Nagyrészt a hasamról

Néha elfelejtem, hogy terhes vagyok, például bújok bele a kapucnis pulcsimba és miközben húzom fel a cipzárt, teljesen máshol jár az agyam, nem a kapucnis pulcsinál és a cipzárnál, de aztán szorít a pulcsi és elakad a cipzár, én meg visszatérek a kapucnis pulcsi és a cipzár szintjére, mert mi van már, miért nem tudok normálisan felöltözni, és látom, hogy hoppá, ott a hasam, a nagy hasam, ami miatt feszül a pulcsi és elakad a cipzár, és ilyenkor jön a flash, hogy ja, terhes vagyok. Van olyan is, hogy be akarom húzni a hasamat, hogy elférjenek mellettem, például a liftben, mert ott a nagy has infó a fejemben és az is, hogy behúzható, miért ne lenne behúzható, persze, nem megy, mert ez nem az a behúzható fajta.

Pár hete középen kezdett csúcsosodni-gömbölyödni az albérlet, mostanában pedig előre bővül, és ha egyenesen állok és le akarok nézni a cipőmre, a hasamtól nem látom már a cipőm hegyét sem. (Vicces, most még vicces, mert egyelőre képes vagyok lehajolva becsatolni/-kötni a cipőmet.) Nem tudom, mit ügyeskedik bent a sarj, talán dupla feszített víztükrű medencében pancsol, mindenesetre a való világban le kell mondania erről a luxusról, max. babakádban cápáskodhat. Nagyon tetszik, hogy ilyen ügyesen növesztem az albérletet, büszke vagyok rá és egy kicsit magamra is. Imádom a pocakomat, leírhatatlanul jó érzés terhesnek lenni a gyerekünkkel. Sejtettem, hogy valami nagyon klassz, semmi máshoz nem fogható érzés lesz az egész, azt azonban nem, hogy ennyire jó. Minden reggel megnézem a tükörben, hogy megvan-e még nőtt-e. B. azt mondta nemrég, hogy hiányozni fog neki a pocakom. Bekönnyeztem. Egyébként korábban azt hittem, extrém dolog lesz, hogy kis Alienként növekszik bennem a gyerekünk, de annyira magától értetődő, természetes érzés, egyáltalán nem furcsa. Várom már, hogy még jobban érezhessem a mocorgását. (Majd ha a vesémet rúgja szét, ne felejtsem el emlékeztetni magam arra, hogy én akartam az erőteljesebb mocorgásosdit.)  

A pénteki Tutanhamon kiállításon ismét kiderült, hogy nagyjából két-három óra álldogálásra/sétálgatásra vagyok hitelesítve, terhesen ennyit bírnak a lábaim, túlóra esetén másnap sokat kell feküdnöm, plusz a pocakom is feszülget. Beszabályoz a gyerek, ez van. A kiállításon rengeteg szeleburdi iskolás kölyök rohangászott fel-alá, ezért anyu átment testőrbe: csúnyán nézett azokra a gyerekekre, akik tíz centire megközelítették a hasamat (szerintem is úgy kezdődik a testőrszabályzat, hogy gyilkos pillantásokkal kelts félelmet a lehetséges ellenségben), és néha a pocakom elé tette a kezét, hogy nagy hősiesen a saját testével védelmezzen az esetleges sérülésekkel szemben ("Csak nem fogom hagyni, hogy belekönyököljenek az unokámba!", így az anyu). Energiának továbbra sincs nyoma, kimaradtam a szórásból. Állandónak mondható a délutáni, nagyobb volumenű alvás, ha elhagyom, másnap úgy érzem magam, mint akit úthengerrel cirógattak meg. 

Perpill azon merengek, benézzek-e a jövő heti szülésfelkészítő órára, kell-e nekem a szülés eseményeivel történő konfrontáció vagy elég, ha a következő szeánszon bemutatott fájdalomcsillapító eljárásokkal kötök közelebbi ismeretséget. Igazából nem fűlik a fogam ehhez az egészhez, a kis lelkem nem tart még a szülésnél és a csecsemőgondozásnál (a babakocsi kiválasztásánál sem), a saját tempójában szeretne haladni, viszont ebben az évben nem tartanak több szüléselőkészítőt. Jó, mondjuk, ennél nagyobb dilemmám soha ne legyen.