A horrorhónap újabb szeletéről

Ja, azt teljesen elfelejtettem, hogy beteg vagyok a képeken (meg a valóságban), hőemelkedéssel és torokfájással és orrfolyással fotózgattak, és az a fura és szomorú, hogy nekem már fel sem tűnik, ha beteg vagyok, mert ugyanúgy tennem kell a napi dolgomat, és pont emiatt utálok beteg lenni, mert betegen nyilván sokkal nehezebb minden. Ha bedőlök az ágyba egy órácskára, az azt jelenti, hogy vészhelyzet van, kábé menni sem tudok, annyira kicsinál a betegség. Soha nem felejtem el, hogy amikor Andris a hányós-fosós vírus miatt a kórházban landolt és infúziót kapott, Dávidot összeszorított farpofákkal, émelyegve, a vécé közelében szoptattam a földön ücsörögve, szakadt rólam a verejték és azt hittem, elájulok. 

Az elmúlt egy hónapban talán nettó másfél hétig éldegéltem betegség nélkül, és most ehhez rakjuk hozzá az előző posztban tematizált nemalvást. Zombi voltam vagy zombi voltam? Igen, zombi voltam, néha nulla életkedvvel, és baromi nehéz anyaként működni ilyen állapotban. Sírtam, kiabáltam, igen, előfordult többször is, mert a gyerekeket pont nem érdekelte, hogy anya félholt, még egyikük sem leledzik abban a fejlődési szakaszban, hogy a saját kis énjükön kívül valaki más nyűglődése is érdekeli őket. A nagymamák jöttek segíteni, amennyit tudtak, de nem egyszer és nem kétszer fordult elő, hogy betegen, aligalvással a hátam mögött nyomtam le a napot két gyerekkel. Gyerek nélkül nem tudtam elképzelni, hogy ez milyen kegyetlen. Ilyenkor csak egyetlen dolgot akarok: túlélni valahogy a soron következő órát. Nagyon sajnáltam magam, aztán rájöttem, hogy az önsajnálat csak ront a helyzeten.   

Az a baj, hogy amikor Dáviddal voltam terhes, szintén rengeteg mindent be kellett vállalni Andris mellett nagy hassal, és ugyanez van a betegségnél is, és ez azzal jár, hogy megkeményedett a lelkem egyik csücske. Ha én kibírok mindent, más is bírjon ki mindent, sajnos ez az álláspontom, pedig nagyon szívesen lennék gyenge nő - legalább ünnepnapokon. Ha B. köhécsel, kicsit nem érzi jól magát és ledől órákra aludni, síkideg leszek, hogy ő bezzeg megteheti, mert én tartom a frontot betegen is, és kihalt belőlem az az érzés, hogy persze, feküdj csak le, drágám, aludj, pihenj. Főzök neki teát, de haragszom rá, hogy lefekszik aludni, ami jogos azért, ha nem érzi jól magát az ember, csak ugye én rengeteg mindent megcsinálok totálkárosan is, és furdal a lelkiismeret, hogy kretén vagyok, mert haragszom, ettől függetlenül azonban haragszom. Ezzel a haraggal kell valamit kezdenem, tudom.  

És ha már betegség, lehet fokozni a béka segge alatti állapotot: A nemalváshoz és a betegeskedéshez tegyük hozzá a két és fél gerincsérvemet. Szeptember közepén alig bírtam kiegyenesedni-járni. És megcsináltam-é a kétgyerekes napot görnyedezve-csoszogva, betegen, aligalvással? Megcsináltam. A nagyon durva, járásképtelen napokon B. betegen játszótereztette a sarjakat (ő három hétig köhögött csúnyán, ebből egy hét a két-három játszótereztetés és a vásárlás miatti visszaesés) vagy a nagymamák segítettek be.
Dávidot anyatejes cápaként csak kicsit környékezte meg a gyengélkedés, Andris egyszer-egyszer kimaradt az oviból. Mivel a D betűs gyermek kihányta a köhögésre kapott orvosságot, az A betűs gyermek meg öklendezett tőle, önerőből gyógyultak meg nagyon ügyesen. 

P.S.: Ha valaki azt gondolná, hogy na, majd az ovis történések pozitív fordulatot hoznak, a következő rész tartalmából elárulom, hogy nem, nem hoznak. És nem Andris miatt. Nem véletlenül horrorhónap a horrorhónap...