Az egyik dolog, ami felhorzsolta a kis anyalelkemet, hogy a három napig tartó kórházi fogság alatt szembesültem a ténnyel: Andris maga mögött hagyta a babakorszakot, igazi nagyfiúvá cseperedett az elmúlt hónapokban.
Úgy mentem be a kórházba, hogy itthon hagyok egy kicsi fiút, aztán néhány óra múlva, amikor a szülés után találkoztunk és magamhoz ölelhettem végre, megdöbbentett, hogy a szóban forgó kicsi fiú egyáltalán nem kicsi fiú többé. Nem a három nap alatt változott meg, bennem nem tudatosult, milyen sok apró részlet alakult át a fiamon. Ültem a kórházi ágyon és néztem a gyerekemet. Megnyúlt, megizmosodott. Eltűntek a sokat puszilgatott-harapdált párnák a kezéről és a lábáról. Játszótéri sebesülésektől tarka a hosszú lába, és nehéz, nagyon nehéz, ha felemelem, pedig még nincs 24 órája, hogy a folyosón két fájás között a karomban ringattam és nem éreztem a súlyát. Az arca pedig egy új világ, azóta sem bírok betelni vele. Néha csak fekszem mellette és nézem játék közben, fürkészem a titokzatos és izgalmas régi-új vonásait. A szülés előtti napokban készült fényképeken ugyanolyan Andris, mint a kórházban. Ott a nagy lábfej, a hosszú comb, az izmos hát, csak a mindennapos együttlétek közben nem vettem észre, mennyit változott. Nem volt mihez viszonyítani a szinte folyamatosan látott, hallott, érzett fiamat. Most Dávid a baba, pici keze végtelenül törékenynek tűnik Andris markában. Fürdésnél Andris fejére simult a vizes haja, kiegyenesedtek a göndör fürtjei, én meg bekönnyeztem: Milyen nagyfiú már, ha levágjuk a haját, még inkább az lesz.
Mostanában értem meg, mennyire nehéz anyaként az elengedés, az elfogadása annak, hogy szültem egy kicsi emberkét erre a világra, aki nagyon gyorsan felnő, hiszen ezek a kisgyerekes évek borzasztó gyorsan elrepülnek. És akit majd újra és újra el kell engednem, mert például óvodába jár, mert iskolába megy, mert táborozni, bulizni fog, mert a barátaival tölti az idejét, mert szerelmes lesz, mert gyerekei születnek... És ezekbe az elengedésekbe egy kicsit mindig bele fogok halni. Egyszerre leszek boldog és szomorú. És ez így van jól.
P.S.: Andris itt éppen a kórház folyosóján mókázik egy nála pár évvel idősebb fiúval, akinek nem gyárilag fekete a feje, én satíroztam ki. A folyosón haverkodtak össze, Andris nagyon jó az ilyesmiben, remekül kijön az óvodás-kisiskolás korosztállyal. Ezt a csíkos kantáros nadrágot meg azért szeretem, mert dorwéktól kaptuk, és ugyan széltében nagy Andrisra, de nagyon vagánynak látom benne a fiamat.
8 megjegyzés:
Édes ez a naci. :)
Nem csak Te látod annak! :)
Milyen igaz és szép amit írtál!
nagyon jók ezek a képek Andrisról. :)
Furcsa egy anya szemszögéből olvasni azt, amit egyébként mint kívülálló is észrevesz az ember :) Nagyon tetszik, ahogy leírtad. Az első képét imádom a legjobban, annyira okos szemei vannak!
Neyla
Nekem is csak akkor tűnt fel, hogy Bencének mekkora keze van, amikor Emili megszületett! Egyfajta átalakuláson megy át az ember, ami néha jó, néha szomorú!
Basszus, most, hogy írtad, hogy szülés után milyen nehéz volt Andris felemelni, villant belém, hogy nekem anno szóltak, hogy szülés után ne emelgessem a nagyobb gyerekemet, mert a méhben okozhat gondokat. Egyébként később elmúlik ez a de nehéz érzés:) Egyébként meg tündériek, a fentebbi képeken!:)
Szeri: Rákérdeztem a dokinál a gátseb miatt, azt mondta, lehet, meg azt is, hogy a terhesség alatt nem kellett volna, de azt meg úgysem lehet megoldani :)
Niki: Ugye, milyen megdöbbentő... :)
Judit: Állandóan láttam az elmúlt majd' 2 évben, esélyem sem volt arra, hogy ennyire feltűnjön a változás, és viszonyítási alap sem volt. A fotókon idősebbnek tűnt mindig, de az életben még mindig kicsinek és törékenynek :)
dorw, Em-ma-ma, Orsi, Ildi: Köszi és örülök! :)
Megjegyzés küldése