2014. július 24., csütörtök

Bejegyzésbe ágyazott komment

Azt is tudtam ám, hogy miután kiteszem ide a gondolataimat, idilli napunk lesz a gyerekekkel. Talán azért, mert egy-egy ilyen hosszabb posztban kicsit összefoglalom magamnak a dolgokat, eltartom magamtól a problémát és más szemszögből nézek rá, és így kisimulok én is, újra zen üzemmódban fogadom a sarjaim ténykedéseit. Bevallom, nem azért írom ezeket a posztokat, mert azt várom, hogy valaki megoldja helyettem a problémákat. Ez egyfajta hangos gondolkodás, és azt senki ne vegye zokon, ha nem fogadom meg a kommentben adott tanácsát. A hozzászólásokat köszönöm szépen, mindig abból indulok ki, hogy ha valaki elmondja itt a véleményét, nem bántani akar, csak aggódik, teljesen ismeretlenül is. (Ti se bántsátok egymást.) 
Andris tegnap nem hisztizett itthon egészen addig, amíg haza nem ért az apukája. A játszótéren a pajtásával kakaskodott és hol az egyik balhézott két együttjátszás között, hol a másik, itthon azonban egyszer sem kellett rászólni. Elég volt, ha megkértem valamire - és megcsinálta. Wow. Mindenben együttműködött, Dáviddal klasszul bánt, bensőséges maradt a hangulat közöttünk. Jó volt nagyon, feltöltött a szerda, és megerősített abban, hogy továbbra is bíznom-hinnem kell benne, meg magamban, az ösztöneimben, ahogy eddig is tettem. 
Letisztult bennem ez-az, például rádöbbentem, hogy Andris komfortzónáját láttam a nyaralás alatt. Az anyósommal, apósommal, illetve a kisebbik sógornőmmel és a két fiával nyaraltunk együtt egy olyan helyen, ahol lehetett pecázni, sétálni a zöldben, focizni, biliárdozni-pingpongozni, közösen étkezni naponta háromszor és nagyokat pacsálni a medencékben. Andris hihetetlenül élvezte, hogy mindig történik valami, állandóan akadt program, valaki mindig csinált valami érdekeset, pl. velünk pancsolt a medencében, utána az unokatestvéreivel és a sógornőmmel elment focizni. A mi hétköznapi életünk feleennyire sem mozgalmas, nyilván nem is lehet az, nem véletlenül volt nagy jóság anno, hogy több generáció élt együtt (hátrányai is voltak, persze). Nekem a komoly horoszkóp és a nem humbug ezotéria is barátom, úgyhogy több forrás is erősít abban évek óta, hogy a gyerekem erősen társaságkedvelő, extrovertált emberke, úgy érzi jól magát, ha sokan veszik körül és kapcsolatot létesíthet ezzel a sokmindenkivel. Ő mindenkinek tud valami kedveset mondani, mindenkitől tud valamit kérdezni, mindenben talál valami érdekeset. Imád kapcsolatot létesíteni, kifejezetten törekszik arra, hogy más gyerekekkel játsszon együtt, például zsúfolt játszótéren kiválóan érzi magát, a játszóházat imádja. Ha csak hárman vagyunk a játszótéren, minden arra elhaladó gyerektől megkérdezi, hogy bejössz játszani?, függetlenül attól, hogy ott látta életében először. Én nem ilyen vagyok, számomra idegen ez a lendületes kifelé élés, és természetesen bődületesen elfáradok, ha lépést akarok tartani Andris tempójával. Nyilván abban fogom őt támogatni a továbbiakban is, hogy minél gyakrabban kerüljön olyan közegbe, ami a személyiségéhez passzol. Tök jó volt látni a komfortzónáját, konkrét viszonyítási alapom van, és ennek örülök. Dávid inkább rám hasonlít, ő kifejezetten rosszul érzi magát, ha kismillió ember veszi körül, cirka húsz perc alatt oldódik fel annyira, hogy felfedezőútra induljon pölö a játszóházban, és nem keresi mások társaságát, aki az útjába akad, azzal adott esetben kommunikál a kislabdák között, de nem törekszik arra, hogy legyen társasága. Andris igen, ő nem is szeret egyedül lenni, elvonulni, neki az büntetés. Emlékszem, még csak Andris volt nekünk, amikor egy anyuka azt mesélte, hogy ő lazán eltornázgat a lánya mellett reggelente, mert a kislány imád rajzolni, szépen elmolyol a ceruzáival, amíg az anyja tornázgat. Hát, Andris soha nem volt az az egyedül elszöszölő típus, Dávid meg ugye abba szokott bele, hogy rajta kívül más is leköti a figyelmemet. 
Azt gondolom, hogy anyaként nem a gyerekem letörése és befenyítése a feladatom, hanem az, hogy pl. megtanítsam neki, hogyan tudja kezelni a feszültségeit, megmutassam, hol vannak a határok és milyen szabályokat kell betartani ahhoz, hogy négyen együtt tudjunk élni ésatöbbi. Iksz gyerekénél ez könnyebben megvalósítható, az enyémnél nem egyszerű. Nagyon kicsi lépésekben haladunk, de csak olyasmit tudok csinálni, amiben hiszek. Biztos vagyok abban, hogy nem reagálok mindig jól egy-egy helyzetben, sőt, többször előfordult, hogy az eszemmel nagyon jól tudtam, hogyan kellene megoldani egy problémás helyzetet, de a szám teljesen mást mondott dühömben. Ez van, ha kellett, bocsánatot kértem a gyerekeimtől. Letojni meg azért nem tudom a hisztiket, mert Andris kitartóan hisztizik, nem bírom egy órán át hallgatni a balhézását. Most nincs arra lehetőségem, hogy összeszedjem, mi az, ami adott esetben remekül beválik Andrisnál feszültségoldásként, talán egyszer majd, de addig itt ez a könyv, nagy segítség lesz nekünk a következő években is: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje 
