Furcsaságok a rendelői miliőben

Egészen erőre kaptam a napsütéstől, úgyhogy ma délelőtt elküzdöttem magam a rendelőbe, hadd pipáljam ki végre az EKG-t és a belgyógyászatot. Teljesen egyedül teljesítettem a lakásajtó-rendelő és a rendelő-lakásajtó távot, kizárólag a könnyed émelygés és a fél hűtőszekrény kísért utamon, ez utóbbit egész ügyesen gyömöszöltem bele a táskámba. Lélekben felkészültem a hosszas várakozásra, meglepő módon azonban cirka tizenöt perc alatt végeztem mindennel és ebben már az is benne volt, hogy EKG és belgyógyászat előtt az egyik kis ablaknál felmarkoltam vérem és vizeletem papírra vésett elemzését. Egy-két percet vártam mindenhol, kígyózó sornak se híre, se hamva. Úgy látszik, ebédidőben kell dokihoz menni. Az EKG talán két percig tartott, a belgyógyászat pár perccel tovább, mert itt a dokinő kommunikált is velem, bizony. Rögtön azzal indított, hogy rábökött a vércsoport-szerológiai leletemre és kuncogni kezdett, nahát, milyen vércsoportja van, nahát, körülbelül így, mintha nem látott volna még ilyet, ez nem is tűnt annyira lehetetlennek, ugyanis tőlem kérdezte meg, hogy ez mit jelent, olyan hangsúllyal, mintha úri huncutság lenne ilyen ritka vércsoporttal létezni. Ezen a ponton erősen reméltem, hogy a dokinő rohamtempóban visszatalál orvos mivoltához és nem nekem kell levezényelnem a vizsgálatot, megmérnem a vérnyomásomat, meghallgatnom a légzésemet, ilyesmi. Visszatalált, bár a vizsgálat inkább vizsgáztatásra hajazott, például nem akarta elhinni, hogy nincs súlyos betegség a családunkban, nincs, mondtam többször is, de ez rossz válasz volt, a dokinő továbbra is várakozóan nézett rám és pattogtatta a tollát és mosolytalanul fürkészett, bár szerintem nem nézek ki annyira szarul, hogy egyből fejlődési rendellenességre vagy hosszú hónapokig tartó gyerekkori betegségre kelljen gyanakodnia. Nincs, mondtam nyomatékosan és utoljára, mire nagy sóhajjal elfogadta a tényt, hogy nem tudok kiizzadni magamból egy valamirevaló súlyos betegséget sem. Rákérdezett a közérzetemre és a súlyomra is. Ebben a körben újabb helytelen választ adtam, mert kiderült, hogy hiába vagyok rosszul, talán egy kilót mégis híztam. Megrovó pillantás, megint. A vérnyomásom persze alacsony lett, újabb vizsga, amin nem teljesítettem jól. A dokinő ezt sem akarta annyiban hagyni, ezért hosszú perceket töltött a pumpálgatással, nem tudom, miben bízott, esetleg halálra szorítja a bal karomat, ettől ideges leszek és normál értéket mér, ki tudja. Búcsúzóul megjegyezte, hogy sokszor egyek keveset és minőségileg változatosan. Nem akartam időzni tovább, ezért nem árultam el neki, hogy a táplálkozásom teljes mértékben megkívánós alapon működik és abszolút a beépített életvezetési tanácsadóm hatáskörébe tartozik: előfordul, hogy egész nap csak három vajas kiflit bírok leküzdeni, ha meg például a pattogatott kukoricát kívánom, képtelen vagyok nyers sárgarépát letuszkolni a torkomon - itt bukik meg a kismamáknak szóló milliónyi mintaétrend.