2012. március 21., szerda

Legközelebb bekapcsoljuk a Spektrumot

A hétvégi programok közül csupán az elsőt sikerült megvalósítanunk: az állatkertezést. Andris nagyszülői felügyelet alá való helyezése az egyik napon, valamint szabadon eresztése az unokatesók között a másik napon (és így a szülők ellógása moziba, illetve a Daubnerbe romantikus fagyikelyhezés céljából másfél év után először) meghiúsult, mert B. egy idő után nagyon csúnyán gyengélkedni és sápadozni kezdett az Állatkertben. A 10-es skálán olyan kilences fokozatban érezte rosszul magát. Na, de kezdem az elején.
Még soha nem csináltunk ilyen klasszikus gyerekes programot, például én sokkal jobban izgultam, mint Andris, ami nem csoda, hiszen hiába meséltem el neki, hogy megyünk az Állatkertbe, fogalma sem volt arról, mi az az Állatkert. Autózni viszont imád, úgyhogy felőle akár az egész napot kocsikázással tölthettük volna. Visszagondolva azt mondom, nem biztos, hogy nem ez lett volna a jó választás.
Anyu az unokaöcsémet vitte az Állatkertbe, adódott, hogy összefutunk, ha odaérünk. A környék tömve autókkal, egészen véletlenül csíptünk el egy helyet az Állatkert közelében.  Az egyik bejáratnál félórás sor, a másik bejáratnál csak két pár állt előttünk, simán bejutottunk. Ahogy elnéztem a kígyózó sort, felrémlett előttem a fenyegető jövő sötét árnya: a hosszú hétvégére tervezett gyerekprogramokra edzeni kell a családi állóképességet... vagy maradunk itthon. Az utóbbi azért nehezen elképzelhető kettő darab energiabomba fiúgyermekkel.
Bevallom őszintén, pofára estem az Állatkertben. Mármint nem konkrétan, bár nekem a lapos sarkú cipellőben is kibicsaklik a bokám. Gyönyörűen elképzeltem, hogy Andris ámul-bámul az állatokat látván, eltátja a pici száját a nagy csodálkozásban, aztán úgy egy óra múlva bealszik a babakocsiban a sok izgalom közepette, mi meg B.-vel lángosozunk, fagyizunk és satöbbizünk az alvó ded felett. Ja, persze. Kábé 30 perc sem kellett ahhoz, hogy minden tervem romokban heverjen. Andrist összesen egy-két kacsa és fóka kötötte le pár percre, alapvetően a többi gyerek érdekelte, hogy ők hova futnak és mit csinálnak, meg amúgy is tök szuper, hogy ide be lehet szaladni és ott ki lehet rohanni, és hiába mondtam neki, hogy nézd, kisfiam, ott a tigris, baromira nem érdekelte a tigris, mert neki a tigris az az itthoni két plüsstigris, meg a rajzfilmes tigris, de az a nagy, üveg mögött sétáló izé, az hidegen hagyta. A tigrisnél sokkal jobban érdekelte pölö a kút, mert született vércápaként imádja a vizet:


Nem zártuk be sehová, a kisállatos simogató rácsába kapaszkodik és onnan les ki vágyódva a kútra. Meggyőződésem volt, hogy extázisba esik az állatok megsimogatásának lehetőségétől, Sir Andrew azonban egyszer-kétszer megérintette a mellette elsétáló kecskét, aztán ennyi, rohant tovább mindenfelé. Extázist még nyomokban sem tartalmazott a tekintete. Az apukája azért néha megpróbálta közelebbi kontaktusba hozni az állatokkal, ha már bementek a kecskeszarba:


A háttérben nem azért fekete a statiszták feje, mert szénné égtek a napon vagy mert ezt kívánja az állatsimogatós etikett - besatíroztam az orczájukat. A magát kerítésnek álcázó kecskét piros nyíllal buktattam le, épp egy rózsaszín bicikli kerekével masszírozta a fejét. Úgy tűnik, Andrist csak a pici kutyák hozzák lázba, olyat már látott, arról tudja, hogy mi, meg a kacsák, mert azok is kicsik (a fókák meg a semmiből bukkantak fel az orra előtt, az vicces volt szerinte). A fiam a mellette álló kislánytól kért kenyeret, miután látta, hogy a lánynak van olyanja, amit a kacsák közé dobál. Magától értetődő természetességgel nyújtotta a kezét a kislány felé, hogy jöhet a kenyér, és nagyon profin hajigált. Jó fej volt a kislány, mintha mindig is egymás mellett állva etették volna a kacsákat, teljesen úgy néztek ki.


Azt is elmondom, hogy Andris ilyenkor mindig elfelejt szeparációsan szorongani, az csak akkor jut eszébe, ha becsukom magam mögött a vécéajtót. Mihelyt kikerül a lakásból, nekiered a nagyvilágnak és nem nézi, ott vagyok-é mögötte vagy sem. Nyilván azt feltételezi, hogy igen, ezért mer kalandozni, de azért engem gyakran meglep az a magabiztosság, ahogy a fiam a nyakába veszi az új helyeket és leszólítja/megérinti az új embereket. Bátran és kíváncsian jár-kel ez az apró fiú akár a rendelőben, akár a játszótéren, akár az Állatkertben, akár a boltban. És szinte alig engedi, hogy fogjuk a kezét, mert ő egyedül akarja csinálni a dolgait.


