A kisebbik fiú és a gigaalbérlet

Nem könnyű az élet az A betűs gyerekemmel az elmúlt 2-3 hétben, fogalmazott rendkívül finoman csibike, olyan fincsi dolgok csúsznak egybe nála, mint például dackorszak, szeparációs szorongás, fejlődési ugrás, rémálmodás, elválasztás, fogzás, éjszaka üvöltve ébredés és üvöltés-sikoltozás 15-40 percen keresztül, szóval, most nem róla fogok mesélni (egyelőre elég mindezt át-, meg- és túlélni), hanem a kisebbik fiamról. Itt is akadnak súrlódások, főleg a testemen való osztozkodás miatt.

Ezen a héten néhány ismeretlen arról kérdezett kedvesen mosolyogva, hogy mikor szülök, aztán amikor nem kevésbé kedvesen azt feleltem, hogy elvileg két hónap múlva, arcvonásaik belefagytak a mosolyba, szemükbe döbbenet költözött. Tudom én, hogy nagy a hasam, ha nem verném be/karcolnám meg szinte mindig, akkor is feltűnt volna, ugyanis tegnap életemben először ejtőernyő méretű bugyikat kellett vennem. Szűk rám az Andrissal hordott terhesszoknyám- és nadrágom is, mindkettő nyomja a hasamat. Ahogy elnéztem a Brendon 36-os és 38-as daraboktól hemzsegő kismamaruhás kínálatát, egyetlen választásom maradt a következő két hónap kibekkelésére: zsákot húzok magamra.

A szintén megalomán ifjabbik gyerekem majdnem 32 hetes törzshelye most ilyen, kisdobos becsszó, hogy nem két gyerek figyel odabent:

Kábé tizenöt kilót híztam eddig, és nagyon hiányzik az a 65 kiló alatti csibike, aki a terhesség előtt voltam. B. a világ legszexibb és legkívánatosabb nőjének tart (nappal is), én most nem érzem magam annak, fáradt vagyok és szabira akarok menni anyaságból, hogy egy kicsit feltuningoljam magam lelkileg, de hát ez nem az a szabadságolós munkakör. (A hajam nagyon szar, ne nézzetek oda. Még nem tudtam betámadni a fodrászomhoz, pedig gyöngyöket is kapnék tőle, nem csak új sérót.)

Tegnap történt az is, hogy nem működött a lift, ezért a két közepesen súlyos szatyrommal felcaplattam a sokadikra. És nem borultam ki, annak örültem őszintén, hogy nincs velem Andris plusz a kismotorja, vagy adott esetben a tizenakárhány kilós babakocsija. Az anyaság egyébként megtanítja az embert arra, hogy az igazán parányi jó is fontos, baromira kell tudni örülni neki. 

A héten jártam a nődokinál,  aki megerősítette a kórházi ultrahang eredményét, miszerint a kiscápánk két héttel fejlettebb a koránál. Állítólag emiatt nem érkezik előbb, viszont nagy babára számítsunk. Olyannyira, hogy a méretei alapján indokolt lehet a császár, mert a dokim nem akarja megkockáztatni a hegszétválást. Aztán ha már császár, kicsinosítja az előző hegét, ugyanis nem tetszik neki. (Ő csinálta, nem én.) A furaságokról annyit, hogy most is sikerült szétszórtan viselkednie, például megjegyezte, hogy majd vért kell biztosítanunk a szüléshez adott esetben, és kibírtam, nem kezdtem el faggatni, hogy mi ez a többes szám első személy, perpill kismama státusszal bírok, nem végeztem orvosit és vámpír sem vagyok. 

Ja, a ded a legtöbb vizsgálatnál szunyál, amúgy meg ha olyanja van, szanaszét rúgja a berendezésemet:

Andris kilenc hónap alatt nem mozgott annyit, mint az öccse egy hét alatt. Ha valami nem tetszik a kisebbik Sir-nek, addig rugdos, amíg nem fordulok a számára szimpatikus pózba. (Frontoknál viszont szinte mozdulatlan egész nap.) Nem túl klassz, amikor a nagyobbik kint tombol, a kicsi meg bent, ráadásul az utóbbi baba gyakran bordásfalnak nézi a csípőmet, olyan mutatványokat produkál, hogy nem egyszer könnybe lábad a szemem kínomban. Nála tanultam meg azt is, hogy akár tízszer is el lehet rohanni pisilni - 60 perc alatt. 

A dokim képes volt halálosan komolyan azt mondani, hogy pihenjek sokat. Ühüm, egy Andris mellett nyilván ez a legkönnyebb dolog a világon, kacarászott magában csibike. (Nem.) B. mesélte, hogy látott olyan gyereket a játszótéren, akit az anyukája lerakott a homokozó egyik csücskébe lapáttal, formával, vödörrel együtt, aztán két óra múlva kiemelte a gyereket - ugyanarról a helyről. Valamennyire vigasztal, hogy nem vagyok levesbetét állagú, B.-t ugyanúgy kifárasztja Andris mozgékonysága és lendülete akár itthon, akár a játszótéren, mint engem, és B. nem terhes, legalábbis nem tudok róla. 

A kisebbik fiamról van egy mutogatós képem is:

 

A kinyújtott hüvelyk- és mutatóujját kapták le a kórházi ultrahangon, talán a köldökzsinórt fenyítette be éppen, passz. Szeretek terhesnek lenni vele is, csodálatos a tenyerem alatt érezni a porcikáit. Jó lenne úgy várni őt, mint Andrist, abban az idillben, de az anyaság arra is megtanított, hogy nem szabad olyasmire vágyni, amit az adott helyzetben lehetetlen megvalósítani. 

És a legkisebb gyerekünk neve Dávid. Nem titkolom tovább, mert sokan kérdeztetek rá az utóbbi időben, és nem akarom kéretni magam.