2012. szeptember 28., péntek

Amire nem vagyok büszke

Andrásfiam (ebből már biztos sejtik a régóta olvasók, hogy valami rendkívüli dolog történt) fenekére hármat csaptam a mai napon. Előre megfontolt szándékkal. Életemben először, és nagyon remélem, hogy utoljára, mert szarul érzem magam azóta is attól, hogy bántottam egy kisgyereket. Én, az anyja.
Andrásfiam (ebből már biztos sejtik a régóta olvasók, hogy valami rendkívüli dolog történt) hátba rúgott a mai napon. Négyszer. Előre megfontolt szándékkal. Életében nem először, és sajnos nagy valószínűséggel nem utoljára. A negyedik után csaptam a fenekére. Őszintén sírt, nem a szokásos hisztis, önmagát hergelős műsírással. Nem hiszem, hogy szarul érzi magát attól, hogy megrúgta az anyját.

Ezt a pár sort tegnap firkantottam ide, azóta nem volt időm a folytatásra. Na, majd most. Ha a gyerekek is úgy akarják.

Szóval, a tegnapi rúgások. Andris a hátán fekve rúg, méghozzá úgy, hogy a kinyújtott lábait az arcához húzza csípőből emelkedve, aztán durr, lendületből lecsapja őket. Kurvára fájdalmas tud lenni egy ilyen rúgás. Már a nyár elején, Dávid születése előtt is előfordult rugdosás, de csak egy-egy. És először tulajdonképpen nem is rúgott, hanem ütött. Egyszer harapott, azt nem folytatta. B. vállán két napig látszott a gyerek fognyoma. Soha nem értettem, miért üt-rúg egy olyan gyerek, aki sem a játszótéren nem lát ilyet, sem otthon, mert a szülők nem bántják sem egymást, sem a gyereket, és a kiválasztott mesefilmekben és -könyvekben szintén nem gyepálják egymást a szereplők, a családban pedig nincs indulatoskodás, hangoskodás, veszekedés, tányértörés. Most sem értem. Andrisnál azt láttam, hogy próbálkozott mozdulatokkal, és amikor a rúgás/ütés miatt többször rászóltunk, rájött, hogy ez valami olyasmi, ami számára izgalmas reakciót vált ki a szülőkből. A kísérletezés pont a határfeszegetős dackorszak beindulásával esett egybe, óje.
B.-vel mindig egyformán reagáltunk a rúgásra/ütésre az álláspontok egyeztetése után: Lendülő testrész megfog, gyerek szemébe komolyan belenéz (ha elfordítja a fejét, állát szilárdan tart, hogy ne a földet stírölje), gyereknek higgadtan és határozottan elmond, hogy nem szabad ütni/rúgni, mert fáj, és hogy nem szabad másoknak fájdalmat okozni. Úgy tűnt, Andris leszokott mindkettőről, elvétve akadt egy-egy kísérlet. Aztán mióta itt vagyunk anyósoméknál, megszaporodtak az ütések és a rúgások. Teljesen váratlanul somott a fejemre nem egyszer, pl. előtte guggolva öltöztetem pelenkázás után, aranyosan 'elbeszélgetünk', majd hirtelen bumm, egy bazinagy ütés a lehajtott fejemre, mert épp a zoknijába bújtattam bele a lábát. Volt olyan is, hogy megkértem, fogja meg a Nasivin orrcseppet, amíg feladom rá a nadrágját, aztán ezzel vágott úgy fejbe, hogy bekönnyeztem. Azt könnyebben megemészteném, hogyha hiszti közben csapkodna, de nem, abszolút feszültségmentes helyzetben jönnek az ütések/rúgások. B.-t valamelyik nap orrba vágta fürdés után, a fejére is kapott az elmúlt hetekben. Ugyanúgy reagáltunk, mint korábban, csak most már nem hagyta abba, hanem ütni/rúgni akart még egyszer, így megemeltük a hangerőt és néhány árnyalattal tovább szigorítottuk a tekintetünket. Andris nehezen hagyta, hogy megfogjuk az állát, egyáltalán nem akart a szemünkbe nézni, lesunyta a fejét vagy elfordult és eltakarta a szemét. A legjobban az bántott, hogy láttam rajta: csillogó szemmel készül a következő ütésre/rúgásra és élvezi a reakciónkat. Aztán egyszer a kezére, egyszer a lábára csaptam próbaképpen (hülyén hangzik, tudom), és elmondtam neki a szokásos dolgokat, meg azt, hogy nekem is úgy fáj, ahogy neked. (Nem ütöttem nagyot, de belesajdult a szívem.) Meglepődött, x órával később azonban ugyanúgy próbálkozott egy-egy rúgással vagy ütéssel. Előfordult, hogy egy óra leforgása alatt négyszer ütött meg, épp altatásnál. Jött a szokásos két-három mondat, majd kimentem a szobából, de nem maradhattam sokáig nyilván, mert a bömbölésével felébresztette volna Dávidot (négyen alszunk egy pici szobában), és suttogva/félhangosan azért nem lehet igazán fegyelmezni.
Tegnap délután altatás előtt a szobában játszottam a két gyerekkel, jó volt a hangulat. Dáviddal a karomban leültem az ágy szélére, hogy elaltatom, mert nagyokat ásítozott - itt kaptam a négy rúgást. Rászóltam az első után, és még be sem fejeztem a fájnemszabad-os mondandómat (Dáviddal volt tele az összes kezem, a lábát nem tudtam megfogni, az állát sem), amikor jött a második rúgás. Rászóltam megint, jött a harmadik. Rászóltam megint, jött a negyedik. Óvatosan letettem Dávidot a pelenkázóra, odamentem az ágyon fekvő Andrásfiamhoz és hármat csaptam a fenekére. Sírva kiment a konyhába a nagymamájához, akinek a karjában tíz perccel később elaludt valamelyik mesefilmre, én Dávidot szoptattam-altattam. Baromi dühös voltam Andrásfiamra, mert megint azt láttam, hogy élvezi, hogy rászólok, hogy megfogom a lábát, hogy elkomorul a tekintetem. Konkrétan röhögött rajtam. És szándékosan rúgott tovább, hogy mit reagálok, és hogy meddig mehet el. Soha nem gondoltam volna, hogy rácsapok a gyerekre, de - és ez megint hülyén fog hangzani - röpke mérlegelés után ezt éreztem a helyes megoldásnak. Legyen tapasztalata arról, mit jelent az, hogy fáj. (Ehh, de szar ezt így leírni, pedig alig fájhatott neki, óvatos voltam.) Nos, ha valaki azt gondolná, hogy Andrásfiam tanult az esetből, csalódni fog: Az esti altatásnál kábé négyszer-ötször próbálkozott az ütéssel-rúgással. Megint láttam a szemében, hogy tudatosan provokál - vigyorogva. A szokásos fájnemszabad-os mondatok, láb-kéz megfogása volt a reakcióm. Ilyenkor mindig elfordult, hisztizni akart, hogy ne fogjam meg a lábát, de rászóltam, és akkor csinált valami mást (tegnap este pölö 20-30 percen keresztül ugrált az ágyon az esti altatás keretében, nála komolyan ez az alvásra való ráhangolódás egyik módja, és azt hiszem, az altatásunk is megérne egy posztot, hátha valakinek szintén nem tankönyvi mintagyereket osztott Az Élet).
Az az érdekes, hogy Andris nem agresszív ütés/rúgás közben, vigyorogni szokott, és ahogy írtam már, hiszti alatt soha nem csinálja. Ja, és hát nyilván kizárólag a szüleit üti-rúgja, senki mást. Dávid felé egyetlen negatív megnyilvánulása volt eddig: Az ágyon ülve szoptattam Dávidot, a karomban tartottam, Andris pedig befurakodott a lábaim közé és megpróbálta vállal kitúrni az öccsét a karomból. Sírt hogy őt vegyem a karomba. Cirka három másodpercig tartott a kis lökdösődés, aztán elviharzott a másik szobába.