B. utolsó fittebb perceiben még családi képet is készített anyu, persze nem tudtuk, hogy valamivel később B. igen ramaty állapotba kerül. Ööö... talán nem a fotózástól. 


Az első fotón mintha jobban látszódna a hasam mérete (a kisebbik fiam is a kényelmes albérletet szereti). Egyébként nálunk általában olyan képek születnek, hogy mindenki másfelé néz és valami mást csinál a kamerába vigyorgás helyett. A második fotón Andris tekintete éhező gyerek benyomását keltheti, de senkit ne tévesszen meg a látszat, rengeteget za eszik.
B. egy teával próbált életet csiholni magába, mert valakinek az autót is kellett vezetnie, aztán kicsit tologattuk még a gyereket, aki alvás helyett bőszen tiltakozott, mert még futkározni akart volna, ezt azonban egyikünk sem vállalta fizikailag, inkább befekszünk a tigrisek közé. Egyik oldalamon a sápadt B.-vel, másik oldalamon a balhézó gyerekkel esélyem sem volt a lángosozásra. A fagyizás egy nyomi Calippo elszopogatásában merült ki. 
Mire hazaértünk, a másik gyerek szétrugdosta a belső szerveimet, a lábaim sajogtak, húzott a hasam a nonstop gyaloglástól (és még az elefántokat sem láttam), szóval, kizárólag arra vágytam, hogy az álmosan pislogó Andris elaludjon végre és B. mellé omolhassak az ágyba, akit kiütött a betegség. A fiam nem támogatta ezt a tervemet sem, ébren kihúzta fürdetésig, és ez azzal járt, hogy megállás nélkül pesztráltam a nap további részében a sajgó, fájó, húzódó mindenemmel. Másnap aztán kidőltem a kimerültségtől: 14 órát nyomtam le egyhuzamban terhesen az állatkertes napon, a szervezetem takaréklángra tett. Valahol azért ott csörgedezik bennem egy kevéske Terminátor-vér.   
A tanulság pedig az, hogy cirka két évig hanyagoljuk az Állatkertet. Ha állatokat akarok mutogatni Andrisnak, bekapcsolom a Spektrumot, én meg elnyúlok a kanapén felpolcolt lábakkal és fagyicsokisütivel. 

11 megjegyzés:

Thia írta...

Olyan kis helyesek vagytok így hárman (négyen :) ) együtt Csibi! Tisztára meghatódok tőletek! :)

dorw írta...

nem kicsit röhögtem! :) nálunk is a közeli tervek közt szerepel az állatkert meglátogatása, de legalább most már nem fogok sokat várni a kirándulástól. :P

dóra írta...

nagyon szép kis család vagytok!

Névtelen írta...

A mi gyereküőnk az első állatkerti látogatást végigaludta a babakocsiban, a második és a harmadik alkalommal pedig csakis a galambok izgatták a fantáziáját.

Egyébként meg tuti kisgyerekes program, mi havonta járunk. Télen is.

Ja, és szépen kerekedsz. :-)

teide

csibike írta...

teide: De csak akkor tuti kisgyerekes program, ha már nagyobb, nem? :) Olyan 2-3 éves kortól.

dóra: Köszönöm, nagyon kedves vagy :)

dorw: Az első órát eltöltitek egy helyen, mondjuk, a fókáknál... :) Kíváncsi vagyok, mi lesz. Lehet, hogy Vackor imádni fogja pölö a kecskesimogatást.

Thia: Nagyon aranyosat írtál, köszönöm :)

Judit írta...

Juj Csibi! Elképesztően jóképű a kitalált pasid :) Csak vicceltem (a kitalálttal, a jóképűvel nem), nagyon szépek vagytok! (Nincs véletlenül egy 25-30 közötti rokona, aki nemcsak külsőre hasonlít rá? :P )

Niki írta...

Juj de ismerős a sztori! Anno én is efféle nagy tervekkel mentem a családommal az Állatkertbe(csak én nem voltam pocakos), de katasztrófa volt. Kábé Bence is ennyi idős lehetett mint most Andris. Én a kecskeszarban mászkálva erőlködtem a gyereknek, hogy ez milyen húdeüberjó....Aztán sokáig nem mentünk. Nemrég pedig, amikor merészeltem elvinni, be volt kattanva az elefántokért, és állatira nem értette, hogy nem lehet bemenni, nem lehet őket megsimogatni. Katasztrófális jelenetet rendezett, és semmi más nem érdekelte. Hazajöttünk. Majd a nyáron újra próbálkozunk.
Szépek vagytok!

csibike írta...

Niki: Köszi :) Igen, ezért várunk 1-2 évet a következő látogatással.

Neyla: Köszöni szépen :) Mosolyogtam a kitalált-on, mert eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt egy agyatlan kitalált-nak titulálta B.-t, hiszen túl szép a kapcsolatunk ahhoz, hogy igaz legyen, ilyen férfi nem létezik.
Nincs olyan rokona, sajna. (18 éves a legidősebb szingli.)

Névtelen írta...

Igen, tény, hogy 2-3 éves kortól nagyobb érdeklődésre számíthatsz. :-)
teide

Judit írta...

Igen, nekem is az jutott eszembe, az még a blogol-on történt :)És annyiban igaza volt, akárki is volt az, hogy tényleg irigylésre méltóan szép a kapcsolatotok!

miskolczi írta...

A családi fotónak hiper-giga-mega like. :)