A Mosolygombóc harmadik hónapja

Ahogy a fürdőkádas bejegyzésnél is látszik, Dávid mosolyog. Pontosabban vigyorog, és még a nyelvét is kidugja jókedvében. (B. belőlem is ilyen reakciókat szokott kiváltani, és bevallom előfordul, hogy én is kidugom a nyelvemet.) Dávid azzal lepett meg, hogy már jó két hete mosolyog rám, nem csak úgy, a világba bele, hanem RÁM. (A tehénnel mindig legyünk jóban, ez ősi baba közmondás.) Az egész arca csupa mosoly, mosolyog a szeme is, és ilyenkor olyan melegség önti el a szívemet, amit nem tudok szavakba foglalni. Ha néha felébred hajnalban, nagy-nagy röhögések közepette pelenkázom, aztán közös megegyezéssel (szoptatás közben beájul, nagyjából én is) visszarakom az ágyába. Mióta hazaköltöztünk (az elmúlt 4 napban), átaludta az éjszakákat, 9-10 órákat nyomott le.  

Apukájára istenként tekint Dávid, teljesen extázisba esik tőle. (Mondjuk, meg tudom érteni.) A bátyjának személyre szabott mosoly jár, ami annak a jele, hogy Sir David nem haragtartó, nem veszi zokon, hogy pl. Andris ötezerszer felébreszti altatás közben. A röhögcsélős he-he mellett a sarj dávidnyelven halandzsázik. Amikor anyósommal legutóbb hosszabban beszélgettünk, a karomban ringatott legkisebb kisfiam konkrétan beledumált a mondandókba. Meg röhögött is, pedig a mai fiatalok helyesírásáról beszéltünk, ami azért nem túl vidám téma. Anyósomra is nyitott szájjal vigyorog, és ha jól érzi magát, kurjongat. És a tükör nála is nagy szerelem, mint Andrisnál, az az egyik fő nézelődő- és vigyorgóhely - amíg bírja a hátam és a karom.

Ja, kedden 6.99 kilónak mértük őgombócságát. A hossza még titok, annyi biztos csak, hogy 74-esnél kisebb body-t/rugdalózót képtelenség összegombolni rajta, ezek viszont széltében lötyögnek a kis habtestén. Visszaolvastam, és kiderült, hogy valóban haldoklik az agysejtállományom: Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy Andris ugyanilyen paraméterekkel rendelkezett a harmadik hónap végén. Dávid gyakran kapaszkodik a saját ruhájába/pelenkájába (4-est hord, már ennyire nagyfiú), hiába mondom neki, hogy nyugi, kisfiam, senki nem fogja lelopni rólad a hacukádat. 

A ded gyakrabban dolgozik a lábaival, mint a kezeivel, mert a sikerélményre hajt. Többször rajtakaptam azon, hogy lábbal inzultálja a privát konditerme oroszlánját és kissárkányát, meg a körforgó nyusziját/cicáját/maciját. Ha elmarkol valamit a kezével, egy idő után reklamál, hogy szabadítsam már ki a kacsóját, mert ez az izé nem ereszti, én pedig rendes anyjaként lefejtegetem az ujjait pl. A Szamárról. Mostanában két pici plüsspingvin az abszolút favorit, szinte transzban próbálja megkaparintani őket. Egy nyalásnál tovább nem foglalkozik velük, úgy látom, egyelőre a zsákmány becserkészése nagyobb élvezet, mint a tanulmányozása. 

A dorwéktól megörökölt játszóbigyó is izgatja Dávid fantáziáját. Először szigorú nézéssel óhajtotta meghunyászkodásra és közeledésre bírni a cuccot, de az galád módon maradt a helyén. A kisfiam 1-2 centinél nem tud többet vetődni előre, így maradt az elszánt szájcsücsörítéssel kísért kétkaros hadonászás, majd jött a kétségbeesett nézés, végül pedig a morcos sírás. Dávid nagyon szeretne haladni, úgyhogy az elmúlt egy hétben elszántan húzkodja maga alá a lábait. A hason fekvéssel egész jól megbarátkozott, de azért nem ez a kedvenc pozíciója.

 

És nehogy elfelejtsem már: Egyszer, egyetlen egyszer átfordult a hasáról a hátára. Szándékosan, minden mozdulatot átélve, ráérősen. Láttam rajta, hogy meglepődött a mutatványán. Én is.

Egygyerekes anyaként kicsit tartottam attól, hogy Andris mellett jut-e majd elég szeretet a testvérének, aztán mióta létezik Sir "Mosolygombóc" David, egyértelmű, hogy jut. Nem érzem azt, hogy jobban szeretném egyik vagy másik gyerekemet, mindkettőt imádom.