Úgy érzem, állandóan hófordulókat írok

Andris hetedik hónapjáról először az jut eszembe, hogy akarat. Már ilyenje is van Andrisnak. És használja, de nagyon komolyan. Az egyik legkedvesebb pillanatom az elmúlt egy hónapból, hogy a kisfiam fogja magát és odakúszik hozzám a szoba másik végéből, ha elunja a játékot vagy a karomba vágyik, aztán lecövekel előttem és égbe emelt kezekkel és lábakkal addig rugózik a hasán, amíg fel nem veszem. Mindig felveszem és összepuszilgatom, mert nem lehet nem összepuszilgatni. Mivel nekem is van akaratom, naponta ötmilliószor keveredünk konfliktusba a nemszabadandris! kábelek és a nemszabadandris! növények miatt. A gyerekem okos, tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kábel és a növény tabu, mégis újra és újra megpróbálkozik a becserkészésükkel, nyilván pont azért, mert nem szabad. Vágyai netovábbja, hogy kábelt rágcsáljon és kaspókban turkáljon. Érdekes, ha felfedezőútra indul a lakásban, fel-felnéz rám, hogy mit szólok a haladási irányhoz, amikor azonban kábelhez vagy növényhez megy, esze ágában sincs a szemembe nézni, úgy tesz, mintha ott sem lennék, csak szédületes tempóban teper előre, hogy még a nemszabadandris! előtt elérje a tilos dolgokat. Aztán előfordul az is, hogy trükközik, mint ezen a képen:

Valamiben mesterkedik, az arcára van írva. Nem kézzel közelít a növényhez, hanem lábbal, és akció közben erősen reméli, hogy a szüleinek nem tűnik fel a kaspóhoz érintett sarok. A következő lépés a tolatás, ilyenkor szoktam rászólni, hogy felesleges minden trükk, kisfiam, tessék szépen elfelejteni a fikuszt. Persze nem felejti el, úgyhogy muszáj szigorkodnom.

A ravaszdit tegnap 8.64 kilónak mérte a védőnő és hetven centinek. Azt hiszem, áprilisban egyszer sem mértem meg a gyereket, mert van a hátamban egy pont, ami egy ideig zsibbad minden egyes emelésnél, ha Andris hízott, aztán abbahagyja, mihelyt a hátam megszokja a fiam új súlyát. A védőnő teljesen elégedett Andrissal, átlag feletti a súlya és a hossza, a vizsgálóasztalon bemutatott mozgásrepertoárja is. Á. bevallotta, hiába szeretne okot találni, miért erőltessem a hozzátáplálást, nem tud, mert Andris gyönyörűen hízott az elmúlt egy hónapban. A vérszegénységet emlegette megint, meg felvetette a cumisüveget, de nyilván nem most fogom rászoktatni a gyerekemet a cumisüvegre, ha eddig nem tettem. A fiam egyelőre tejet akar, nem kell neki más kaja. A következő napokban kipróbálok néhány dolgot, hátha ráérez a felnőttétel ízére.

Foga még mindig nincs a gyereknek, viszont olyan szinten fogzik, hogy cirka két-három hete nem tudok egy-másfél óránál többet aludni egyhuzamban. Brutális éjszakák vannak mögöttünk... és valószínűleg előttünk is. Az az érdekes, hogy Andris gyakorlatice végigalussza a tíz óráját, de közben gyakran felébred és öt-öt percekre rácsatlakozik a mellemre. Félálomban szopik (általában a fogzás, ritkábban az éhség miatt), aztán visszaalszik. A Dologel néha hat, meg a homeopátiás bogyó is, de van olyan, hogy nem, és akkor csak a szoptatás, a ringatás segít. Én már egyáltalán nem tudom, milyen érzés nyolc órát aludni. A pezsgő íze sem rémlik. (Sanyarú sors az anyáké, bezony.)

