Vonatozás is

Andris az egyik legnagyobb kukásautó-rajongó a világon, ebben biztos vagyok, viszont egy pici hely azért csak akad a szívében egyéb járművek, pölö a vonatok számára. (És említsük meg a versenyautókat, a darukat, a betonkeverőket is.) A múlt vasárnap a Vasúttörténeti Parkban jártunk, és azt hittem, a kirándulás előtti és a kirándulás alatti eufória kiterjed majd a kirándulás utáni időszakra is, a fiam azonban itthon teljesen kiborult az élményektől, vörös fejjel, üvöltve balhézott minden apróságon (jó, neki nyilván életbevágóan fontos, hogy pl. normális vacsora helyett kindertojást egyen), úgyhogy kicsit tartok az ovitól, ahová Andris pajtásai két vidám nap után szerdán már egyáltalán nem akartak menni és sírtak, péntekre pedig lebetegedtek (inkább pszichésen, mint ténylegesen). Az oviban nincs beszoktatás, hogy elkerüljék azt a fájdalmas helyzetet, hogy az egyik gyereknek ott az anyukája, a másiknak meg nincs, az első nap beviszem a gyereket az oviba és otthagyom a óvónéninél, akiket a nyílt napokon, a tájékoztató napon és a szülői értekezleten lehet megismerni-meginterjúvolni. Ha jól rémlik, fix időt el kell töltenie Andrisnak a csoportban minden egyes nap (kábé 3 óra), csak utána mehetek érte. Jobb lenne, ha fokozatosan nőhetne az oviban töltött idő, pölö az elején csak egy-egy óra, de megértem, hogy 25-26 gyerekkel erre nincs lehetőség (két óvónő és egy dada jut rájuk). Andrisnak annyival lehet könnyebb, hogy a nagycsoportban többen is babusgathatják őt, míg a kiscsoportosok nem igazán vigasztalják egymást. Fáj a szívem, amikor egy-egy kis ovis ujját szopva gubbaszt az óvónéni karjában.

Dávid egyelőre csak nézőként vett részt a vonatozásban, ropimajszolás közben sassolta az előtte többször is elrobogó apukáját és bátyját (fel lehet ülni a kicsi gőzösökre, tök jó). A babakocsiban egyelőre elüldögél (ha mellette változatos a program), az etetőszékből azonban rendszeresen megpróbál kimászni - és közben röhögcsél, hogy milyen ügyes és vagány kisfiú ő. Ilyenkor elmagyarázom neki, hogy nem a fenekére tapadt reggelije miatt kérem, hogy ne üljön fel az asztalrészre, hanem a konyhakőre dobott fejestől féltem.

A gőzösön kapaszkodó apáról és fiúról nem tudtam jó képet lőni, mozogtak, na, itt viszont még az indulásra várnak (szinte mozdulatlanul). Megjegyzem, B. legalább annyira élvezte a vonatozást, mint Andris, második gyerekkorát éli, és még nincs terepasztalunk, gombfocink, miegymásunk. Néha jólesne a kis lelkemnek a lányos játék, mert ugye a fiúkkal elsősorban birkózni, kergetőzni, legózni, (kukás)autózni, vonatozni, szerelni szoktam. Szerencsére a gyöngyeim elbűvölik őket (szín- és formajátéknak is szuper a gyöngyözés, meg néhány év múlva simán felismerik a különböző ásványokat), így ha nem jutok el az ékszerkészítésig, legalább foghatok gyöngyöt a kezembe, az is valami. Andris amúgy nagyon kedves, mindig megdicséri az ékszereimet.

Andris alig volt magánál, annyira elvarázsolta az új környezet és a vonatozás. Amíg a fiúk utazgattak, Dáviddal letelepedtünk a játszótér melletti gyepre, itt a kiscápa talált egy kaput, amit rögtön szét akart szedni. A szájából kilógó maci (nyúllal váltakozva) fogzási kellék, plusz vele van szoptatásnál és alvásnál is. Nem jöttem még rá, mit pakolt a gyártó a plüssök jobb mancsába, de Dávid kizárólag azt hajlandó szopogatni az összes plüssállaton. Se láb, se fül nem kell neki, csak a jobb mancs. Klassz lenne, ha a boltban szóló jobb mancsokat is árulnának, lemondunk a testről.

Sir David egy idő után elunta a kaput, ezért elővettem a buborékfújót, ami a mosogatógép után az egyik legtutibb dolog a világon, és természetesen az ifjabbik sarj saját kezűleg óhajtotta működtetni (nagyon édes, ahogy megpróbál fújni), így nem kevés buborékfújós lötyi landolt rajtam. Rájöttem, hogy az a típusú anya vagyok, aki mindenhová cipel magával egy alapfelszerelést: enni- és innivalót, váltóruhát, pelenkát, törlőkendőt, sapkát, takarót, játékot. A játszótérre, a boltba is. A játszótérre sok szülő lehozza pl. innivaló nélkül a gyerekét, ami nekem fura. Mondjuk, másnak meg az a fura, hogy beengedem a homokozóba a gyerekeimet, sőt, odaülök velük alagutat ásni (egyikünkön sincs szandál a nyári dögmelegben), merthogy a homok koszos...

Andris kizárólag futva közlekedett a vonatos parkban eltöltött két óra alatt, joghurtevés közben sem bírt nyugton maradni, így Thomas és barátai mellett én is kaptam a joghurtból. Hihetetlen, mennyi energiája van mindkét gyerekemnek, bár ahogy visszagondolok az elmúlt egy évemre, erősen úgy fest, hogy tőlem örökölték, csak én eddig nem tudtam a sok energiámról. Az akaraterőmről, a munkabírásomról és a kitartásomról tudtam, a lobbanékony, szenvedélyes természetemről sejtettem valamit, de nem sokat. A gyereknevelés kiváló önismereti tréning, és mióta látom, valójában milyen részekből állok, már nem idegen tőlem a gyerekeim hatalmas energiája, akarata, szenvedélye - és makacssága, önfejűsége, türelmetlensége. Andrisban és Dávidban is naponta többször szembesülök azzal, ami tulajdonképpen belőlem jön, ezért sokkal megértőbb tudok lenni velük. Velük, a két kis tükrömmel. 

Ja, azon mindenki ledöbben, hogy Andris mennyire profin bánik a buborékfújóval - másfél éves kora óta. A titok igazából annyi, hogy amikor nagyon terhes voltam tavaly nyáron és nem bírtam lemenni a nagyon negyven fokba, Andrist felültettem a mosógép tetejére és buborékokat fújkáltunk a fürdőkádba, akár 30-40 percen keresztül, elkapdostuk őket a buborékfújó pálcával vagy mivel, ráfújtuk a buborékokat egymás bubijaira és hasonlók. Jó móka volt, rengeteget nevettünk, napi programunk lett a buborékos szeánsz a fürdőszobában.

A nyaralás óta érzem azt, hogy anyaként valamennyire könnyebb lett a helyzetem. Utáltam azt, hogy néha jobban, néha kevésbé vergődök, mert hiányzik a szabadságom, mert fulladok az anyaság és a házimunka és az egyforma mindennapok szorításában, és én, mint ÉN nem vagyok sehol. Andris nagyon partner tud lenni, ha akar (bár a hisztik durvábbak, mint valaha, és az öccsét is durvábban bántja, ha frusztrálódik), és imádom, hogy ennyire nagyfiú már, és Dávid is olyanokat tud, hogy csak pislogom ki a szememből a meghatottság könnyeit, hogy hű és ha. A nyaralás alatt rengeteg kérdésemre megtaláltam a választ (ha B. hosszabb időt tölt velünk, érződik, hogy kevesebb teher van rajtam, ezért jöhetnek elő a jó kis önsegélyező gondolataim), és az utóbbi hónapok szétziláltsága után megint erőt és lendületet érzek magamban. Jól működnek a dolgok, jól működtetem a dolgokat, jól működünk együtt, bár nyilván nem minden rózsaszín. Például most B. épp cégesbulizik, és nekem az esett jól, hogy egyedül maradok a gyerekekkel. Vágytam arra, hogy egyedül legyek velük, ami azért abnormális valahol, mert kismilliószor vagyok egyedül velük. Semmi gond nem volt, teljesen jól eltelt a szombat, holott pl. Dávid kihagyta a délutáni alvását, mindkét gyerek kapott kizárólagos anyaidőt, tudtam főzni-takarítani kicsit, simán lement a két gyerek fürdetése-altatása, és még blogot is írtam, meg egy kicsit megyek ékszerezni is.