Amúgy ha az elkényeztetés, hogy enni adok a gyereknek, ha éhes, kimosom a ruháját, ha koszos, összebújok vele könyvet olvasni, ha hozza a könyveit, megpuszilom a térdét, ha beütötte ésatöbbi, akkor igen, elkényeztettem, vállalom. Viszont így Dávidot is. Nem hiszek abban, hogy az érzelmi biztonság megadása elkényeztetés, és ha valaki nem bízik magában, vagy szeretné tudni, mi a nem elkényeztetés, olvasson Vekerdy-t. Soha nem voltam az az egyből ugró anya, de ha a gyerekeimnek szükségük van rám, ott vagyok. Látom játszótéren / játszóházban / oviban, hogyan kísérgeti mindkét szülő az egyetlen szem kisgyereket ide-oda, fogják a kezét, minden lépését vigyázzák, minden szavára ugranak... Nálunk nincs ilyen. Ötezer játék sincs, hiába mondja Andris, hogy vegyük meg ezt, vegyük meg azt. Az élményeket sokkal fontosabbnak tartom. 
A hisztiknél egyébként olyan banális dolgokra kell figyelni Andrisnál, hogy éhes-e, mennyit mozgott a levegőn aznap, volt-e gyerektársasága az öccsén kívül, töltött-e minőségi időt apjával, de főleg az anyjával, illetve hogy mennyi vizuális inger érte. Nála ez utóbbit nagyon le kell korlátozni, és meg kell válogatni, milyen mesét nézhet. Azt hiszem, írtam már, hogy a Kisvakond és a Micimackó felzaklatja, nem tudja kezelni a negatív érzelmeket, a bántalmazást. Számomra elképzelhetetlen, hogy végignézzem úgy a híreket a tévében, hogy ő is ott van mellettem, holott ez több családban bevált szokás. Ja, Andris azt is nehezen fogadja el, ha egyedül megyek pl. vásárolni, vagy ha B.-vel elmennek anyósomékhoz, én meg maradok itthon projektezni meg házimunkázni. Anyósomat imádja, ott az apukája is, csomó érdekes dolgot lehet csinálni a kertben, mégis haragszik, hogy nem vagyok vele.  
Abba azért mindenki gondoljon bele, hogy felnőttként hogyan kezeli a saját feszültségeit, pl. a főnök beszólását, az elhagyást, a féltékenységet, a csalódást... Iszol? Cigizel? Megversz valakit? Beleütsz a falba? Üvöltesz otthon a családoddal? Sírsz a párod vállán? Pszichológushoz jársz? Kineziológushoz? Masszázsra? Egy kisgyereknek egyik eszköze a feszültsége jelzésére, levezetésére: a hiszti, a sírás, a balhé. Durva szerintem az, hogy rácsukom az ajtót, hogy sírj mögötte egyedül, ergo oldd meg a problémádat egyedül. Engem baromira zavarna, ha B. egy másik nőt ölelgetne az orrom előtt, simán elhiszem, hogy Andrist a lelke mélyén még mindig zavarja, hogy Dávidot ölelgetem az orra előtt. Amúgy azért van balhé akkor, amikor hazaér az apukája, mert egyrészt örül a hazaérkezésnek, másrészt legalább két ember szeretne még az ő apukájával együtt lenni rajta kívül, illetve hazaért egy ember, akire az anyukája mostantól figyel, így neki megint kevesebb jut belőlem. Ha megint más szemszögből nézem a dolgokat, azt mondhatom, hogy kvázi három férfi akar a magáénak. Ahogy látom a környezetemben, az idősebb lánytesó sokkal jobban tolerálja a fiútesó érkezését. Nálunk két erős akaratú fiú van, kicsi korkülönbséggel, és Dávid is gondolkodás nélkül nekiugrik Andrisnak, ha sérelem éri. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogyan tudunk jól együtt élni, és a gyerekeknek ebben rengeteget kell segíteni.
Ne felejtsük el, hogy évekig tanítottam sokféle korosztályt, nem ismeretlen számomra a hiperaktivitás fogalma. A fiamat titulálták már autistának is egy bejegyzésem kapcsán, most hiperaktív. Aki olvasott már a hiperaktivitásról, tudhatja, hogy legkorábban iskolás korban lehet erről véleményt formálni, mert rendkívül összetett maga a jelenség. Mondták azt is, hogy adjak nyugtatót a gyereknek... Én nem gyógyszerezni akarom őt, hanem megtanítani arra, hogyan kezelje pl. a frusztrációját. Ha az elkényeztetés, hogy nem pofozom fel a hisztinél, akkor igen, elkényeztetem. Továbbra sem tördelem kétségbeesetten a kezemet, hogy jajj, mit csináljak, hogyan neveljem a gyerekeimet. A játszótéren is beszélgetek emberekkel, kíváncsiságból, hogy ők hogyan élik meg a gyerekezést, milyen problémáik vannak. (Sok a mintagyerek, khm-khm.)   
Remélem, minden kommentet érintettem így vagy úgy. 

9 megjegyzés:

a mesélő írta...

Ez azt hiszem egy mindenre rámutató, komoly, átgondolt bejegyzés ebből mindenki láthatja, hogy igenis értesz a gyerekeidhez, szereted, ismered és neveled őket, főleg tudod, hogy mit csinálsz. A kiborulós posztokat sokan félreértik, pedig csak jó néha nyafogni egy kicsit, leírni, hogy "baj" van, csak azért is ,hogy utána láthassuk, hogy nincs is akkora baj, csak nehéz, nagyon nehéz néha velük.

Aliana írta...

Egy szem féléves gyerekkel csak annyit tudok hozzászólni, hogy figyelemmel olvasom mindig az írásaidat, és igyekszem elraktározni az információkat, hátha egyszer nekem is jól fog jönni a te tapasztalatod :)

a mesélő írta...

Maccsnál találtam, ide is jó:
"Az elfogadás nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét." Popper Péter

Névtelen írta...

Csibike! Eddig én is csak olvastalak, de azt hiszem nekem is ideje megszólalnom. A két bejegyzésed összefügg, így ez alatt osztom meg a véleményemet. Bocsánat, ha hosszú leszek.
A "közös" ajándékozást én sem tartom jó ötletnek. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy bizony nem mindig jár mindenkinek ajándék. Ha a tesónak van szülinapja, akkor CSAK a tesót ünnepeljük, ha nekem van születésnapom, akkor CSAK engem ünnepelnek. Ott lesz a Mikulás, Karácsony, ott majd kap mindenki ajándékot. Andris szülinapján, ha Dávid is kap valamit, ott az lehet hiszti tárgya, hogy Dávid miért kapott ajándékot, hiszen neki nincs is szülinapja.
A hisztihez pedig: na az nehéz dolog. Teljesen természetes, hogy a gyerekek próbálgatják a határaikat, kísérleteznek, hogy meddig mehetnek el, amihez sok esetben a hiszti is társul. Andris okos gyerek, tökéletesen tudja, hogy mikor mit csinál, érti ő, hogy néha rossz dolgot tesz, csak éppen (bocs a kifejezésért) magasról szarik rá. Rájött, hogy a hiszti nála hatékony eszköz a cél elérése érdekében. "ha hisztizek, anya előbb-utóbb begurul és az lesz amit én akarok" Dávid játékát is megkapta. Amíg hisztivel eléri a céljait, alkalmazni is fogja. Megoldásként én is az "elkülönítés" tartom a leghatásosabbnak. Ez nem azt jelenti, hogy bezárlak, oldd meg egyedül, hanem időt kap arra, hogy lenyugodjon, és átgondolja a történteket. A hiszti során felidegesíti magát, így valódi feszültséget generál magában, ezt bizony le kell vezetnie. Ezért is nem lehet a hiszti kellős közepén szép szóval megbeszélni. Felnőttekkel sem lehet ésszerűen megbeszélni semmit, ha idegesek. Hagyni kell, hogy kiadja magából, ehhez pedig jó, ha egy másik szobába rakod, ezzel érzi, hogy ő bizony most büntetve van. Utána természetesen megbeszéled vele a dolgokat. Nehéz dolog ez, de pár alkalom után ő is látni fogja, hogy hisztivel nem ér el semmit. A szabályokat nem ő, hanem anya alakítja. Ahogy írod, Andris társasági ember, sokkal nehezebb neki, hogy nyáron óvoda sincs, nincs hol levezetni az energiáit, nem is csoda, ha ilyenkor kicsit "megkergülnek" Az írásaid alapján nem hinném, hogy Andris hiperaktív (természtesen nem zárható ki, csak a blogod alapján ismerlek). Manapság nagyon könnyen rámondjuk mindenkire, hogy hiperaktív, magatartászavaros, pedig ebben a korban ez még a szakemberek számára sem teljesen egyértelmű.
Kitartást kívánok, és bocs, hogy belekotyogtam.
Zizu

Annamari írta...

Szia! Az én nagy fiam éves, a kicsi és fél, és nálunk is megy a torzsalkodás, de hozzá kell tennem, mindkét gyerek erős akarataú, csak míg a kicsi nagyon kiegyensúlyozott, addig a nagynak én úgy nevezem, éretlen az idegrendszere. Rengeteg az olyan jellegű hiszti, mint a Tiétek, és olyan kitartó, hangos, idegesítő, mint Nálatok. én sem tudom jól kezelni, néha el is fenekelem, ha én is épp rossz passzban vagyok, de azt nem engedtem soha, hogy a kicsit érje hátrány a nagy hisztijei miatt. Mindig megölelem, elmondom, mennyire szeretem, de ha egy ilyen helyzetben, amikor csak azért is nekem legyen igazam a kicsivel szemben, simán beküldöm a szobájába. Nálunk is kijön, és még hangosabban visít, ilyenkor megismétlem a mondandóm felé, és megint beküldöm. Rohadt nehéz az életünk, ki is vagyok idegileg, a férjem se mindig ért egyet velem, de ezekben a helyzetekben kemények vagyunk. Ajándékot mi is mindig veszünk a másiknak, csak kisebb jelentőségűt, nem gondolom, hogy ekkora gyereknek tudnia kell megérteni, hogy ez a nap nem róla szól, hisz ők ebben a korban még öntudatlanul önzőek. Kitartást kívánok Nektek, és magunknak is! Egyébként a mi nagyunk is az óvodában visszahúzódó, nagyon jó gyerek, itthon adja le a feszkót.

Annamari írta...

Bocs: nagyfiam 4 éves, a kicsi 2 és fél.

Pöttyöskutty' írta...

Osztom Zizu véleményét!Meg kell tanulni, hogy az ünneplés az ünnepeltről szól, ez valahol olyan, mint amikor a társasjátékban is csak egy valaki lehet az első...azt is tanulni kell.
Továbbra is fenn tartom az előző poszthoz írt kommentemet.
Az én kislányom írtó kis hisztisnek indult, és mindkét gyerekemet vonszoltam haza a boltból bömbölve (volt, amikor már én is nekipityeredtem:-))
Jelentem, túléltük, a nagy pár hónap múlva 18 lesz, a kicsi 12....nem csak én mondom, hogy nagyon tisztelettudó, illedelmes, kedves,kiegyensúlyozott, segítőkész gyerekek.....pedig átéltünk mindenféle dacot, hisztit....kitartást, no, meg sok-sok következetességet kívánok hozzá....e kettő kell!

Évi írta...

Jó vagy Csibike, magamra is ismerek sokszor :) épp erről a könyvről irtam nemrég de sztem nem olvastad. nekik van egy másik könyvük is,nagyon ajánlom: Testvérek féltékenység nélkül.

mannalány írta...

Az én fiam is nehéz eset, hosszú lenne leírni milyen. Egy oviban töltött év rávilágított, hogy bár rendkívül okos, mégis egyes dolgokban más, mint az átlag. Beszéde, intelligenciája kiemelkedő, de a szabálykövetése, egyáltalán szófogadása, ami a közösségben "működéshez" szükséges, az nagyon problémás. Két éve nem vallom ezt be magamnak, harcoltam országgal, világgal. Aztán megtörtem, mert az Ő érdeke, hogy belássam ezt. Nem kudarc beismerni, hogy nem mi értünk a legjobban a gyerekünkhöz...illetve hátha valaki segít megtalálni hozzá az elvesztett utat. Van kistesója, de előtte is voltak gondok, mindent nem lehet erre fogni! Amit írtam, csak rólunk szól. Ősztől indulok vele szakemberekhez, hátha segítenek, Imádom, szeretem, kényeztetem, meg minden egyéb...de most négy éves, nem húzhatom a dolgot, iskolában még nehezebb lesz neki.