A fenti szösszenetet négy részletben sikerült megírnom, de megvan végre.

Most ott tartok, hogy nem tudom, mi lenne a jó megoldás a továbbiakban, ezen még agyalnom kell. Szeretném, ha abbahagyná az ütést/rúgást, mert se minket ne bántson, se Dávidot, se mást. Komolyan nem akarom megütni, nem akarom, hogy az erőszak legyen a megoldás, ő meg ezt tanulja meg, és amúgy sem lennék rá képes, és én elégszer kikaptam gyerekkoromban ahhoz, hogy tisztában legyek a verés lélekromboló hatásaival (nagyon jó tanuló voltam, nagyon jó tanulónak kellett lennem, a hármasért kikaptam). Már attól rosszul éreztem magam, hogy a fenekére csaptam. Tudom, hogy nem könnyű a helyzete, mert a tesója születése után másfél hónappal kiszakadt a megszokott környezetéből és a biztonságot nyújtó napirendjéből. Elvileg még egy hét és hazaköltözhetünk, ha minden jól megy. Menjen jól, légyszi.

23 megjegyzés:

Judit írta...

Bár továbbra sem szültem hirtelen 4 gyereket, hogy hatalmas tapasztalattal beszélhessek, de a körülöttem felnőtt picúrok alapján én úgy gondolom, hogy ez a viselkedés tulajdonképpen normális, és visszacsapás ide vagy oda, szerintem nem igazán értik, hogy ezzel ők fájdalmat okoznak. Az egyik unokahúgom sokáig azt csinálta, hogy gyönyörű, ártatlan szemekkel odament az emberhez, átölelte, és a legváratlanabb pillanatban hátba/vállon harapta, ahol érte... (ő sem látott soha ilyet sehol, normális család vagyunk...) Az egyetlen módszer ilyenkor az volt, ha az áldozat meg akarta tartani az összes bőrdarabját, hogy meg kellett húzni a haját, a hajával együtt vált el az állkapcsa az érintett testrészről. Fájt, néha nagyon is, (talán néha neki is a hajhúzás, de tényleg nem volt más ellenszer) de soha nem látszott rajta, hogy rossz szándékból csinálná, inkább mintha valami jó szórakozás lett volna. Aztán szerencsére kinőtte, különben már senkinek nem lenne válla a családban.
Már régóta olvasom a nevelési elveidet, hogy nem vagy hajlandó megütni a gyerekeket, amit nagyon tisztelek. De amikor azt olvastam, talán a szoptatós párnáddal kapcsolatban, hogy még a hisztiben sem engedsz Andrisnak (ami szerintem szintén nagyon rendben van), akkor már megfogalmazódtak bennem olyan gondolatok, hogy ez így nagyon nehéz lesz. Biztosan rossz érzés lehet, amikor nevelő célzattal rácsapsz a saját gyerekedre, de én azt hiszem, hogy néha (nagyon NÉHA!) talán mégis lehet helyénvaló egy-egy szülői pofon.

Csigamami írta...

Most biztosan sokan fogják megint írni, hogy a testvérféltékenység.... nyilván közrejátszik. De azt gondolom alapvetően, hogy ezt majd minden gyerekes szülőnek át kell élnie (mármint a korszakot) éppúgy, mint a szeparációs szorongást (deutálom ezt az szót), a dackorszakot, a szelektívhallás időszakát, a harapásos időszakot (ne hidd még, hogy megúsztad, én is azt hittem, aztán az oviban az egyik vöcsök harap, mint a barom és kezdené a fiam is....)szóval ezeket mind. Az, hogy melyik szülő ezt hogy kezeli, családja válogatja. Nekünk épp 1 hete van ugyanez a problémánk Bendével, de mi pontosan tudjuk miért van, így egymást próbájuk R.-rel nyugtatgatni egy-egy csapásnál vagy rúgásnál, de NAGYON NEHÉZ megőrizni a hidegvérünket és minden egyes alakalommal elmondani, hogy ez így nagoyn nem oké és hogy fáj és hogy ilyet nem csinálunk....Csak azért nem csaptunk még oda, mert mint említettem pontosan tudjuk, hogy az elszart óvoda kezdés miatt van (erről érik a posztom, csak még nem egészen tiszta a kép... emiatt próbáltalak amúgy pár napja hívni, egy kiadós zokogás után ). Egyébként mi már többször odacsaptunk, más miatt és véleményünk szerint olyan miatt, ami miatt megérdemelte... R. többször ütne, én próbálom kerülni a fegyelmezés és nevelés ezt a módját, de néha esküszöm csak ez segít. és nem egyszer fordult elő, hogy egy hókon vágás után, mintha kicserélték volna és érdekes módon pár pillanat alatt édes-kedves gyerekem lett megint. (és nem azért mert így félemlítem vagy mittom én még mivel támadnának... potn egy ilyen után leordította egy idegen anyuka a fejemet, hogy hogy képes egy anya a saját gyerekét megütni....-bízza csak rám mindenki nyugodtabn, hogy hogyan nevelem a gyerekem.... nem lett agyonütve és azokon az alkalmakkor, mikor odaütök, tudja miért és használ is... ) Megitn csak azt tudom írni, Te is mered legjobban a gyerekedet és te tudod a legjobban mi hat nála. Biztos vagyok benne, hogy úgy helyes, ahogy csináljátok!
Uhhh, ez a 3as miatt kikapás, hiper gáz.... én soha ilyen miatt nem kaptam ki, egyes meg osztályfőnöki miatt sem.... engem másképp ösztönöztek a jó jegyekre.... minden év elején beígértek valamit, ha kitűnő leszek megkapom.... (persze minden év végén megfogadták, hogy soha többet, mert mindig kitűnő lettem, de igaziból nálam ez mindig a magatartás miatt volt nagy szám...) :o)

Nikletty írta...

jajj, nagyon nehéz lehet, nekem Lina még csak 8hós és igaz ugye lány, s nem tudom az ilyesmi mennyire nem függő, hogy milyen erősen jelenik meg, lehet a fiúk virgoncabbak tán, de nagyon nehéz lehet ha beleképzelek, hogy az én tündéri kislányomba egyszer majd "beköltözik a kisördög" s ezt kezelni... hogy kistesó hatása mi-hogy én nem tudom, nem értek hozzá, s nálunk bizonytalan is a kistesó, de tán majd lesz, valamikor, egyre úgy érzem, hogy ha Lina esetleg maga mondja, hogy kistesó, akkor tuti lesz, de anyagiak, meg stb-stb miatt bizonytalan...

Csak kitartást kívánok, reméljük elmúlik, s korral, esetleg hogy hat a teljes éredektelenséggel való reagálás - otthagyni egyedül, és slussz, mert ezek szerint azt "élvezi", hogy mit fogtok reagálni...

Maggie L. írta...

én csapás helyett beállítanám a sarokba. a fal felé. vmi olyan szöveg kíséretében, hogy "anya nem akar addig játszani veled, míg ezt csinálod. ha már nem akarsz rugdosódni, gyere vissza hozzám".
elég jól működik, mert pont hogy figyelemmegvonás, ahelyett, hogy a szemébe nézel, ezerrel sasolod és pont azt az extra koncentrációt kapja, amiért csinálja.
tudtok kettesben lenni, akárcsak 20 percre is naponta (amíg a kicsi alszik)?

Csillagvihar írta...

A "nekem ugyanúgy fáj, mint neked", nem célravezető, mert neki NEM FÁJ. Mert arra te magad vigyázol, hogy kicsikincsnek ne fájjon. Amit az oviban először fog svunggal kapni egy hasonló korú gyerektől, na az fog fájni.
Tanácsot adni nem tudok, az első pillanattól kezdve leszereltem mindkét gyerekemet verekedés, harapás stb. ügyben. Ha kellett, akkor hagytam hisztizni, ha kellett, akkor a fenekére csaptam, ha kellett, akkor nagy ritkán a kezére (így megúsztuk, hogy elgázosítsa a házat és bennünket). Minden ismerős, a gyerekeim tanárai, a gyerekeim haverjai, sőt, szerencsére maguk a gyerekeim is nagyrészt "jófejnek" tartanak és tudják, hogy tűzön-vízen itt vagyok mellettük. A fiam, akármilyen kutya kamasz, soha nem bánt, nem flegmázik velem. Azt a kis részt, amikor meg baromira nem tartanak, nem hogy jófejnek, de még embernek se, mert szigorú vagyok, kőkeményen NEM-et mondok, vagy büntetek, na azt a kis részt meg valahogy elviselem.
Mert az is a dolgom.

1 írta...

Mostanában sok változás van Nálatok, ami feszültséget okozhat a kisemberben... mindenki máshogy kezeli a lelki fájdalmait... Felnőttek sem feltétlenül tudják kezelni a bennük lévő feszültséget... Ő így fejezi ki, hogy baj van.
Az én kisfiamnak akkor voltak ilyen rohamai, amikor lelki problémái voltak. Az egyik módszer az volt, hogy megfogtam, erősen a szemébe néztem, és tartottam a szemkontaktust. Közben nyugodt hangon felszólítottam, hogy "nézz a szemembe kisfiam és mondd el, mi a baj, miért vagy ilyen". Kemény menet volt, ellenállás, meg dac, de erősen tartottam és nem engedtem, hogy "tereljen", hogy másfelé nézzen, hogy kislisszoljon a fogásból... újra és újra felszólítottam, hogy nézzen a szemembe és mondja el, mi a baj... aztán egy ponton, egy idő után megtört a jég, és elkezdett sírni azzal a feszültségkiadásos megkönnyebbülős sírással. Hozzámbújt és megkönnyebbült, a feszültség pedig eltűnt. Mondta, hogy nem tudja mi a baj, csak sírhatnéka van...
A másik módszerünk pedig, kineveztünk egy párnát boxzsáknak, és megbeszéltük, azt üti, ha feszültség van benne. Az is bevált. Azóta kapott egy boxzsákot. :)
Remélem hamarosan rendeződik Andris lelke is :)

Névtelen írta...

Ha hancúr vagy játék közben rúg, akkor működik ez a nem-játszom-veled dolog. Nálunk még a játékelvonás is használt. Valami nagyon fontos játékát elvenni tőle napokra, olyat, amivel napi szinten játszik (pl. lego, motor). Valahányszor eszébe jut az a játék abban a pár napban, el lehet mondani neki, hogy most miért nem játszhat vele. Ezt úgy szoktam felvezetni, hogy egy rosszalkodásnál mondom, hogy a következő ilyennél játék három napra el, és aztán tényleg meg is teszem. Szerintem két évesen ez már működhet, még akkor is, ha nem beszél, hiszen már mindent ért. Én egyszer csaptam a fenekére, mikor szintén hasonló határpróbálgatós provokáció alapon az úttestre szaladgált ki. A popsis óta nem csinál ilyet. Andrisnál ez tuti a tesó-ügy tünete, főleg, hogy elsősorban titeket bánt/provokál. Figyelmet akar. A költözés sem segít egy ilyen helyzetben. Kitartás Csibi.

Maggie L. írta...

egész délelőtt ez járt a fejemben, Csibi. és tényleg, minden bántás nélkül: csak azt nem értem, miért gondolod, hogy a kézmegfogás-szemébenézésnek elégnek kellene lennie, hogy elrettentsék Andrist. hiszen így nem tapasztal semmi negatív következményt. nettóban: "találtam egy mókás módot, hogy anyu rám figyeljen. hátbarúgom. tényleg baromira figyel rám utána."

éppen azért jutott eszembe a sarokba állítás, mint válaszreakció, mert ugye a kapcsolatot akarja nem megfelelő módon fölvenni. így pedig jelezheted felé, hogy ezen a módon az biztos nem fog neki sikerülni. és hát nem kell neki órákig ott álldigálni. tapasztalataim szerint pár perc alatt belátják maguktól is, hogy hülyeség volt. utána kínálhatsz alternatívát, ha nagyon szeretné, hogy rá figyelj, pl. bukfencezzen egyet, vagy hozza oda x játékot, v akármi.

nem akarom osztani az észt vagy rágni a gittet, csak érdekel, hogy látod ezt.

Csigamami írta...

Belegondoltam azokba a tanácsokba, amiket itt most kaptál. Na az én fiamat állíthatnám sarokba. Megállna, nem arról van szó, mert alapból szófogadós fajta...na de... ettől még legközelebb épp úgy ütne meg harapna... Játékelvevős... ez bent van az én tarsolyomban is, majd...olyan 5 éves kora körül... mert még 3 évesen is, ha elvennék egy játékot, akkoris ha napi szinten játszik vele, talál másikat és ha 3 vagy 4 nap múlva visszaadnám neki, az kb. úgy hat mintha új lenne... és nem azt a következtetést vonná le belőle, hogy na most lejárt a bünti, hanem azt, hogy dekirály van megint egy ilyen játékom. Azért ugrottam amúgy megint fel, mert kb. 10 perc akkorát belémharapott puszta kedvtelésből a fiam, hogy csillagokat láttam... de mi előtt még bármit átgondolhattam volna, visszakézből kapott egy akkora pofont, hogy nem egy hanem 3 pillanatra megálltam, hogy ÚR ISTEN mekkora állat vagyok!!!! de aztán átgondoltam (persze attól még felemészt a lelkiismeret, de ezt neki nem kell tudnia). 3 pillanat után feleszmélve magamból és magamtól higgadtan elmagyaráztam neki (miközben Ő üvöltött), hogy ugyan ezt nem engedem és ilyet nem szeretnék mégegyszer látni/hallani/érezni, mert az nagyon buta dolog, arról nemis beszélve, hogy ez anyának rohadtul fáj... és azt is kilátásba helyeztem, hogy ha még egyszer előfordul, ugyanígy gondolkodás nélkül apja ennek a pofonnak a párját...és így is gondolom helyesnek. Majd mikor lecsillapodott a kezemben, megkértem, hogy nézzen a szemembe és kérjen bocsánatot, belenézett a szemembe de elfordult, ezt kb eljátszottuk 5-6szor, vagyis PONTOSAN TUDTA, hogy miért kapta a pofont és tisztában volt a következményekkel is. A szemembe nézett végül és bocsánatot kért. (Én meg bocsánatot kértem tőle, hogy akkorát ütöttem, nem állt szándékomban akkorát ütni, de az éles fájdalom ezt váltotta ki belőlem, gondolkozás nélkül) /Kérem senki ne akkora pofont képzeljen el, hogy a gyerek feje ringlispílt játszott a fején, pusztán nagyobbat ütöttem, mint amúgy szoktam, elég ha csak odalegyintek neki (ahogy Csibe írja, vigyázok rá), de ez most olyan igazi pofonra sikeredett....
Bocs Csibe kijött, mert friss volt a nálad olvasott élmény és a törpénet lejátszódása után egyből eszembe jutottatok....

csibike írta...

Csigamami: A pofon és társai nekem nem jelentik a járható utat, képtelen vagyok rá. Valami mást szeretnék találni, olyasmit, amiben hiszek :) Legutóbb az elválasztásnál jártam úgy, hogy volt egy szakasza, ami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mert nem akartam elválasztani, az elválasztódásban reménykedtem, de hiába. Mást kommunikáltam a fiam felé és mást éreztem, és ő ennek megfelelően teljesen összezavarodott, és azt a szakaszt újra is kezdtem, mert mindketten szenvedtünk.
A pofonnal is így lennék, mivel nem hiszek benne és minden porcikám tiltakozik ellene. Az odacsapást kvázi meggyőződés nélkül, 'kísérleti' jelleggel kipróbáltam, de már ettől is szarul éreztem magam.

Maggie L.: Plusz a kézmegfogás-szemébenézés mellett van az állandó kísérő szöveg, hogy nem szabad sem ütni, sem rúgni, mert fáj ésatöbbi. Tudom, hogy érti, hiszen régóta tisztában van a nem szabad jelentésével. Alapjáraton szót fogad, ha pl. a kés felé nyúl, ő maga mutatja, hogy nem szabad, és megtapsolja magát, hogy milyen ügyesen nem nyúlt hozzá.
Itt nincs olyan sarok, amiben ne találna valami érdekeset a fiam :) Ráadásul nem maradna ott, csak úgy, ha odakötözöm. Szerintem ez idősebb korban működne, mondjuk, talán jövőre. Aztán ha pl. vásárlás közben üt a boltban, akkor hogyan állítsam sarokba? Ha nem büntetem meg ott helyben, otthon utólag már nem fogja tudni, miért kap büntetést, elfelejti, és ez életkori sajátosság.
Írtad, hogy nem tapasztal negatív következményt és ez nagyon jó megfogalmazás, tényleg így van, de egyelőre nem tudom, mi legyen az :) Lehet, kísérletképpen megpróbálom a sarokba állítást, aztán majd beszámolok a fejleményekről.

csibike írta...

Névtelen: A költözés azért fog segíteni reményeim szerint, mert visszakerül az otthonába, visszakapja a megszokott környezetét és a napirendjét. Itt is van napirendje, de alkalmazkodnunk kell a nagyszülőkhöz is. Ráadásul itt nincs semmi 1 km-es körzetben, se bolt, se játszótér, se gyerektársaság.
A játékmegvonás csak az adott pillanatban hat, utána elfelejti és nem is keresi, ha meg visszakapja, örül neki, de eszébe sem jut, hogy miért pont most került elő. Tegnap este úgy akart aludni, hogy a fejére tette a szoptatós párnát. Mivel nem akartam, hogy megfulladjon, lehúztam róla. Ő vissza, én megint le, aztán mondtam, hogy vagy szimplán csak fekszik rajta, vagy elveszem, mert a fejére nem teheti. Csakazértis a fejére húzta, elvettem és kivittem a szobából. Sokáig balhézott érte, de reggel már rá sem nézett, azóta sem izgatta a szoptatós párna. Így lenne a játékokkal is, hiába vannak kedvencei.

Cirnyó :): Igen, sok a változás. Az elmúlt egy hónap pedig abszolút bizonytalanságot jelentett nekünk is, gy Andrisnak is, holott igyekeztem zenanyusítani magam :)
Nagyon jó, hogy írtál a módszeretekről. Andris ugyanígy félrefordul, lesüti a szemét, hiszen tisztában van azzal, hogy nem helyes dolgot csinál.
A párnás dolgot is ki fogom próbálni, de nem tudom, mennyire értené meg már most, hogy mi célt szolgál.

Csillagvihar: Én is azt szeretném, ha alapvetően jófejnek tartanának a gyerekeim és a környezetem :)
A hiszti kezelése nem gond, van benne gyakorlatunk. Az ütés-rúgás elszaporodása szerintem az itt-lakás következménye, otthon úgy tűnt, végleg leszereltük.

csibike írta...

Maggie L.: Azért vagyok baromi fáradt, mert minden percet, amit nem Dáviddal töltök, Andrisra fordítok :) Napközben csak akkor tudok megállni, ha kivételesen egyszerre alszanak, mint pl. most. Ha nem, megállás nélkül nyomom le a napot reggel 6-tól este 10-ig, ami elég kemény. Mihelyt elalszik Dávid, Andrissal foglalkozom.

Nikletty: Az egyik játszótéri anyuka azt mondta, hogy a kislánya reggelente egy órán át is elrajzolgat, addig ő tornázik. Nos, Andris reggel 6-kor, miután kinyitotta a szemét, már hisztizik, hogy menjünk játszani, és nagyon kevés ideig van el egyedül.
Kérdezz meg lányos anyákat, mi a tapasztalatuk a hisztiről :)

Csigamami: Ó, de régen hallottam/olvastam, hogy a "vöcsök" :)
Igen, a tesó is benne van, de az is, hogy mi is nehezen bírjuk már az együttlakást másokkal, egy pici szoba az életterünk és folyamatos az alkalmazkodás. A nagyszülők korrektek, de nyilván nem olyan semmi, mint otthon.
Hú, elég zűrös családból jövök. Tőlem mindig elvárták a legjobbat, de úgy, hogy az tőlem természetes a képességeim miatt. Teljesítménykényszer, másoknak való megfelelés, ebben éltem egyetemista koromig. Az, hogy lazíthatok, pihenhetek, sokáig elképzelhetetlen volt a számomra, mert jajj, mit lazsálok. Ezt B. nevelte ki belőlem. És amikor az egyetemen kaptam egyest és kettest, nagyon boldog voltam :)

Judit: Te a Neyla-Judit vagy? :)
Hiába szül valaki 4 gyereket, akkor sem fog minden nehézséget megtapasztalni.
Pontosan, nagyon nehéz most Andrissal, de azt remélem, hogy mire lecseng a dackorszak, kiderül, hogy nem csináltuk rosszul a dolgainkat.

Katity írta...

Mint lányos anya, jelentkezem tapasztalatmegosztásra: Léda pont ugyanezt csinálja, mint Andris, ha rászólok, hogy ne csapkodjon: vigyorog, és megint csap (a módszer lényegében ugyanaz, mint nálatok, szigorú tekintet, szigorú hang, én-üzenet). Nála a "visszaütés" sem működik, apja egyszer (!) csapott a kezére a konnektorozás miatt, és simán visszaütött, sőt, utána, ha nem tetszett neki valami, tök sokáig rácsapott a kezünkre.
Hiszti-kezelésre sincs még mindenható módszerem, ami egyik nap beválik, másik nap nem...

Judit írta...

Igen, a Neyla-Judit vagyok :) Tudom, hogy akárhány gyerek sem elég minden nehézség megtapasztalásához, csak mindig olyan félve szólok hozzá a gyerekblogodhoz, mert hát mit akarok én, amikor soha nem neveltem fel gyereket. És még ha néha úgy is érzem, hogy esetleg jól látok néhány dolgot, akkor is ott van, hogy mondani olyan könnyű mindent...
szóval csak kitartást nektek és remélem hamarosan haza tudtok költözni!

Maggie L. írta...

ott tartom összevethetőnek a két példát, hogy az én értelmezésemben azért nem nyúl már a késért, mert az minden esetben számára negatív következmény követte. (gondolom, elvettétek tőle, és mondtátok, hogy miért.) és rájött, hogy nincs értelme próbálkozni. nem feltétlen büntetésként kell értelmezni a negatív következményt, csak olyasvalamiként, amikor nem az ő akarata érvényesül.

nem vagyok akkora "sarok-mániás", mint itt látszik, egyébként.
boltban nyilván valami helyzethez illő, azonnali módszerrel rukkonék elő (ha épp eszembe jutna vmi).

Csigamami írta...

:o) Biztosan jót fogsz kitalálni :o) sajna néha próbálkozni kell... még ösztön anyánál sem jöhet egyből a tökéletes megoldás :o) Azért annak örülök, hogy bizonyos dolgokban azonosan gondolkodunk :o) Pl. a játékelvétel...
Anno én is kaptam pár pofont, de mivel a szüleim elég következetesek voltak pofon osztás terén, így mindig tudtam, hogy miért kaptam. Egyetlen egyszer kaptam igazságtalanul, azt is megjegyeztem.:o) Bár lelkiismereti dolgot csinálok belőle, azért nálam is előfordul pl. ma.... nem vagyok rá büszke....
Engem sosem büntettek, velem is mindig mindent megbeszéltek, s ha szorult a hurok, akkor bámm egy pofon, pont jókor (kivéve mikor anya szó szerint a helyesírást verte belém - mai napig hálás vagyok érte :o) szitu: én asztalánl, füzet előttem, anya mellettem ül, helyesírási szótárral a kezében... nem a kis kékkel, a NAGY helyesírási szótárral. Diktál. hely-hely, tojás-tojás, okosan írom, bagoly-bagoj - páff saller hátulról, előröl asztal, oké bagoLY - nem kellet mondania hol a hiba, tudtam egyből :o) és így tovább... Eleinte nagyon jó buccogó haverok lettünk az asztallal a harmadik hét vége fele kihaltak a homlokomon és a tarkómon az érző idegek, így fel sem vettem :o) bár addigra csak elvétve akadt egy egy pofon :o) DE ESKÜSZÖM HÁLÁS VAGYOK ÉRTE! :o) )szóval amúgy mindig jókor osztották a nekem valót, így semmi rossz élmény nem maradt bennem. Azt hiszem ezért nem stresszelem magam agyon, ha néha megcsapom a gyereket :o) De elhiszem, hogy nálad más a helyzet...
Nekem mákom volt, mert nagyjából a kisujjamat sem kellett azért mozdítanom, hogy jó jegyeim legyenek, főleg tanulnom nem kellett hozzá (és ez hál ég az egyetemen is így van... kop-kop-kop) viszont mindig marha lusta voltam, így inkább odafigyeltem órákon, később előadásokon, viszont a magatartásom... NA az csapni való volt..... ha létezett volna olyan, hogy magatartásból bukás, etalonként emlegetnének a történelem könyvekben, mint a negatív magatartás úttörője.... vagy ilyesmi. Ezért volt rohadt nagy szó nálam a kitűnő... Nehéz volt nem verekedni az osztály legmagasabbjaként, meg tartani a számat, nem árulkodni és másoknak nem beszólni... a menzás nem gusztustalankodni és a suli buszon okosan ülve maradni.... :o))))ha így belegondolok, szegény anyukám, tE jó ég! :o))))

zinajda írta...

Mivel én is a "kikapsz, mert nem úgy néztél, ahogy nekünk tetszik" nevelési elv szerint nőttem fel, és pofoztak már fel névnapi köszöntésnél, vertek szét rajtam szülinapra kapott könyvet, hármasért kikapok, kések 10 percet, kikapok, tanulás közben fej a könyvbe ver stb., nagyon ellenzem a testi fenyítést, mert összetöri az embert, nehezen közeledik másokhoz, stb...

A Szuperdadát szoktam nézni, mert ott is igen problémás gyerekek neveléséről van szó. Ott, ha játékot vesznek el valakitől, akkor az összeset, és ha jól viselkedik, akkor kap vissza egyet...
Meg ott mindig van büntetőszék/szoba/ágy/lépcső: ha a gyerek egy figyelmeztetés "ha nem hagyod abba, mész a büntetőszére" után sem hagyja abba, akkor annyit kell ott ülnie, ahány éves. Ha felkel, kezdődik elölről a számlálás.... Ott mindig használ, bár félek, az egy utópia... meg kb 3-4 éves kortól van értelme, szóval ha lesz gyerekem, akkor majd remélni fogom, hogy túlélem addig :D

Ezek szerint Te is tudod, milyen, ha mindenféléért kikapsz, épp ezért azt is tudod, hol van a határ megérdemelt kikapás és túlzás között. Bízz az anyai ösztöneidben, és nem lesz baj :)

Zebranyúl írta...

