AFP-s jelenés

A védőnőm még hetekkel ezelőtt megosztotta velem azt az információt, hogy a negatív kombinált tesztem miatt teljesen felesleges az AFP, elavult és gyakran tévesen gyanítja Down-kórosnak a babát (külföldön alig használják már, vajon miért?), úgyhogy cirka annyira örültem a mai éhgyomros vérvételnek, mint eszkimó az iglu mögött talált fűszoknyának. A kombinált teszttel egyébként mákom volt, ingyen megcsinálta a kórház, az eredményt pedig megnézhettem a honlapon - sms jött, hogy megvan, szíveskedjek belépni a rendszerbe. Határozottan tetszett ez a megoldás, úgy tűnik, a Nagy Manitu mégis rajtam tartja az egyik szemét. (Néha azért lehunyja, tette hozzá csibike az apró betűs részben.) 

Az első üres gyomros megpróbáltatás miatt B. megint elkísért, egy éhes kismama ön- és közveszélyes, ezt mindenki tudja. A helyzet annyiban javult a korábbihoz képest, hogy a terhesgondozó asszisztens most birtokolt orvos által aláírt és lepecsételt, abszolút aktuális formanyomtatványokat, teljesen meghatódtam eme felkészültség láttán. A nő egyébként kedves és segítőkész, kedvesen és segítőkészen megjegyezte, hogy a 24. héten esedékes cukorterhelésre majd készülnünk kell, a többes számot nem igazán értettem, tudtommal reggel hétkor egészen egyedül kell meginnom éhgyomorra a tömény cukoroldatot (nevezzük inkább vizes cukornak a borzalmat), aztán ott fogok várakozni két órán keresztül, ezzel a lötyivel a gyomromban. Esetleg arra gondolhatott, hogy segít a végrendelkezésben.

Mielőtt folytatnám a vérszívó nővel, elmondom, hogy az AFP-hez szükséges pisi urban legend vagy legalábbis fakultatív, mindenhol azt olvastam, hogy kell, még a sokak szerint terhesbibliának számító Kismama magazinban is, egyedül a nőgyógyászom állította, hogy nem, mert én olyan cseles nőszemély vagyok, hogy nála is rákérdeztem erre a pisidologra. Bár hittem neki, azért csak bepakoltam a nedvet tartalmazó üvegcsét, 'a magyar egészségügytől bármi kitelik' alapon. Nem fűlt a fogam ahhoz, hogy teli hólyaggal szteppeljek órákon át, meg a koszos, kilincs nélküli vécé magánya sem vonzott. Utólag nagyon bánom, hogy a zacskóba bugyolált üveget a buszmegálló szemetesébe dobtam ki, remélem, egyetlen hajléktalan sem fog közelebbi ismeretséget kötni a tartalmával. Könnyelmű, átgondolatlan pillanat volt, gyorsan akartam szabadulni, nem pedig okosan.

Ma csak olyan húsz-huszonöt ember akart vért vetetni, úgy éreztem, ezt a sort kibírom, nem korgott a gyomrom, nem szédültem, kíváncsiságból azért meginterjúvoltam a papírosztogató nővért, hogy a vérvételre bemehetnek-e soron kívül a kismamák. Nem, mondta, a szemében meg felvillant valami gúnyos, amit úgy fordítottam nővér nyelvről kismama nyelvre, hogy 'Soron kívül? Masszázságyat nem akarnál, kicsi csillag?'  A vérszívó nőről azt kell tudni, hogy amikor leültem a csapoláshoz, fintorogva mutogatta kolléganőjének a három darab papíromat, soknak találta. Próbáltam elképzelni, mi viselhette meg ennyire, mert csak annyi munkája volt velük, hogy mindhármat félbehajtotta és az egyiket visszaadta nekem. Négy adag vért vett le tőlem, remélem, nem bosszúból. A vérszívás után ültünk pár percet a rendelőben, B. meg én, miközben arra vártunk, hogy ne vérezzek tovább, elábrándoztam arról, hogy pár hónap és véget érnek a kilenc (tíz) hónaphoz kötött tortúrák, B. azonban megjegyezte, hogy utána meg a gyerekekkel fogok szívni ilyen-olyan dokiknál. Itthon elég hamar kidőltem ennyi vér mínuszban.