Ridikül és terápia

A ridikül úgy került a képbe, hogy amikor a gyerek az apjával játszott, konkrét és átvitt értelemben is rácuppant B. kapucnis felsőjének a cipzárjára. Elbűvölte, hogy birizgálni tudja a kis fémizét, és egy idő után rájött, hogy le-fel lehet mozgatni. Felködlött előttem egy iszonyatosan régi ridikülöm, vettem vagy kaptam, már nem is tudom, egy biztos, hogy évek óta nem hordtam, mert nem tetszik, viszont elraktam, hogy a gyereknek adom, ha a pakolászós korszakába érkezik, és majd teszek bele neki mindenféle apró kincset, így lesz mit kibányásznia a táskából. (Gondolom, a visszarámolás a személyzet feladata.) Emlékeimben több cipzár fityegett a táskán, Andrist azonban nem érdekelte a cipzármennyiség, azonnal szerelembe esett a ridiküllel. Séta előtt és séta után is játszott vele olyan negyven-ötven percet úgy, hogy a cipzárig el sem jutott, a hosszú pánt és maga a táska kötötte le:

Nem hagytam egyedül az elvarázsolt babát, mert hosszú pántról van szó, véletlenül rátekeredik vagy ilyesmi, így viszont vasalás közben páholyból figyeltem Andrist, aki egészen kipirult a táskás játék alatt. A gyerekem belefeledkezett a pánt és a táska felfedezésébe, cirka ötmillió szögből vizsgálta meg őket, mert a pántnak nyilván más íze van például hason fekve és hempergés közben. Néha rámordult a vadiúj játékszerére, talán nem úgy kunkorodott a pánt, ahogy az uraság elvárta, vagy boldogan felkurjantott, egyébként nem szólalt meg, és azt sem hallotta, ha én szóltam hozzá. Időnként felnézett rám, hogy jó, anyám még mindig itt gőzölög mellettem, aztán táskázott tovább. A bal felső képen egyébként klasszikus Sir Andrew a gyerek.

A kétszer negyven-ötven perc alatt felvonultatott gimnasztikai elemeket elnézve megállapítottam, hogy a Sir múlt heti esésével kapcsolatos rossz érzései teljesen elmúltak, úgy ficánkol, mintha semmi nem történt volna. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan regenerálódik a fiam. Az esés után az volt az alaphelyzet, hogy

1) kizárólag a karomban akart lenni;

2) rögtön sírva fakadt, ha letettem a földre vagy beraktam az ágyába, és a hátán fekve ijedten szétcsapta a kezét-lábát (gondolom, a zuhanásra asszociált), aztán két kézzel megmarkolta a ruháját a hasán és nem engedte el;

3) egyetlen nagymozgásra sem volt hajlandó, mintha elfelejtette volna az összeset, másfél napig a két-három hónappal ezelőtti szintjén mozgott;

4) kizárólag a közvetlen közelében található játékokért nyúlt, a többi nem érdekelte;

5) csendesen-bágyadtan molyolgatott a játékaival, sehol egy kurjantás, sehol egy röhögés;

6) hosszabban aludt, mint szokott, szerencsére az étvágya nem változott.

A cápaterápiám egyrészt abból állt, hogy rengeteget bújtunk össze, sokat volt a karomban, mindenféle kedves dolgot duruzsoltam a fülébe, Enyát és Bocellit hallgattunk. (Az Aerosmith-t most hanyagoltam, nem kimondottan az a dallamvilág, amely lágyan cirógatja a baba idegrendszerét.) Másrészt finoman megpróbáltam mozgásra ösztönözni (a magakellető kocka, a riszáló szamár, a hápogó gumikacsa, a szaltózó ásványvizes flakon és egyéb csodák szerepében: az anya). Andrisnak nem tűnt fel, hogy érdekes módon kicsit mindig messzebbre kell nyúlnia, ha meg akarja ragadni az őt érdeklő tárgyat (az állandóan arrébb moccanó játékok szerepében: az anya). Harmadrészt nem erőltettem semmit a nagymozgásaiból, pusztán biztatóan rámosolyogtam és nagyon megdicsértem, ha bevállalt például egy hemperedést (a lelkes közönség szerepében: az anya). Eleinte nagyon óvatosan mozgott, látszott rajta, hogy minden mozdulatot mérlegel, csinálja-e vagy maradjon inkább ugyanazon a helyen az idők végezetéig, mert ott biztonságban van. Szinte óráról órára nyerte vissza a magabiztosságát és a kísérletező kedvét, múlt szombaton már nyolcvanöt-kilencven százalékos cápaságot mutatott, egyedül az önfeledt hempergés hiányzott a repertoárjából, valószínűleg azért, mert anno úgy pottyant le. Ma már minden félelem nélkül, lendületesen gurult ide-oda, miközben számtalan ipponnal győzött a ridikül felett. Meglepődtem azon, hogy nem kellett agyalnom a cápaterápián, valahogy ösztönösen jött minden mozzanata, egyszerűen tudtam, mit kell csinálnom. Jól rakta össze A Természet az anya-gyerek kapcsolatot. Természet, kapsz egy piros pontot!