Nem könnyű a beteg cápának

Az A betűs baba nagyjából egy napig élvezte, hogy újra a régi, ugyanis hétvégén lebetegedett, és hogy ne egyedül gyengélkedjen, mi is csatlakoztunk hozzá, mert olyan rendes szülők vagyunk, hogy osztozunk a sarjunk sanyarú sorsában. Ma délután három és négy óra között igazán hősnek éreztem magamat, amikor kilónyi takonnyal a fejemben, torokfájósan, a hőemelkedéstől könnybe lábadt szemekkel és az álmosságtól szédülve karomba vettem a köhögés és a fognövesztés miatt rendkívül nyűgös gyerekemet és állva szoptattam álomba mind a nyolckilóhúszdekáját, miközben a bocibocitarkát énekeltem neki. 

A gyerekdokim szabin, úgyhogy a helyettes dokihoz vittem le a nagyon csúnyán köhögő cápát. Csak harmincakárhányan voltak előttünk - és akkor már tizenöt perce tartott a rendelés. Mivel köhögtek ránk jobbról-balról és a legidősebb gyereket is hat-nyolc évesnek tippeltem, elcsíptem a doki asszisztensét, hogy csókolom, beteg az öt és fél hónapos gyerekem, bemehetnék-e vele soron kívül a doktornőhöz. Nem érdekelt, hogy a régóta várakozók aktatáskát, ridikült, bakancsot vagy taknyos zsepit állítanak a hátamba. Az asszisztens azt mondta, hogy nem, nincs olyan, hogy soron kívül, a kulcsával viszont kinyitott nekünk egy elszeparált helyiséget, ott várakoztunk. Bárki jött ki fehér köpenyben, igyekeztem nagyon szépen nézni rá, hátha megsajnálnak minket és mégis beengednek a dokihoz, a cápa nem volt olyan állapotban, hogy szépen nézzen, egyszerűen adta a beteg önmagát: kókadozott a mei-tai-ban és néha szívszaggatóan felköhögött. Az asszisztens nem bírta a szolid lelki terrort, így húsz perc után bemehettünk a dokihoz. Andris felélénkült, mert egyrészt izgalmasan csillogott a sztetoszkóp, másrészt egy csomó színes matrica volt a falon, és mint tudjuk, a cápa matricamániás, nem bír ellenállni a falra ragasztott matricáknak, muszáj piszkálnia őket. A doki közölte, hogy hurut vagy valami más, még nem lehet megállapítani, és ha Andris nem hagyja abba a köhögést, menjünk vissza csütörtökön. Szellőztessek, szívjam az orrát, meg adott Sinecod cseppet, ha a gyerek nem tud aludni a köhögéstől, de egyébként inkább köhögje ki a cuccot. A doki egyébként szimpatikus volt, semmi tutujgatás és gügyörészés vagy lekezelő anyukázás (ezért néhányszor már orrcsonton akartam vágni az egészségügy embereit), és azzal is egyet tudtam érteni, hogy ne nyomjunk rögtön gyógyszert a gyerekbe, azonban elkövette az a hibát, hogy kézmosás nélkül nyúlt Andris szeméhez, és ezen a ponton elszállt minden szimpátiaérzésem. Kevés dologra vagyok háklis Andrissal kapcsolatban, arra a kevésre viszont nagyon. Az a doki, aki köhögő-szörcsögő-tüsszögő embereket tapogat negyvenöt perce, ugyan mosson már kezet, mielőtt a baba szeméhez nyúl. És azért még fel sem húztam az orromat, hogy közölte velem, nem tudja, mi az a piros a gyerek szemén, nézzem meg otthon nagyítóval. Ez a vicces, nem a fűszoknyás teve, bakker. 

Sir Andrew ma már jobban érezte magát, és a közérzete megengedte, hogy némi ízelítőt nyújtson az energiabombaságából - ha esetleg elfelejtettem volna, hogy ő valójában nem az a bágyadt, aluszékony, csendes kisfiú. Hétvégén még az apján punnyadozott, így néztük a Forma-1-et, illetve a Sir csak hallgathatta a közvetítést, mert zord anyaként nem hagyom, hogy a tévét bámulja:

Abból is látszik, hogy a cápa beteg, hogy nem tiltakozott kézzel-lábbal-fogínnyel, rezignáltan tűrte, hogy az apja narancsleves dobozzal tartóztassa fel a vizuális ingereket. (A Rauch lassan támogathatna minket a reklámért.) Az elmúlt egy hétben megtapasztaltam, milyen a cápa, ha nincs formában, és arra jöttem rá, hogy nekem a hetven-nyolcvan százalékon pörgő gyerek lenne az ideális, ez passzolna a személyiségemhez, de nyilván ebben nincs semmi kihívás, számomra a lógó nyelv, a fáradtságtól véreres-táskás szem és a leamortizálódás vagyon megírva A Sors könyvében. Remélem, ha állom az erőpróbákat, A Sors legalább annyival megjutalmazza az erőfeszítéseimet, hogy az energiában gazdag gyerekem terelgetése közepette lefarag valamennyit az elanyásodott fenekemből. Amúgy nagyon rossz, ha a Sir beteg, például az könnyeket csalt a szemembe, amikor a hülyéskedésemre csak egy halovány mosollyal válaszolt, látszott rajta, hogy kizárólag a kedvemért mosolyog, a tekintete pedig azt mondta, hogy csituljon, anyám, inkább bújjunk össze még szorosabban, így ni.