2014. július 24., csütörtök

Gyorsan csak annyit, hogy ...

... a gyereknevelés valóban olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. Azt gondolom, nem baj, ha az embernek van véleménye, sőt, legyen. A saját vélemény fontos. Csak ne felejtsük el, hogy minden gyerek más - és minden szülő más. 
Nem azért teszek ki ide bensőséges dolgokat az életemből, a gyerekeim életéből, hogy szavazatokat gyűjtsek - jól csinálom / nem csinálom jól. Inkább meséljétek el, ti hogyan csináljátok, nálatok mi működik ésatöbbi. Ha tízből tízen a fejemre olvassák, hogy nem csinálom jól, akkor is úgy fogom csinálni, ahogy, mert belőlem, a meggyőződéseimből az és úgy fakad, ahogy. És ha rosszul csinálok valamit, szerintem nyugodtan leírhatom ide, én legalább bevallom, hogy hibázok, hogy nem megy minden könnyen, illetve törekszem arra, hogy egyre jobb megoldásokat találjak. Ha tízből tízen éljeneznek kommentben, hogy húdeklasszanya vagyok, nem formázok mellszobrot magamnak örömmámorban úszva. Ha valaki lubickol az anyaszerepben és soha nem ütközik nehézségekbe, soha nem érzi azt, hogy úristen, hogy lavírozzak jól a meló, a háztartás, a gyerekezés között, meg azt, hogy na, most elmenekülnék egy-két órára... Nos, az örüljön. 
Nyilván mindent nem lehet leírni, mert nincs rá hely, igény, idő, meg hajlok arra, hogy inkább a problémákról írjak, a jó dolgokról meg nem, hiszen a problémák foglalkoztatnak, plusz amit leírok, azt is mindenki a saját személyiségén átszűrve értelmezi. Nem tegnap kezdtem a blogolást, tudom, hogy működik az olvasás-kommentelés: a szerző azt akarta mondani, hogy..., a szerző most olyan hangulatban van, hogy... Jó, persze, aggódtok, tanácsoltok valamit, de mi jön még a nyugtató lövedék, az autista szakértő, a hiperaktivitás szakember, a pszichológus után? Idegorvos, kényszerzubbony? 
Szeretném elkövetni a saját hibáimat, és szeretném azt megvalósítani, amiben hiszek, fenntartva azt, hogy ami nem működik, felülvizsgálom és eldobom. Adok időt magamnak és a gyerekeimnek is, és hát igen, soha nem voltam még kétgyerekes anya. Abszolút hiszek abban, hogy a gyerekeimből boldog, normális, kiegyensúlyozott, kedves, kíváncsi, tehetséges, okos ésatöbbi emberek lesznek. Andrist azért nem viszem pszichológushoz, mert nincs rá szüksége, és köszönöm, nekem sincs. Leírtam az előző posztban, mi működik nálunk, ezt ragozni nem szeretném tovább. Jól vagyunk, mosolygunk, nevetünk, szeretjük egymást, sokat játszunk, kirándulunk meg hasonlók, és aki kíváncsi a folytatásra, az nyilván jár majd erre néha-néha (kacsintós szmájli).

8 megjegyzés:

Évi írta...

Ennyi!

Jó vagy :)

JesszumPepi írta...

Respect :-)

teide írta...

Mindig megállapítom, hogy az én anyaságom a fasorban sincs tudatosságot tekintve a tiedtől. Napok óta az jár a fejemben, hogy vajon én meg tudnám-e fogalmazni a nehézségeinket ilyen precízen, és tudnám-e a válaszokat. Nem vagyok benne biztos, mert sokszor ezek attól is függnek, hogy aznap éppen milyen passzban vagyok, és amit egyik nap borzasztó nehéznek élek meg, a másik napon meg sem kottyan. Így hát csak figyelek, és talán tanulok valamit tőled és a kommentelőktől. (Nálunk egyébként a kicsi a hisztis, és ő próbál mindent megszerezni, amit a bátyjánál lát... és már nagyon utálom azt mondani a nagynak, hogy "legyél te az okos", és hogy "neki még ezt meg kell tanulnia".)

Maggie L. írta...

úgyis azt csinálod, amit igaznak érzel. nem hinném, hogy az ember képes mást tenni.
és ez mindenképpen jó, mert így lesz a kommunikáció konzisztens. bármiféle magadra erőszakolt viselkedés lecsúszna rólad úgy is.

Platina Lazac írta...

A kommenteket azért kaptad, mert azt írtad körkérdés. De senki nem akart bántani, senki nem támadott. És persze mindenki csak azt ismeri, amit Te leírsz.

Wattacukor írta...

Nagyon igazad van. Én úgy érzem, hogy nálad jó gyereknek lenni, néha lennék is a helyükben :)

Platina Lazac írta...

Elnézésedet kérem! Komolyan! Ma volt részem egy 3 gyerekes család életében résztvenni kb. fél óráig... Azt a következtetést sikerült levonnom, hogy Andris egyszerűen csak gyerek, nincs vele semmi gond.
Kezdő anyaként még csak egy 10 hónapos mindennapjairól van némi fogalmam, az előző bejegyzéshez írt kommentáromat vedd úgy, hogy egy teljes tudatlanságban szenvedő egyén írta. Tényleg ne haragudj, legközelebb inkább befogom a számat!

Katity írta...

Még nincs egy hónapja sem, hogy a "te cipődben" járok, de olvaslak (visszafelé is, mert a sorminta hasonlatos Lédánál is) szorgalmasan...
És tényleg milyen durva már, hogy ami nekünk egyszerű kis valami ("durva" mese, éhség, szomjúság, esetleg pisilnikell-érzés), az náluk komoly hisztit tud kiváltani.
Néha elcsodálkozom a lányomon, hogy olyan nagy és okos, aztán, amikor jön egy hisztiroham, eszembe jut, hogy dehát még csak három éves, mégis, mit várok tőle, sokszor még én sem tudom megfogalmazni, mi bánt, akkor ő hogyan tudná elmondani???

(A könyv, amit az előzőben ajánlottál, nagyon jó, és van neki tesós része is: Testvérek féltékenység nélkül (bár most valamiért nem rendelhető) http://www.libri.hu/konyv/testverek-feltekenyseg-nelkul.html).