2014. december 26., péntek

Lehet, hogy megbolondultam...

Anyámékkal (pontosabban anyámmal, mert apámmal évek óta pár formális udvariasságon és felületes mondaton kívül nem kommunikálunk egymással, nincs is miről, soha nem is volt miről) kábé két éve állandó konfliktusom, hogy ha beteg vagyok, vagy ha B. beteg, azaz egy felnőtt abszolút kiesik a két kisgyerekes, munkával teli életünkből, mert olyan szarul van, hogy napokig nem bír felkelni az ágyból és csak alszik, akkor anyámékban, azaz anyámban legyen annyi, hogy telefonon naponta egyszer megkérdezi, miként érezzük magunkat, és felajánlja, hogy szívesen eljön hozzánk segíteni, mert azt nem hagyhatja, hogy amíg az egyik felnőtt itt fekszik magatehetetlenül, addig a másik belerokkanjon a két kisgyerekes, munkával teli életbe. 
És anyámék, azaz anyám nem telefonál, a segítségét még elszólásképpen sem ajánlja fel, igyekszik nem létezni addig, amíg megszűnik a vészhelyzetünk. 
Azért lehetséges, hogy megbolondultam, mert számomra az abszolút magától értetődik, hogyha a gyerekem szarban van, rohanok hozzá segíteni, és nem a kifogásokat keresem, hogy miért nem megyek, telefonálok. Karácsonykor pláne. Anyáméknak, azaz anyámnak viszont hiába próbálom elmagyarázni évek óta, hogy nem hagyjuk cserben a saját gyerekünket-unokánkat, nem érti meg. Nem érti meg. Nagyon ritkán kérek segítséget anyámtól, eleve nem szeretek mást terhelni a gondjaimmal, nem szokásom. Kérdeztem, miért nem jut eszébe soha, hogy szeretetből felajánlhatná a segítségét... Durva, de nem jut eszébe. Sőt, egyszer olyan hülyeséget bírt mondani, hogy ő azt tanulta, hogy aki beteg, azt békén kell hagyni. Mivaaaannn? És amúgy az értetlensége miatt kezdem hülyének gondolni magam, hogy az ilyesmi, hogy segítünk annak, akit szeretünk, eszembe jut. Mondjuk, én olyannak is segítek, aki nem a családom, és ezt nem otthon láttam. Veszek lisztet és sót az ovinak és a szeretetszolgálatnak,  az ovinak ajándékozom a nem használt kreatív cuccaimat, az adóm egy százalékát nem hagyom bent, adok gyöngyöt a haiti árváknak, elajándékozom a kinőtt ruháimat és a gyerekeim kinőtt játékait, ruháit, teszek ki cipőt, ruhát a hajléktalanoknak, és még sorolhatnám, de nem teszem nyilván, mert ez szerintem természetes dolog. Anyósomnak felajánlottam, hogy segítek takarítani, bevásárolni, szóljon bármikor, megoldom. És nem vagyok gazdag, nem tudom, mi a gazdagság, azt viszont igen, milyen az, amikor nincs, amikor veszettül spórolni kell, amikor el kell adnom a könyveimet, hogy legyen kaja az asztalon, amikor nem veszek új ruhát, cipőt. Az időm meg olyan kevés, hogy sírni tudnék a fáradságtól.
Évek óta kurvára szégyellem magam anyámék hozzám és a gyerekeimhez való hozzáállása miatt, és most karácsonykor is B. családja volt az, aki kérés nélkül jött segíteni. És ami még fontos: soha nem bántottam a gyerekeim előtt anyámékat, a hülyeségeiket, cserbenhagyásaikat mindig kimagyaráztam úgy, hogy legyen benne igazság, de a gyerekek ne gondoljanak rosszat róluk. Mert engem amúgy úgy neveltek, hogy apám szüleit mindig szidták anyámék, nem ok nélkül, de nekem soha nem volt normális unoka-nagyszülő kapcsolatom, én meg ezt szerettem volna biztosítani a gyerekeimnek, nehogy már én legyek az, aki ezt megakadályozza. Szeretném, ha lenne nekik olyan nagymamájuk, akihez oda lehet bújni, akivel lehet beszélgetni tíz vagy akár tizennyolc vagy akár huszonöt évesen is. Nekem nem volt. Apám sem volt, éppen ezért fontos az, hogy B. és a fiúk kapcsolatát ott segítsem, ahol tudom.   
Azt érzem, hogy évek óta sorvad el bennem a szeretet, amit anyám iránt éreztem (mióta nyugdíjas és hasonult apámhoz tempóban, gondolkodásban satöbbiben, ez a folyamat felgyorsult), és egyre inkább idegen a számomra. És persze szarul érzem magam ettől a ténytől, és próbálom mentegetni, de mára már annyi minden negatív halmozódott fel... Ha lenne bébiszitterünk, valószínűleg nagyobb örömmel jönne segíteni, ha kérném, és előfordulhat, hogy nem csak azért, mert fizetek a segítségéért.  
Hosszabban is lesz majd (saját magam miatt), csak olyan fekete bennem a düh, hogy mindenkinek jobb, ha nem most regélem el a részleteket.

10 megjegyzés:

Vera írta...

