Megpróbáltatások éhgyomorra

Mindig is sejtettem, hogy ha valaki kínzással akarna kicsikarni belőlem szupertitkos információkat, nem kellene bíbelődnie azzal, hogy csupasz villanykörtével szétégeti a retinámat és egyesével eltöri az ujjaimat - elég, ha reggel néhány órán keresztül nem ad enni. Ez a sejtés ma kőkemény bizonyossággá vált. Nemterhesen is rosszul tűrtem, ha mondjuk nyolcig-kilencig nem jutottam a reggelimhez, terhesen azonban már hatkor-hétkor szükségem van néhány falatra, hogy emberhez méltó módon kezdhessem a napot. Pár szem keksz és egy pohár tej elegendő a boldogságomhoz, egy kicsivel később meg jöhet a reggeli. Nos, ma mindkettő elmaradt, mert vérvételre voltam hivatalos, ami pillanatok alatt valóságos túlélőtúrává vált.

B. jött velem arra az esetre, hogy ha elájulok az éhségtől, felnyaláboljon és úgy juttasson el a rendeltetési helyre, illetve lelki vigaszt nyújtson és röhögtessen, mert úgy gyorsabban telik az idő. Bár éhesen inkább agresszív vagyok, mintsem vicces. Hihetetlenül jó ötlet volt tőlem ez a biztosítás, egyedül simán feladtam volna a mai menetet. Belecsurgattam az üvegcsémbe, aztán útnak indultunk. Csak remélni mertem, hogy nagyon jól elmostam az üveget és a táskában kluttyogó vizeletemben nem mutatnak ki szeletelt gombafejdarabokat vagy Cif Sensitive mosogatószermaradványokat. 

A tortúra azzal kezdődött, hogy elhúzódott a nőgyógyászatra történő becsekkolás - itt minden adminisztrátor egy ujjal pötyögi be a felvételhez, papírok kiadásához és egyébhez szükséges adatokat. A terhesgondozó asszisztens is. Ez utóbbi aztán egy halom egymásra szórt ilyen-olyan papír között kotorászva teljesen véletlenül talált érvényes beutalót a laborba, egyetlen darabot, igaz, nem a legújabb formanyomtatványt, viszont legalább volt rajta orvosi pecsét, aminek hiányában meg kellett volna várnom a ki tudja, mikor megérkező orvost és pecsétjét. Sajnos, az egyébként kedves asszisztens véletlenül sem lelt pecsétes beutalót az EKG-ra, belgyógyászatra és fogászatra, úgyhogy vérvétel után vissza kellett térnünk a terhesgondozó előtt várakozók közé.

Miközben a labor felé vánszorogtam sápadtan és korgó gyomorral, B. azzal vigasztalt, hogy itt mindig csak öt-hat ember vár vérvételre, tíz perc alatt megvan az egész. Már a lépcsőfordulóban látszott, hogy most valahogy ötven-hatvan ember áll a sorban és nagyon nem úgy tűnt, mintha véletlenül tévedtek volna a labor elé. B. önfeláldozóan beállt a sor végére, én meg leültem egy padra és olyan bájos mantrákkal szórakoztattam magam, hogy nemfogszelájulni, nemfogszelájulni, nemfogszelájulni és nemvagyéhes, nemvagyéhes, nemvagyéhes. Egy szem nővérforma intézte a papírokat, szóval, alig haladt a sor. Eszembe jutott, hogy megkérek valakit, legyen olyan aranyos és engedjen maga elé, mert terhes vagyok, ez a fajta túlélőösztön azonban még nem fejlődött ki bennem, meg a terhességemből nem akartam előnyt kovácsolni, ezért cirka egy órát kínlódtam a padon, mantráztam és rendületlenül ittam a vizet, hátha kinyerek belőle valamiféle tápanyagot. A mellettem ülő idős néni remekül elkaszinózott a barátnőivel, a nevetésüktől erőteljesen remegett a pad - a rázkódástól hányingerem lett. Végre odajutottam a papírokat kiadó kisablakhoz, ott már eléggé el akartam ájulni, meg pisilni is kellett. Újabb húsz perc után értem a vérvétel küszöbére - a várakozók közül pont akkor emeltek ki egy nagyhasú kismamát, soron kívül behívták előttem. Ez nem zavart, tudom, hogy a pocakhierarchiában még eléggé hátul kullogok, az viszont már igen, hogy a rendszer úgy összességében kicsit sincs tekintettel a várandós nőkre. Annyira nem voltam magamnál az éhségtől, hogy szó nélkül hagytam a véremet megcsapoló nő meglehetősen kretén stílusát, mihelyt kiszabadultam a karmai közül, rávetettem magam a táskámban lapuló tejre és rozskiflire. Némileg kiegyensúlyozottabb állapotban szereztem meg az EKG-ra, belgyógyászatra és fogászatra szóló pecsétes beutalókat, a teljes gyógyulásom érdekében pedig itthon megettem egy tányér túrós csuszát, ebből is látszik, mekkora lelki és fizikai trauma ért.

Elkényeztetett Az Élet, most már tudom, az elmúlt harminckét évben alig-alig kellett részt vennem ilyen kórházi hercehurcákban. Majd megpróbálok valahogy ráhangolódni a terhesség eme nem túl kellemes vonulatára. Azon nem lepődtem meg, hogy a vécékben nincs papír és nincs szappan, nesze neked egészségház, az ajtózár hiánya viszont érzékenyen érintett, ugyanis nem szoktam hozzá, hogy pisilés közben olyan mutatványokat kell kiviteleznem, amelyeket a Rippel fivérek is megirigyelnének.