Egy újabb horzsolás

A másik dolog, ami felhorzsolta és egyelőre minden egyes nap felhorzsolja a kis anyalelkemet, hogy nincs négy kezem. Ha ma reggel négy kezem lett volna, egyszerre tudom magamhoz ölelni a kiságyban síró Dávidot és a térdembe kapaszkodva síró Andrist. Dávid rádöbbent, hogy hiába cuppog az öklén, képtelen tejet fakasztani belőle, Andris meg úgy gondolta, hogy Dávid helyett inkább őt vegyem fel. Két kéznél többet nem sikerült összeszámolnom magamon, ezért pár percre felvettem Andrist, hogy megnyugodjon, és miközben elmondtam neki, miért sír a testvére, meg hogy őt le kell tennem ahhoz, hogy Dávidot felvegyem és megvigasztaljam, a másik kezemmel a kisebbik fiam hátát simogattam. Nos, a taktika nem vált be, mindkét gyerekem sírt tovább. Teljesen megértem őket, a saját szempontjukból abszolút jogos a két kezem iránt benyújtott kizárólagos igény, bár Dávid nyilván a melleimet jobban favorizálja. A probléma súlyosságára való tekintettel felébresztettem a dedek apját, hogy ölelje magához Andrist, mert muszáj megetetnem a farkaséhséggel küzdő Dávidot. B. amúgy tőlünk alig egy méterre totális békességben szundikált, holott mindkét gyerek erőteljes hangon reklamált, ez a sokgyerekes férfiaknál valami túlélési ösztön lehet. Anno Andris minden kis apró rezdülésére felébredt a vigyázzalvásból, Dávid eddig még nem tudott olyan hanghatást produkálni, ami kiűzte volna álomországból az apukáját. A polipként nyakamba csimpaszkodó és minden porcikájával hozzám tapadni szándékozó Andrist nagyon nehezen sikerült lefejteni rólam, B. karjában bömbölt tovább, nekem meg azóta is itt lüktet a fejemben a kérdés, hogy mit fogok csinálni három hét múlva egyedül egy ugyanilyen, naponta akár többször is előforduló helyzetben. Az az opció, hogy B. ne menjen dolgozni Dávid 6-7 hónapos koráig (vagy biztos, ami biztos, mondjuk, a gyerekek 18 éves koráig), igen vonzó, csak sajna kivitelezhetetlen. Perpill azzal biztatom a pesszimista énemet, hogy több anya is túlélte már a kétgyerekesség első hónapjait, sőt, utána vállalt még egy-két csemetét. Pesszimista énem azzal szokott visszavágni, hogy ők biztos rájöttek A Túlélés Titkára, ami nekem most még halványan sem körvonalazódik.   
Azt tudtam, hogy nem fogjuk megúszni a testvérféltékenységet, de a terhességem alatti viselkedése ellenére egy kicsit azért reménykedtem abban, hogy Andrisnál a viszonylag lájtos verzióba futunk bele. Hát, lehetséges, hogy reménykedés helyett áldozatot kellett volna bemutatnom A Testvérféltékenység Istenének. Van itt minden, kérem szépen, amikor tetőzik az új családi felállás miatt érzett frusztráció: Andris toporzékol, a földre veti magát, taknya-nyála-könnye egybefolyik, úgy üvölt/visít, lelöki a kezünket magáról, hihetetlen erővel és elszántsággal küzd, hogy kiszabaduljon a vigasztaláshoz előkészített ölelésünkből... és még sorolhatnám. Gyűlölöm ilyen állapotban látni a fiamat. A szülés előtt és után gyakran gyötört a bűntudat, hogy a testvére születéséből adódó helyzet fájdalmat okoz Andrisnak. Butaság a bűntudat, igen, mégsem tehettem ellene semmit, egyszerűen felbukkant. A kórházban mindig elsírtam magam, amikor meglátogattak Andrisék. Borzasztóan hiányzott a fiam, és végtelenül rossz volt látni rajta a zavarodottságot, az értetlenséget, a távolságtartásába meg próbáltam nem belepusztulni. Bár B. nagyon jól helytállt, a nagymamák pedig sokat segítettek, Andris addigi élete felborult, három napig nélkülem élt, hiába vágyott rám, nem voltam ott. Sem a reggelinél, sem a sétánál, sem a játéknál, sem az esti szoptatásnál, sem az elalvásnál. A kórházban nem maradt meg sokáig a karomban, odabújt hozzám, de nem úgy, mint a kórház előtt. A könnyeimet kíváncsian nézte, próbáltam elmagyarázni neki, hogy örömömben sírok, mert végre láthatom és magamhoz ölelhetem. B.-hez bújt bizalommal, nekem meg kellett küzdenem a bizalmáért... és minden egyes mosolyért, pusziért, ölelésért. Fájt, igen, nagyon fájt. Bekönnyeztem akkor is, amikor végre hajlandó volt táncolni velem az egyik Jewel számra: Bekapcsolta a hifit, rázta kicsit a fenekét, himbálta a felsőtestét, aztán mosolyogva felém nyújtotta a két kezét és kézen fogva ringatóztunk ide-oda. Nagyjából két hét alatt találtunk vissza egymáshoz.    
Az itthon töltött első két-három nap borzalmas volt. Ahogy tudatosult Andrisban, hogy a baba itt marad velünk, szinte mindig sírni kezdett, ha felvettem Dávidot, ha mosolyogtam rá, ha pelenkáztam. Az első szoptatásnál sokáig nem bírta abbahagyni a kétségbeesett sírást, rángatta a kezemet. Egyetlen anyának sem kívánom azt, amit Andrist vigasztalva átéltem... és azóta is minden (akár ötven-hatvan percig is elhúzódó) kiborulásánál átélek. És kezdetben az is gyakran előfordult, hogy Andris sírva ébredt az éjszaka közepén és azt kiabálta, hogy anyaaa...!, anyaaa...! Bevallom, az elején örültem, hogyha a kiscápának tele a pocakja és tiszta a pelenkája, órákig eldurmol, és nem kétemberes baba, aki például kizárólag az anyukája karjában marad meg sírás nélkül a nap 24 órájában. Így jobban oda tudtam figyelni Andrisra, több idő és energia jutott rá. És annak is örültem, ha Dávid szoptatásánál Andris éppen aludt vagy játszóterezett. Érzelmileg talán még soha nem voltam olyan nagy nyomás alatt, mint a kórházban és az utána eltelt két hétben.
Andris már valamivel jobban viseli Dávid jelenlétét és a vele kapcsolatos dolgokat (majd elmesélem, mi mindent csinálunk, hogy könnyebb legyen neki), alapjáraton ugyanolyan mosolygós, kíváncsi, önálló és magabiztos emberke, mint korábban, a kiegyensúlyozottságán meg dolgozunk. Az első két hét nehezen kezelhetősége csitult, erőteljes hisztikkel tarkított, néha kimondottan hajmeresztő határfeszegetéssé szelídült. Érdekes, mióta B. itthon van, Andris felemásan viselkedik vele: Egyrészt imádja, sír, ha elmegy itthonról, másrészt rengeteget dacoskodik vele pl. pelenkázásnál, öltözésnél, fürdésnél, és nehezményezni szokta, ha az apukája holmi neki szánt puszival megzavarja a velem folytatott építőkockázást. A féltékenység mellett valószínűleg most meccseli le B.-vel mindazt, amit az anyukájával az év első felében. A kevés együtt töltött időbe régebben nem fért bele a balhé, csak a játék, a nevetés, az összebújás. Nem könnyű mostanában Andrisnak lenni.