünk során: egy- vagy max. kétágyas szobába szeretnék kerülni, a tömegszállást nem nekem találták ki. A másik álláspontomat is megosztottam vele, miszerint bármit csinálhatnak velem és a babával a szülés alatt annak érdekében, hogy mindketten egészségesen hagyjuk el a kórházat. A fürdőkádas, labdás, bordásfalas és miegyebes vajúdásról, a fájdalomcsillapításról, illetve adott esetben a gátamra kerülő matyómintáról majd a pillanat hevében döntök. Ja, és hiába gyűjtögettem zsét a VIP szobára, anyukákat oda nem engednek be, mert az egyágyas luxusszoba a földszinten van, a baba meg pár emelettel feljebb és nem szabad hurcolászni, ami teljesen érthető, úgyhogy most azért drukkolok, hogy legalább mezei egyágyas szobám legyen, ahol a három fiú kedvére hancúrozhat, amíg én felépülök a szülésből. Ha pedig kétágyasra kárhoztat a balsorsom, normális szobatársat kérek, akit pl. nem nekem kell szórakoztatnom és gondoznom, és aki nem a madártejtől várja az özönvízszerű anyatejtermelést, és akinek csak egy gyereke van és három-öt rokona, de persze azok is vidéken élnek. 

Dávid megint beleszunyált az nst-be, egészen spéci módon kellett massszíroznom a hasamat, hogy megmozduljon végre és ne üljek órákat a gépre csatolva. Ez a gyerek olyan, hogy a csokitól még jobban alszik, tömhetem magamba a szénhidrátot akár talicskával is, semmi reakció a kiscápa részéről. Napközben természetesen aktív volt, olyan helyekre fúrta a kis hegyes mindenféléjét, hogy többször azt hittem, szétrobbanok a mell és comb közötti területen. B. tegnap nem ment dolgozni, mert nem bírtam felkelni az ágyból, annyira gyenge voltam. Megint levett a lábamról az időjárás vagy mi, egyedül a fekvés nem esett rosszul. Egyszer kábé 30 percen keresztül tudtam ülni, ez volt az itthoni rekord. Az nst-re összeszedtem magam valahogy, tudni akartam, hogy minden rendben odabent. A dokim úgy véli, még nem járok szülésközelben (ez jó hír, kínos lett volna, ha nem veszem észre, hogy épp vajúdok), és a duzzadt mamutcsülkeimre azt mondta, hogy nem vészes a helyzet. Hát, nem tudom, nála mi a vészes kategória, én azért vészesnek érzem, hogy alig bírok a lábamra állni, hogy minden lépésnél attól tartok, szétreped a bőr a húsomon és hogy csak egyetlen olyan papucsom van, amibe bele tudom tuszkolni a járóegységeimet. Pénteken egyébként nem egyszer megsuhintott a szülés lehetősége a testem fájdalmai alapján, de a doki azt mondta, ez csak általános rosszullét, a több napon át tartó meleg nem indítja be a szülést, az a hidegfront dolga. Mondjuk, a 100%-osan biztosnak hitt villanyszerelő kicseszett velünk, lemondta a tegnapot, ergo még nem szülhetek, amíg ki nem találjuk a hogyantovábbot.

A nap meglepetéséről annyit szeretnék írni, hogy az Andris nevű gyerekünk lazán kihagyta a nappali alvását, pedig tartottuk a napirendet, mindent úgy csináltunk, ahogy máskor, mégis 12 órát nyomott le egyhuzamban. Nagyon nem esne jól, ha a napközbeni alvás elhagyásával próbálkozna a fiatalember. A kórházból hazafelé beszunyált a kocsiban cirka 30 perce, kicsit megvidámodtunk vala B.-vel, hogy na, végre kidőlt a ded, fent hagyjuk aludni, aztán gyors vacsora és fürdés és alvás. Ez a forgatókönyv puszta álom maradt, ugyanis Andris felébredt a kocsikázás után és csak este tízkor aludt el, amikor szokott - az egyórás altatás után. Az alvásról majd bővebben egy másik posztban, itt most csak annyit, hogy a gyerek gyönyörűen kitolta lépésről lépésre az elalvási idejét az apukája hazaérkezésének megfelelően, egyszerűen nem alszik el tíznél korábban és az altatás sem kevesebb 60 percnél. És ahogy ma kiderült, akkor sem, ha napközben nem szunyált. És ez nem túl jó nekünk, mert hiába alszik egyhuzamban kilenc-tíz órát (ha rémálmodásnál is megvan, csak fel kell kelnem hozzá), két kipurcant szülő túl sok mindent nem tud kezdeni egymással az összebújáson és a gyors álomba szenderülésen kívül, illetve az egyik még tud blogot írni, ha inkább éhes, mint álmos.
B. tegnap megint emberfelettit teljesített: 1) gondoskodott rólam, 2) nonstop gyerekezett, amiben a kómázásom miatt csak verbálisan tudtam támogatni, ha egyáltalán, 3) intézte a melóját, és pont a péntek volt a legkritikusabb nap az egész kib projektben, nem véletlenül kapott kismillió telefont és úgy 150 mélt. Bevallom, a legelvetemültebb álmaiban sem fantáziáltam arról, hogy olyan férfi, olyan ember lesz a társam jóban-rosszban, mint ő. Szeretem, becsülöm, tisztelem, felnézek rá (és még sorolhatnám), és boldog vagyok, hogy B. a gyerekeim apja. Köszönöm a kedvenc isteneimnek, hogy összehoztak minket, nagyon jól tették.