Jaj, ez szomorú. De nem Te bolondultál meg, csak az a furcsa(= óriási szerencse a fiúknak és B.-nek, meg a Téged körülvevő világnak), hogy Te a szeretetlenség ellenére ilyen törődő lettél.

Csillagvihar írta...

Magadban olyan elvárásokat állítasz egy ember elé, amiknek az nem tud megfelelni, és ettől te szarul érzed magad. Nem kellene. Anyád ennyire képes. Van ilyen. Felnevelt, elengedett, ő ilyen fészekhagyó anya. Pont.
Te örülj, hogy nem ilyen vagy.

1 írta...

Néha annyira nehéz elfogadni azt, amin nem tudunk változtatni...

Vica írta...

Ó, nagyon sajnálom, hogy ennyire szeretetlenül viselkednek veled :(

Azt hiszem, igaza van Csillagviharnak, és Cirnyónak ...

Az vigasztaljon, hogy B. családja rendelkezik a "jó nagyszülők" tulajdonságaival, így a gyerekeknek részük van a neked hiányzó nagyszülői szeretetben azért.
Ez is több, mint ami neked jutott :(

Úgy tűnik, a szüleid, de legalábbis apád családjában félrecsúszott a szocializációs folyamat, és valami okból anyád idomult ehhez, esetleg az ő családja sem volt különb. Kész szerencse, hogy te nem az ő útjukat követed, minden tiszteletem a tiéd ezért. Nagyon nehéz a látott példákon túllépni.

Unknown írta...

Nagyon hasonló cipőben jártunk mi is, csak nálunk a párom szülei vitték a te szüleid vonalát. Sokat szenvedtünk emiatt. Aztán elmentem egy kineziológushoz...
Ha hiszel benne, tedd meg Te is a lépést! Jó szívvel ajánlom!

fenci írta...

Ezek annyira nehéz dolgok... négy gyerekünk van, 3-an 6 év alatt - tudom miről beszélsz. Nálunk is ez van, sajnos - az idén kivittem Anyumhoz a gyerekeket 24-én délelőtt (minden évben ott vannak, amig eljön az Angyal, mert a férjem 5-ig dolgozik). Megjegyezte, azért szólhattam volna... pedig mondtam, hogy jövünk, de ő vacsorára gondolt. Sirva őltöztettem a fát... mert minden évben oda vittem és esetleg ha nem szólok, akkor nem kérdezi meg, hogy az idén hogy tudod megoldani? és nem szoktam sokszor segitséget kérni, max évi 4-5 ször. Ugyanakkor tudom, nincs jógom számonkérni, mert én vállaltam a gyerekeket... de attól még nagyon rosszul esik!

Névtelen írta...

Ó.
Nem térek magamhoz. Még olvasni is fáj.

Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert ha gáz van, az általában valami külső körülmény miatt alakul úgy. A szándék soha de soha nem hiányzott. A felnőttek között szokott menni néha egy én-vagyok-a-jobban-beteg-és-nekem-fáj-jobban-az-élet licit, de ha a gyerekre kell vigyázni, ez villámgyorsan el szokott múlni. Amire jobban kell figyelnem, az az, hogy a fáradtabb és valóban derékfájós nagymamát ne terheljük túl, tehát ne purcanjon ki a nagy lelkesedésben.
Drága drága Csibike, látod, Neked van családod. És a fiaidnak szülei, és érzelmi biztonság. Mert a sok sok kihívás és sírás és kiabálás és kitörés és nyígás mind azt mutatja, hogy igenis éltek és ők gyakorolhatják az érzelmi életet. Mázlisták, hogy vagy nekik és segíted őket. Neked pedig lesz hozzá mindig elég erőd és tartalékod.
Csak így tovább, mert meg fogod oldani mindig. Borzasztó lehet édesanyád nélkül, csak sejthetem. De ezt is a helyére tudod tenni és ha kérsz ehhez segítséget - meg is kapod. Te érzed és tudod.
JP

Maggie L. írta...

egyáltalán nem bántásból írom, de ha anyaként és apaként nem funkcionálnak, miből gondoltad, hogy a szeretetteli, támogató nagyszülőség majd menni fog?

Maggie L. írta...

mindemellett együttérzek, és tudom, hogy ez a seb nagyon fáj.

Unknown írta...

Nem szoktam kommentelni, de most úgy érzem szeretném megosztani a véleményemet...

Gyerekként ismerted meg őket, s te már elfogadtad ilyennek őket. (gondolom) Tudod hogy viselkednek, neked újat nem mutatnak.

Nem lehet, hogy jelenleg a párod vagy a párod nagyszülei miatt érzed feketébbnek a haragodat irántuk?

De akárhogy is, gondolj arra hogy legalább vannak.

Minden családban vannak kiugró emberek. Pénzügyi, értelmi, művészeti téren. Neked több téren is sikerült. Érzelmi téren is sokkal magasabbra jutottál úgy tűnik, mint ők. Sajnos ők nem fogják tudni követni a jó példádat.

Kívánok neked egy türelmes férjet, s egy fantasztikus após/anyóst, akik segítenek ezen az érzelmi feketeségen is átjutni.

Boldog új évet.
Zsu