... úgy kezdődött, hogy hajnal egytől reggel hétig óránként kelt a gyerek, aki kábé másfél hónapja úgy intézi az éjszakai életét, hogy amíg ébren vagyok és az egész napos hajtás után fél kilenc-fél tíz és hajnal egy között teret engedek a bennem lakozó háziasszonynak és nőnek (ékszert hetek óta nem készítettem, talán már meg sem tudom különböztetni a swarovskit a teklától) édesen, pisszenés és moccanás nélkül alszik, mihelyt azonban a kispárnámra hajtom véreres és táskás szemekkel fémjelzett fejemet, őcápasága felébred és enni kér, öt perc kaja, oszt' csókolom, alszik tovább, illetve arra az öt percre sem ébred fel, csak felül/feltérdel/feláll az ágyban és csukott szemmel sír, nagyon durván szívszorító. Felesleges beküldeni az apukáját egy kis vízzel, tudom, hogy éhes, azért sír, hát eszik belőlem és kész, és én is kész vagyok, nem tudom, hogy bírom ép ésszel ezt a nemalvást, mitől nem hullok atomjaimra. A cápagyerek nyomott félóránkénti kelésekkel tarkított éjszakákat is egy hétig, az hittem, ott esek össze a kimerültségtől, de valahogy mégsem történt meg, az okos könyvek ellenére pedig egyről hirtelen háromra emeltem a hozzátáplálásos alkalmak számát, nekem senki ne mondja, hogy fokozatosan meg szokjon hozzá az új ízekhez, amikor é-h-e-s a gyerek, és érzem, hogy a tejem nem ad neki annyi energiát, amennyire a napi pörgettyű üzemmódhoz szüksége lenne, és naná, hogy felébred éjszaka és követeli a kaját, amiről még mindig akarok egy külön posztot, csak Az Univerzum Blogírásért Felelős Osztálya is akarja úgy. Aztán az is baj volt, hogy a gyerekszobában nem hagytam nyitva az ablakot, gondolván, megfázik éjszaka ebben a szutyok időben, de ez a cápa zokszó nélkül alszik hűvösben, úgyhogy megkapta a résnyire nyitott ablakot, most már csak a cápaszunya második felében megejtett óránkénti kajálásokról kellene leszoktatnom, amihez egyelőre csupán az az ötletem van, hogy a cápa tetszését elnyerő kajákat kreálok és bevezetem az uzsonnát is. Ja, ha a foga miatt üvölt, borul mindenféle alvásrend, meg én is, főleg fel, néha meg ki.
Ilyen nemalvásos előzmények után beszéltem anyuval telefonon, és elbőgtem magam, mert elmeséltem neki, hogy váratlanul ki kell fizetnünk harmincezer pénzt, amit nem tartok jogosnak, de mindegy, kifizetjük, nem tehetünk mást, és Andris hangulatát eleve megszabta a kettős front, ezt felturbózta az én sírásom, amiből már kapott hétvégén is, mert először ott jött elő a harmincezres tétel, és mindezek ellenére viszonylag normális mederben telt volna a hétfő, ha a fiam, aki az ajtók(nak is) nagy barátja, nem zárja magára a gyerekszoba ajtaját - a gyerekszoba kilincs nélküli ajtaját. Régóta akarunk kilincset az ajtóra, mert a régi szar, de nem találtunk olyat, amilyet elképzeltünk, a régit meg B. ideiglenesen sem rakta vissza, pedig valahol éreztem, hogy kell az a kilincs oda. Sir Andrew ugye szabadon kóricálhat a lakásban, jön-megy, ha úgy hozza úri kedve, nem korlátozom, 80%-ban bababiztos dolgok veszik körül, a maradék 20% meg nem az ő magassága, egyelőre. Az ajtóba támasztott valamit kiügyeskedte, én már csak a kattanást hallottam, rohantam a gyerekszobába, mint az őrült, és bár nem láttam, tudtam, hogy magára zárta. Az üvegajtón simán látszott a két kis keze, ott tapogatózott, hogy tudna kijönni. Első nekifutásra bepánikoltam, hogy mi a lófasszal fogom kinyitni az ajtót, B.-t némileg hisztérikus hangon hívtam fel, hogy kértemhogycsináldmegaztakurvakilincset, és hogy mivelnyissamkimivelmivelmivel. Sorra szedtem elő, ami eszembe jutott: körömvágó olló, nem jó, csavarhúzó, nem jó, csípőfogó, nem jó, fakanál, nem jó, tökömtudjamicsoda, nem jó. Úgy bőgtem, hogy a kamrában vakon keresgéltem a régi kilincseket, közben a gyereknek feltűnt, hogy valami nincs rendben és sírni kezdett. Már azon filóztam, hogy betöröm az üveget valahogy vagy két kézzel kaparom ki a tokot, de sikerült lehiggadnom és végül a régi kilinccsel kinyitottam az ajtót. Az egész talán tíz percig sem tartott, életem olyan tíz perce, amit nem kívánok senkinek.
Baromira megijedtem. Az a lehetőség, hogy nem bírom kiszabadítani a gyerekemet és akár húsz-harminc percig ott bőg az ajtó túloldalán, nekem meg tehetetlenül hallgatnom kell, megviselt, nem bírtam enni, egy merő görcs volt az egész gyomrom. Andris érezte a feszültséget rajtam, képtelen volt elaludni, a karomban lógott állandóan, én meg fáradt voltam és kimerült, egyre türelmetlenebb lettem, hogy miért nem alszik, aludniakarokaludniakarokaludniakarok, és öt órán keresztül nyűglődtünk együtt, és rájöttem, hogy szinte semmi tejem, mert éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok, ideges vagyok, és a gyerek két kézzel tépi a mellemet, de alig jön belőle valami, úgyhogy emiatt is bőgtem, nem úgy akarom befejezni a szoptatást, hogy miattam nincs több tej, és mire el tudtam altatni, odáig jutottam, hogy nem kell nekem még egy gyerek, erre az egyre sem tudok vigyázni, és ez az egy is teljesen kimerít, ha olyan a csillagok állása, és különben sem vagyok alkalmas anyának, meg hogy foganjon meg bennem bárki is, ha tíz hónap után minden vágyam az, hogy legalább egy héten keresztül nyolc órát aludhassak egyhuzamban, de persze egyetlen nappal is beérném, az egy hét az már nagyon nagy jóság lenne.
És amikor hazajött B., mondtam, hogy nem akarok több gyereket, és megint sírtam, mert láttam a szemén, hogy ez a lehetőség fáj neki, és mert szeretnék, persze, hogy szeretnék, de lehet, hogy tényleg nem való nekem a sokgyerekes anyaság, kevés vagyok hozzá, és miután Andris elaludt, összebújtunk és sikerült megnyugodnom, és aludtam olyan négy órát, ami ugyan nem nyolc, de valamit csak segített, ma már újra tudtam mosolyogni, és ezt a bejegyzést azért sikerült idekanyarítanom, mert a cápa harmincöt perccel korábban kidőlt.
Jó lett volna, ha valamelyik okos könyv őszintén belemondja az arcomba, hogy néha nagyon nehéz tud lenni az anyaság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése