Amikor azon töröm a kis buksimat, hogy végre idevéshetnék egyet a hatszáznegyvenhárom sztorimból / merengésemből (hetek-hónapok óta görgetek magam előtt mindenfélét), mindig történik valami Andrissal, tegnap például az, hogy majdnem megfulladt. Ez a hetem főleg a páni félelemről szólt, és még csak szombat van, bár az a tény határozottan dédelgeti az idegrendszeremet, hogy B. nem dolgozik, adott esetben megosztozunk az aktuális páni félelmen. (Azért persze kihagynám az egész meleléf ináp-ot, ha lehet. Köszi.)
Az előzményekről annyit, hogy kedvenc kisfiam egy hete ismerte meg a kölesgolyót, én mutattam be őket egymásnak. Andris néha elcsócsált négy-öt golyót levezetésképpen a reggeli/ebéd/vacsora végén. Már nem kért többet a szoptatás utáni fogásból, de láttam rajta, hogy még fér belé pár valami, mondjuk, kölesgolyó, ami felesleges a komfortérzetéhez, azt úgyis kidobálja az etetőszékből (kiflicsücsök, dinnye, kulacs, párolt répa, kiskanál estébé). Itt annyi kitérőt hadd tegyek, hogy a kölesgolyó hajigálásával meggyűlt a baja, mert hiába nyújtotta ki pókerarccal a kezét, és pillantott rám ártatlanul, hogy jajj, hát nem kiesett véletlenül a kezemből, nem is tudom, hogy történhetett, a kölesgolyó a mutatóujjához ragadt és nagyon viccesen nézett ki a döbbent arcberendezésével, miután konstatálta a tényállást, hogy hiába a bevált technika, képtelen elengedni a golyót, plusz fortély szükségeltetik hozzá. Röhögtem a kölesgolyó-ujjú E.T.-n, bevallom. A kölesgolyóra aztán rákattant, és egyszerre kettőt-hármat próbált begyömöszölni a szájába. Erről a megfulladásos kísérletről még le tudtam beszélni, meg arról is, hogy ne nyomogassa ide-oda a pofazacskójában a golyót a p.zacskó kiterjedését tesztelve, azt azonban nem tudtam megakadályozni, ami tegnap történt: Kölesgolyóval a szájában hirtelen hátrahajtotta a fejét, a golyó megcsúszott és mélyen belül feltapadt a szájpadlására, és hiába nyúltam a szájába, nem bírtam leszedni. A gyerek feje egyre vörösebb lett, kábé tátogni tudott csak és baromira megijedt. Kitéptem az etetőszékből, a térdemre fektettem és ütögettem a hátát, hogy kijöjjön belőle az a k. golyó (és itt most nem a kölest rövidítettem), és bőgtünk mindketten, én azért, mert néhány végtelennek tűnő másodpercig azt hittem, tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni a gyerekemen, ott fog megfulladni a karomban. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. A k. golyó valahogy kicsorgott Andris szájából némi nyállal együtt, két perccel később hazaért B., a karjába nyomtam az üvöltő gyereket, mert úgy sejtettem, összeesek, a megkönnyebbüléstől elzsibbadt a szívem. 33 év alatt nem paráztam annyit, mint az elmúlt tíz hónapban, és Andris még nem fut, nem motorozik, nem csajozik. Esélyes vagyok "A világ leggyorsabban megőszülő anyja" címre, úgy érzem.
Persze azért móka és kacagás is jutott erre a hétre, legtöbbször vidámak vagyunk és sokat nevetünk, ráadásul jártunk dorwéknál, ami elég pontatlan megfogalmazás, hiszen durván egy napot töltöttünk négyesben (Andris, dorw, Andris, én). Úgy tűnik, Vackor alvókájára (is) jótékony hatással vagyunk, a cápa meg én, mindegyik összejövetelünk után szinte átalussza az éjszakát. Most már le merem írni, hogy Vackor rajong értünk, ha együtt vagyunk, kivetkőzik visszafogott önmagából. Fogjuk a tejszagunkra, szerénységem tiltja, hogy a varázslatos személyiségemmel és az elbűvölő fiammal magyarázzam dorwAndris lelkesedését, aki olyan imádattal néz rám, mint szerelmes trubadúr szíve hölgyére. Nevezett kiskorú trubadúr röhögcsélt, viháncolt a közelemben, egy szál pelenkában körbetáncolt, a karomba kéredzkedett és pusziadással kísérletezett (lassan, áhítatos félcsücsörítéssel odahajolt az arcomhoz, semmi lerohanás, szóval, igazi úriember), amitől elfátyolosodott a tekintetem (dorwé is), és a fiam első puszijánál bőgni fogok a meghatottságtól, azt hiszem. Andrisfiam egyelőre nem tud mit kezdeni Vackor kirobbanó örömével, nincs hozzászokva a vehemens hátlapogatáshoz / vállon veregetéshez / comb- és orrfogáshoz, általában a lassabb tempó híve, kizárólag akkor rohamozott, amikor a Vackor szájában figyelő cumit akarta megszerezni (a cápa szájfixált egy ideje, mindenáron kapni akar abból, amit más szájában lát, ilyenkor előveszi a szomorúszeműkisfiú nézését vagy támad), többször kibányászta onnan a számára ismeretlen tárgyat, a rácuppanást azonban gonosz anyja megakadályozta. Délután benéztünk a csodaboltba, ott vettem a cápának tologatható+pakolható teherautót, valamint különböző méretű labdákat a jövő kézilabdás / vízilabdás reménységének. A nap végén meghintáztattuk a srácokat a legtutibb játszótéren, amit eddig láttam, van árnyék, millió csodakütyü, vécé, pelenkázó. Andris boldogan rikoltozott a hintában, úgyhogy biztos nem most fogunk hintát lopni, képtelen csendben maradni a közelében.
Az előzményekről annyit, hogy kedvenc kisfiam egy hete ismerte meg a kölesgolyót, én mutattam be őket egymásnak. Andris néha elcsócsált négy-öt golyót levezetésképpen a reggeli/ebéd/vacsora végén. Már nem kért többet a szoptatás utáni fogásból, de láttam rajta, hogy még fér belé pár valami, mondjuk, kölesgolyó, ami felesleges a komfortérzetéhez, azt úgyis kidobálja az etetőszékből (kiflicsücsök, dinnye, kulacs, párolt répa, kiskanál estébé). Itt annyi kitérőt hadd tegyek, hogy a kölesgolyó hajigálásával meggyűlt a baja, mert hiába nyújtotta ki pókerarccal a kezét, és pillantott rám ártatlanul, hogy jajj, hát nem kiesett véletlenül a kezemből, nem is tudom, hogy történhetett, a kölesgolyó a mutatóujjához ragadt és nagyon viccesen nézett ki a döbbent arcberendezésével, miután konstatálta a tényállást, hogy hiába a bevált technika, képtelen elengedni a golyót, plusz fortély szükségeltetik hozzá. Röhögtem a kölesgolyó-ujjú E.T.-n, bevallom. A kölesgolyóra aztán rákattant, és egyszerre kettőt-hármat próbált begyömöszölni a szájába. Erről a megfulladásos kísérletről még le tudtam beszélni, meg arról is, hogy ne nyomogassa ide-oda a pofazacskójában a golyót a p.zacskó kiterjedését tesztelve, azt azonban nem tudtam megakadályozni, ami tegnap történt: Kölesgolyóval a szájában hirtelen hátrahajtotta a fejét, a golyó megcsúszott és mélyen belül feltapadt a szájpadlására, és hiába nyúltam a szájába, nem bírtam leszedni. A gyerek feje egyre vörösebb lett, kábé tátogni tudott csak és baromira megijedt. Kitéptem az etetőszékből, a térdemre fektettem és ütögettem a hátát, hogy kijöjjön belőle az a k. golyó (és itt most nem a kölest rövidítettem), és bőgtünk mindketten, én azért, mert néhány végtelennek tűnő másodpercig azt hittem, tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni a gyerekemen, ott fog megfulladni a karomban. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. A k. golyó valahogy kicsorgott Andris szájából némi nyállal együtt, két perccel később hazaért B., a karjába nyomtam az üvöltő gyereket, mert úgy sejtettem, összeesek, a megkönnyebbüléstől elzsibbadt a szívem. 33 év alatt nem paráztam annyit, mint az elmúlt tíz hónapban, és Andris még nem fut, nem motorozik, nem csajozik. Esélyes vagyok "A világ leggyorsabban megőszülő anyja" címre, úgy érzem.
Persze azért móka és kacagás is jutott erre a hétre, legtöbbször vidámak vagyunk és sokat nevetünk, ráadásul jártunk dorwéknál, ami elég pontatlan megfogalmazás, hiszen durván egy napot töltöttünk négyesben (Andris, dorw, Andris, én). Úgy tűnik, Vackor alvókájára (is) jótékony hatással vagyunk, a cápa meg én, mindegyik összejövetelünk után szinte átalussza az éjszakát. Most már le merem írni, hogy Vackor rajong értünk, ha együtt vagyunk, kivetkőzik visszafogott önmagából. Fogjuk a tejszagunkra, szerénységem tiltja, hogy a varázslatos személyiségemmel és az elbűvölő fiammal magyarázzam dorwAndris lelkesedését, aki olyan imádattal néz rám, mint szerelmes trubadúr szíve hölgyére. Nevezett kiskorú trubadúr röhögcsélt, viháncolt a közelemben, egy szál pelenkában körbetáncolt, a karomba kéredzkedett és pusziadással kísérletezett (lassan, áhítatos félcsücsörítéssel odahajolt az arcomhoz, semmi lerohanás, szóval, igazi úriember), amitől elfátyolosodott a tekintetem (dorwé is), és a fiam első puszijánál bőgni fogok a meghatottságtól, azt hiszem. Andrisfiam egyelőre nem tud mit kezdeni Vackor kirobbanó örömével, nincs hozzászokva a vehemens hátlapogatáshoz / vállon veregetéshez / comb- és orrfogáshoz, általában a lassabb tempó híve, kizárólag akkor rohamozott, amikor a Vackor szájában figyelő cumit akarta megszerezni (a cápa szájfixált egy ideje, mindenáron kapni akar abból, amit más szájában lát, ilyenkor előveszi a szomorúszeműkisfiú nézését vagy támad), többször kibányászta onnan a számára ismeretlen tárgyat, a rácuppanást azonban gonosz anyja megakadályozta. Délután benéztünk a csodaboltba, ott vettem a cápának tologatható+pakolható teherautót, valamint különböző méretű labdákat a jövő kézilabdás / vízilabdás reménységének. A nap végén meghintáztattuk a srácokat a legtutibb játszótéren, amit eddig láttam, van árnyék, millió csodakütyü, vécé, pelenkázó. Andris boldogan rikoltozott a hintában, úgyhogy biztos nem most fogunk hintát lopni, képtelen csendben maradni a közelében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése