Brékingről és zenről szólt a hetem

Kiscápának nem ilyen buci a feje, csak épp a szerelmetes nézéssel foglalatoskodott, nem a legelőnyösebb pofibeállítással. Hogy tud egy ilyen kicsi fiú ennyire szerelmesen nézni rám? Már attól bekönnyeztem, hogy eszembe jutott, nemsokára anyák napja, és B. biztosan kitalál valami meglepetést. Aztán az ovis tájékoztatón is könnyeztem suttyomban, mert az ünnepek lebonyolításánál megemlítették pl. az anyák napját, hogy nincs semmi kényszerszereplés ilyenkor sem, az oviban megjelenő anyukához odamegy a gyereke és elmondja a kis köszöntőjét és odaadja az ajándékát. Bőgni fogok, az tuti. Vizionáltam a jelenetet Andrissal, és kész, már meg is hatódtam.

Az elmúlt hetünk teljes egészében a bréking jegyében telt: Dávid szinte napról napra mutatott be valamilyen új kunsztot. A kissrác pillanatok alatt megtanult terpeszben ülni és felülni, meg hátrafelé mászni, aztán ezt előre is bemutatta pár mozdulat erejéig, meg feltámaszkodik a kanapéra és leszed dolgokat, és amikor ücsörög, nem kapaszkodik, hanem hadonászik pl. szónoklás közben. (Ha nincs nagy kupi a videón és nem röhögök bénán, felteszem ide a hardcore cápafanok kedvéért.) Teljesen lenyűgöz, milyen ügyes, borzasztóan élvezi ő is az új tudományait, csomót röhög, amikor dicsérem, és huncutul néz. A kétkezes hadonászásnál próbálok úgy mosolyogni, hogy ne lássa rajtam: azon parázok, nehogy dobjon egy hátast a parkettán. Most érkezett el arra a pontra, hogy elbírja a teste a súlyát, azért csinál mindent egyszerre. Úgy tippelem, hogy még az első szülinapja előtt járni fog. Nagyon durva lesz majd, ahogy a két cápa száguldozik körülöttem.

Persze mi is összehasonlítjuk a két gyerek fejlődését, B.-vel többször beszélgettünk arról, hogy Andris rengeteg mindent korábban csinált, mint Dávid. B.-nek még a legelején volt egy szerencsétlen megjegyzése, amit úgy is lehetett érteni, hogy elhanyagoljuk Dávidot, ami nyilván nem igaz, de utána napokig vizsgáltam magam, hogy elhanyagolom-e a kisebbik kisfiamat. Nem, nem hanyagolom el. Egyrészt Andris az átlagnál sokkal ügyesebb kisfiú, másrészt Dávid teljesen más típusú személyiség, mint a bátyja (pl. nem olyan kezdeményező és zárkózottabb), harmadrészt Dávidnak szinte semmit nem kell tennie az ingerekért, készen kapja őket, Andris és az ő játékai folyamatosan biztosítják a sok-sok karnyújtásnyira lévő ingert, míg Andrisnak csak én voltam egész nap, és ha vágyott valamire, mozgósította az energiáit és megszerezte magának. Dávidnak sokkal kényelmesebb dolga van.  

Imádom Dávid arcán a büszkeséget, hogy nézd, anya, felültem... és kapaszkodás nélkül kiveszem a kisvonatot a dobozból. Olyan fura ez az anyaság, azok kergetnek néha az őrület közelébe, akiket a legjobban szeretek, áhítattal imádok. Soha az életben nem választottam volna magamnak kiszámíthatatlan pasit, aki tíz perc alatt képes boldoggá tenni és elszomorítani a nap huszonnégy órájában többször is, ezeket mindig jó messzire elkerültem, erre tessék, most kettő is van belőlük. És persze nem hajthatom ki őket a világba, mert nem a pasijaim, hanem a gyerekeim. A legvadabb álmomban sem gondoltam, hogy ilyen rohadtul nehéz és ilyen csodálatosan boldogító dolog anyának lenni. (Ez itt egy szmájli helye.) Tök jó lenne, ha az utóbbi dominálna, de nem, egyelőre sokkal több a nehéz, mint a könnyű / jó. És pluszban érzelmi hullámvasúton ül az ember lánya, meg ott van a fizikai terhelés. És egyáltalán nem igaz, hogy a nehézségek nélkül nem tudnám értékelni a jót. Dehogynem! 

Ez persze megint nem panasz, csak tény. A héten amúgy olyan zen voltam, mint még soha. Semmitől nem veszítettem el a türelmemet, kedves és aranyos voltam mindig, a konfliktusokat úgy oldottam meg, hogy mindenki jól érezte magát közben és utána, szóval, tökéletes volt a hét, holott az anyaságos körülményeim semmit sem változtak. Béke ücsörgött a szívemen egész héten, béke és harmónia, és idén először éreztem magam hosszabb távon (azaz egy hétig) boldognak. A zenmami állapotba két élmény juttatott el: Az egyik Andris ovis tájékoztatója, ami egy kis változatosságot hozott az ingerszegény életembe, és ami rádöbbentett Az Anyai Felelősségemre, arra a felelősségre, ami a hétköznapi mókuskerekezésben hajlamos megkopni, szem elől tévesztődni. (A nevelők a sajátjukról beszéltek, én meg elgondolkodtam az enyémen.)

Nem azért szültem két gyereket, hogy végigbőgjem és -üvöltözzem a következő három évet, én ezt az egészet élvezni akarom, bzmg, zokogtam B. nyakába valamelyik borzalmasan nehéz nap után. Ez a másik élmény. Hogy nemsokára 36 leszek, itt ez a két kicsi gyerek, és egyelőre gyakrabban vagyok szomorú, mint boldog, és micsoda élet az, hogy a legszebb harmincas éveimet sírással és kiabálással töltöm. Ez a síró-kiabáló nő nem én vagyok, én nem ilyen vagyok, gyűlölök ilyen lenni, és micsoda igazságtalanság, hogy Dávid csak azért nem kaphatja meg azt a boldog, kiegyensúlyozott anyát, akit Andris anno megkapott, mert másodiknak született és a bátyja éppen dackorszakát éli. Elhatároztam, hogy mindent megteszek azért, hogy élvezni tudjam a legnehezebb napjainkat is, vagy legalább találjak benne sok-sok jó / értékes / szép pillanatot. Elhatároztam azt is, hogy kizárólag azt fogom akarni, amit lehet, nem pedig azt, amit szeretnék, hogy ne legyen bennem szorongás és feszültség a nem-lehet-dolgok miatt. Így lettem zenmami, a gyerekeken pedig azt láttam, hogy jót tesz nekik a zenmamiságom, pl. Andris talán egyszer-kétszer tépett ki játékokat Dávid kezéből (egész héten!), és pl. sokkal bensőségesebb lett a kapcsolatom mindkét fiúval (ezt úgy értsd, hogy most már nem 80% a bensőségességes mutatóm, hanem 98%). Mindig tudtam, hogy a lelkiállapotom alapjában határozza meg a gyerekek viselkedését, de hosszú hónapokon keresztül képtelen voltam más szemszögből tekinteni az életemre, nem tudtam semmibe sem kapaszkodni, ami elmozdíthatott volna a holtpontról. Ezen a héten sikerült. Fogalmam sincs arról, mennyire lesz tartós ez a hozzáállásom, ugyanis rengeteg pluszenergiát kell előbányásznom a táplálásához. 

Ja, és attól is zenebb lettem, hogy abbahagytam a csúnya beszédet. Valójában finom lelkületű királykisasszony vagyok, aki gyűlöl csúnyán beszélni. Soha az életben nem káromkodtam annyit és úgy, mint anyaságom elmúlt egy évében. Azt gondoltam, ez oldja feszültségemet, de nem, inkább fokozza, mert rosszul érzem magam tőle.
Hazafelé a kocsiban fogalmaztam meg először fennhangon (a gyerekek aludtak, B.-ből állt a hallgatóságom), hogyha nem lenne Andris, nem tudnám, ki vagyok valójában. Árnyaltabb a kép magamról, mióta anya vagyok. Néhány jó és néhány rossz dolgot általa tudtam meg magamról, és ha nincsenek az életemben a vele kapcsolatos problémák, konfliktusok, a személyiségemnek ez a része rejtve marad előttem. Nem minden új információ szimpatikus, de el kell fogadnom, hogy pl. az is én vagyok, aki úgy tud üvölteni, hogy a fülében érzi a vére dobolását. Már tisztán látom azt is, hogy a gyerekeim a személyiségem két részét tükrözik: két ellentétes részét, de nagy a közös halmaz. Andris a szenvedélyes, lendületes, jövő-menő, nyitott, végtelenül kíváncsi, nagyon makacs és akaratos, Dávid pedig a visszafogottabb, csendesebb, elgondolkodóbb, zárkózottabb, ugyanakkor benne is hatalmas akaraterő és szenvedély és erő lakik, csak lent a mélyben. Hozzám közelebb áll Dávid személyisége, ezért valószínű, hogy Andrissal mindig több konfliktusom lesz, mint vele - függetlenül attól, hogy bolondulunk egymásért.

A zenkorszakom szombaton véget ért egy napra, és erről nem a gyerekek tehettek, hanem B., de ez már egy másik történet.