Napok óta ezen a posztodon agyalok. Aznap írtad, amikor Zazi kis híján a földre rántotta az ebédünket, és én rácsaptam a kezére, életemben először. Nem előre megfontolt szándékkal, ahogy te, hanem dühből. Ami szerintem rosszabb, mert nem tudtam kezelni a saját érzelmeimet. Persze összeomlottam. Én sem vagyok híve a testi fenyítés semmilyen formájának, holott én is megkaptam a pofonjaimat a hármasokért, de mondjuk rám azt hiszem sem pozitív, sem negatív hatással nem volt. Lényegében azt a célt szolgálta, hogy anyám kiadja magából a mérgét.(Ezért is akadtam ki a viselkedésemen, mert ugyanazt csináltam, mint anyu anno, követtem a mintát, akaratom ellenére. Egyébkánt anyukámmal nagyon-nagyon jó a kapcsolatom.) No, de vissza Andrisra...nem szeretek a pálya széléről okosakat mondani, de ha belegondolok, hogy a dackorszak közepén kap egy testvért, átmenetileg ki van szakítva a megszokott környezetéből, még nem beszél annyira, hogy tökéletesen kifejezze az érzelmeit, ez szerintem semmi másról nem szól, mint arról, hogy "Anya figyelj rám!" És azt is érzem minden posztodból, hogy erőn felül teljesítesz, tehát ennél több figyelmet csak akkor kaphatnának a fiúk, ha egy nap hirtelen 48 órából állna. Szóval a mondandóm lényege, csak annyi, hogy nem tudom a receptet, nincs tuti tippem, de megértem a dilemmádat:)

csibike írta...

Jövök majd a kommentekkel ide is :)

1 írta...

Mindenkinél más módszer válik be, mindenkinek más a vérmérséklete. Én soha nem ütnék meg egy gyereket sem, pláne a sajátomat, már csak azért sem, mert én kaptam helyette is eleget... lassan 9 éves a srácom és a nevelési módszereim engem igazolnak, nagyon együttműködő kiskölök és szófogadó, már mondott olyat, hogy "azért fogadok szót, mert nagyon szeretlek és örömet akarok okozni" :) Persze nem mindig habostorta a gyereknevelés és van, hogy igencsak próbára teszi az ember türelmét, nekünk is vannak nehéz perceink, de ez így van rendjén, tanítgatjuk egymást... de megéri kitartani :) Nem vagyok szakember, pedagógus, pszichoterapeuta, de mégis nagyon szeretem a mások által "nehezen kezelhető"-nek nevezett gyerkőcöket, mert velem mindig jól kijönnek... csak meg kell érteni, hogy mit üzennek a viselkedésükkel. Minél vadabbak, annál nagyobb a baj a lelkükben...
Az a műsor pedig a dadusokról szimpatikus, vannak benne nagyon jó tippek a srácok okos terelgetésére.
Ez meg csak egy vélemény a sok közül :)

csibike írta...

Cirnyó :): Bennem megvan az az érzés, hogy jó úton járunk, és idővel beérik minden 'munkánk', Andris is, ezért nem görcsölök semmin még akkor sem, amikor nagyon nehéz.
Gratulálok a kisfiadhoz :) Pontosan, kölcsönös a tanulás, szülőnevelés is folyik.
Gyerektáborban, illetve tanárként dolgozván több ilyen nehezen kezelhető gyerekkel találkoztam, foglalkoztam, és a kulcs hozzájuk mindig az őszinteség, a szeretet és a jó szó volt.


Zebranyul: Azóta megvan a tuti leszerelési módszer, olyan, ami nekem is jó, meg Andrisnak is, holnap megírom itt :)
Az az érdekes, hogy anyuval nekem is jó a kapcsolatom, és néha engem is meglep, hogy valami olyasmit csinálok, ami teljesen ő. A szülői minták elég rendesen beleégnek az emberbe, bár én a káros dolgokat tudatosan kiirtottam magamból, illetve dolgozom azon, hogy kiirtódjanak.
Azért bocsáss meg magadnak :) Ez is nagyon fontos.

csibike írta...

zinajda: Az ösztöneim alapján csinálok mindent, ezért is borzadok az ütéstől/veréstől. Nem való nekem, nem hiszek benne. És a szerzett tapasztalat sem jó.
Nálunk is lesz valami büntetőszék-féleség, de csak később, amikor a gyerekek idősebbek lesznek :)
Sajnálom, hogy ilyeneken mentél keresztül... :/

Csigamami: Ezt olyan borzalmas volt olvasni... A helyedben nem tudnék hálás lenni, végtelenül fájna, ha anyu így viselkedett volna. (Nem bántásként írom, csak belegondoltam, hogy mit éreznék.)
A tanulással nem volt gondom soha, sajnos, olyan tárgyakból is ötösnek kellett lennem, amit nem szerettem, pl. fizika, kémia, na, ez esett nehezemre. Néha becsúszott egy-egy hármas az általános iskola felső tagozatában, akkor jött a pofon/bünti. Gimi utolsó évében kizárólag ötöseim voltak.

Maggie L.: Nem jutott eszembe, hogy sarokmániás vagy :)

Judit: Nemgyerekesként is lehetnek jó gondolatai az embernek :)

Katity: Mi pont ezért szoktunk le Andris harapdálásáról, meg nagyon figyelünk arra, hogy pl. ha sietünk, ne dobjunk valamit csak úgy a földre/sarokba, mert a gyerek rögtön utánozza :) Igyekszünk jól viselkedni, lenyesegetjük a vadhajtásainkat.
Lédának is van akarata... :)



1 írta...

Ugyanarról beszélünk :)