Imádom a fiamat, mondtam már?

Ezt a képet azért szeretem, mert Andrissal a tükörben nézünk egymás szemébe: Majdnem négy méter van közöttünk, ő a szobájában fekszik a földön, én az előszobában állok, és az előszobai tükörben összefonódik a tekintetünk. A sarj szájában egy fél medvefej.

Andrisnak egyre több olyan tudatos megnyilvánulása van felém, ami borzasztóan megható, mostanában naponta minimum egyszer könnyezni szoktam, de úgy, hogy vigyorgok könnypotyogtatás alatt. Például ma az esti fürdetés után Sir Andrew mosolyogva kihajolt az apja karjából, kinyújtotta a kezét és megsimogatta az arcomat, közben babanyelven csacsogott valamit aranyosan, remélem, nem azt, hogy púderezze be az orrát, anyám, piros a sok fújástól. Hogy ne gondoljam véletlennek a mozdulatot, kétszer megismételte. Azt hittem, elolvadok, és hol van még az, hogy anyának szólít és közli velem, hogy szeret és feleségül akar venni. 

A másik kedvencemre olyan két hete szokott rá. Azzal kezdi, hogy az oldalára fordul. Ha együtt játszunk, szinte mindig lefekszem mellé (az arcunk egy vonalban van), mert imádom nézni, ahogy elmolyol a játékaival (még a homlokát is ráncolja, ha nagyon elmélyülten tanulmányozza a sárga kerekű piros kisvonatot). Andris ilyenkor vagy úgy tesz, mint aki észre sem vette, hogy az anyja lefeküdt vele szemben, viszont a szeme sarkából engem les, ha azt hiszi, nem figyelek oda, vagy ami a leggyakoribb forgatókönyv, hogy eldobja az éppen aktuális játékát és az arcomat, hajamat kurkássza mosolyogva-dumálva. Ma megnyalta a homlokomat és a szememet is, a fogaim közé pedig a sárga kerekű kisvonatot próbálta beszuszakolni. Nem hitte el, hogy már reggeliztem. 

Ezután jön az, hogy átfordul a másik oldalára és kifliset játszunk. (Miből gondoltátok, hogy nem ő a nagykifli?) Valamivel szöszölget, én meg puszilgatom a fejét, nyakát, fülét, és simogatom a hátát és halkan beszélek hozzá.  Pici puszikat kap és nagyon koncentrál minden egyes érintésre. Bevallom, halálosan szerelmes vagyok a kisfiam nyakába. Volt már olyan, hogy így összekiflisedve, puszilgatás-simogatás közben elszundítottunk. Visszatartottam a könnyeimet, nehogy a fülébe csorogjanak és felébresszék. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket vált majd ki belőlem a gyerekem.  (Tökjótökjótökjó!)  

Azt még elmondom gyorsan, hogy Andris kedvenc farmerében látható a képeken, és azért pont ez a kedvence, mert csak ez az egy farmere van. Igazából még nagy rá, főleg széltében, de jól alá lehet öltözni, ha hidegben megyünk sétálni. Négy zseb és hat gomb van a kantáros nadrágon, nagyon felnőttes. Andris hosszú percekig képes elnézegetni a farmernadrágját, az apró mintás bélés különösen izgalmas számára:

Napi program nála, hogy séta előtt megszemléli a farmert. Mindig. Ha véletlenül úgy gombolom rá a kantárt, hogy nem adtam előtte a kezébe, lesújtó pillantással jelzi, hogy megszegtem "A baba mindig megbámulhatja a saját farmernadrágját" c. egyezményünket. Néha sírással tiltakozik a kegyetlen bánásmód ellen. Jó lenne tudni, mi olyan érdekes egy hónapja a bélés mintáján. Többször is kérdeztem, de nem válaszolt, csak vigyorgott:

 

Imádom a fiamat, mondtam már?