Andris a hetedik hónapban sem lazsált, folyamatosan csiszolta a nagymozgásait. Fogalmam sincs, honnan van ennyi energiája, alig-alig pihen, mindig csinál valamit. Jellemző Andrisra, hogy gyakran többfélével foglalkozik egyszerre: a lábaival rugdos valamit, az egyik kezével piszkál ezt, a másik kezével bizget azt. Kapott egy nagy dobozt a játékainak, és az egyik legnagyobb móka, ha azt felborítja - játékostul. Merthogy nagyot szólnak a parkettára csapódó ezek meg azok. Áprilisban a mozgatható felnőttdolgok bűvöletében élt, imádja húzkodni-rángatni a fiókot, a ruhaszárítót, az autós hordozót, a könyveimet pedig lelkesen pakolja le a polcokról. Az abszolút favorit az ajtó:


A gyerekszoba ajtajában az a klassz, hogy lökdösni lehet, és ha nekicsapódik a babakád állványának, akkor tök jó hangos. Lökdösés közben Andris ki-kinéz rám, vajon látom-e én is, hogy ez az ajtó m-o-z-o-g! Ilyen hörgős hangokat akkor szokott kiadni magából, ha nagy izgatott. Ez itt egy lájtos hörgés, de van olyan hörgése is, amikor annyi levegőt szív magába, hogy attól félek, behorpad a mellkasa. A csücsörítés is az izgalom jele, imádom. Andrist néhány kósza szőnyegrojt próbálta megzavarni az ajtócsapkodós játékban, de a fiam nem hagyta magát. (A Libero meg a Rauch lassan szponzorálhatna minket a reklámért cserébe.) Már írtam korábban, hogy "kúszik, mászópozícióba tornássza magát és előre-hátra hintázik, félig felül egyedül, kicsit kapaszkodva önállóan ül, valamint egyik lábával térdel". Bár ez a nyolcadik hónaphoz tartozik, azért elújságolom, hogy a sarj pár nap alatt eljutott odáig, hogy kapaszkodás nélkül ül és térdel, ez utóbbit előszeretettel műveli a fürdőkádban, ahol ez a kedvenc képem készült:

A cápa imádja a vizet. Oltári hangosan sikongat, ahogy a kádja felé közeledünk vele, és a fürdés április óta úgy néz ki, hogy a cápa tornázik éspervagy ücsörög a vízben, az apja meg türelmesen várakozik és ahogy alkalom adódik, szemfüles módon lecsap a vízből kibukkanó cápaalkatrészekre és megmossa őket. Minimum húsz perc így a fürdés, mert az uraság nem ér rá mosakodni, a pancsolással, fröcsköléssel van elfoglalva. 

Azt hittem, Andris megválogatja majd, kinek juttat egy-egy mosolyt, ahogy az okos könyvek írják, de a fiam mindenkire visszamosolyog. Szinte nincs olyan nap, hogy ne gratulálna hozzá valaki az utcán, a boltban, a lépcsőházban, a békávén. Az a legújabb, hogy tizenéves kislányok visítanak utánunk, hogy jajjdecukibaba! Andris jól bírja a nagyobb társaságot is, bár azt igyekszem elkerülni, hogy kézről kézre járjon a családi összeröffenéseken. Kíváncsi és barátságos baba, ezért minden olyan ember karjában remekül elvan, aki hajlandó kedveseket mondani neki és hordozni őt egyik érdekes tárgytól a másikig. Az azért fontos, hogy ott legyek a közelében és bármikor belenézhessen a szemembe.     

Az utóbbi időben látom Andrison, hogy borzasztó nagyfiús lett. Nagyfiús például, ahogy tesz-vesz, ahogy közlekedik, ahogy alszik, ahogy fekszik az ágyon: 

Eddig sem kezeltem magatehetetlen kisbabaként, nekem ő mindig is ugyanolyan önálló, egyéniséggel rendelkező ember volt, mint B. vagy én, de most először érzem azt, hogy lezárult egy korszak a kisfiam életében. A zsiványsága természetesen semmit sem változott: