Beletiportak a lelkembe, de én megbocsátok - egyelőre

Van két darab nagymamám és egy darab nagypapám. Még. És ennek örülök is, csak ahogy telnek-múlnak a terhességem hónapjai egyre inkább biztos vagyok abban, hogy a diplomáciai érzékemet nem tőlük örököltem. Jó, tulajdonképpen én vagyok a hülye, mert mit vártam, az utóbbi harminckét évben nem változtak semmit. Például az apai nagymamámnál harminckét éve rántott éspervagy töltött csirke a menü. Mindig, de tényleg. Húsleves, rántott éspervagy töltött csirke, krumplipüré. Az alföldi ünnepi menü sok-sok évtizeddel ezelőttről, a jólét jele. (Baromira unalmas így harminckét év után, igen.) Ami úgy alapjáraton nem gond, csak az állandóságra hoztam egy jellemző példát. Az elmúlt években talán kétszer rántottam húst B.-nek, minek, ha a nagymamámnál mindig azt kapunk. Tehát a nagymama hozza a saját formáját, rá mindig lehet számítani, bár terhesen azért reménykedik az ember lánya. Én legalábbis. Mondjuk abban, hogy legközelebb esetleg rántott gomba is lesz vagy rántott máj, meg abban, hogy a kilenc-tíz hónap alatt kivételesen nem a tapintatlanság vastag lándzsáját döfik bele a kis lelkembe, hanem beérik mondjuk a vékonyabb és kisebb zsákvarrótűvel. Az is bőven elég.

Jelenet I.

Apai nagymamámat hívom telefonon, hogy van és ilyesmi. Kivételesen egy kicsit több figyelmet kapok terhesen, bár most csak azért nem a család férfi tagjai a sztárok, mert nem tudnak szülni. Mamám meglepődik, jé, már öthónapos terhes vagyok? Ühhüm, hümmögöm a telefonba, nem tudom, mit gondolt, a terhességnél nem csak a páros napok számítanak. Akkor már szép kövér vagy, hallom a mamát és még azt a vérfagyasztó sikolyt a lelkem mélyén, ahol sovány énem vérbe borult szemekkel vágja földhöz a mérleget. Öt hónap alatt cirka hat kilót híztam. Kipréselem magamból, hogy n.e.m. v.a.g.y.o.k. k.ö.v.é.r, aztán elköszönök. A fenébe kívánom a figyelmet, sejthetitek. Belevágni a terhes nő arcába, hogy kövér, na, az súlyos testi sértés, büntetik. Már elfogadtam, hogy ha tizenöt kiló jön fel a szülésig, akkor annyi jön fel, de nagyból még soha nem fogytam kicsire, csak kicsiről még kisebbre, azt is pusztán egyszer, kíváncsiságból, hogy bírom-e a kilencvennapos diétát vagy belehalok a gyümölcsnapba, szóval, néha aggaszt az esetleges koffersegg, a combra feszülő narancsliget, a B.-t maga alá temető kötényhas, hogy a görögdinnye méretű keblek fojtogató szorítását ne is említsem. B.-t egyszer megkérdeztem, mi lesz, ha tíz kilót hízok. Mi lenne, kérdezett vissza, majd tíz kilóval több húst csókolgatok. Ez egy határozottan jó válasz, nem? Levegőt beszív, levegőt kifúj. Mindegy, mama már öreg, nem változik. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Oké, megbocsátok.

Jelenet II.

Asszonyosodik a lány, mondja elismerően mosolyogva apai nagypapám. A lány persze én vagyok. Gyorsan kódolom az üzenetet, az agyamban tárolt értelmező kéziszótár szerint az 'asszonyosodás' címszó azt jelenti, hogy kövér. A második és a harmadik opció is ez. Hirtelen úgy érzem magam, mint a mucsaröcsögei falunapra felhízlalt disznó. Díjnyertes példány, mázsa is megvan. A hátamat meg elégedetten paskolgatják, hogy jól van, szépen zsírosodsz, koca. A húslevesből keveset merek, csak egy kanálnyi krumplipürét szedek a rántott éspervagy töltött csirkéhez. A tortából nem kérek. Tudod, milyenek, vigasztal B. Tudom, persze, de mégis. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Mindegy, papa már öreg, nem változik. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Oké, megbocsátok.

Jelenet III.

Nem baj, néz rám anyai nagymamám és nem sok hiányzik ahhoz, hogy vigasztalóan a karomra tegye a kezét. Ha jól emlékszem, nem legyint. Soha nem találjátok ki, mire mondja. Nem, nem arra, hogy esik az eső. Nem, nem arra, hogy eltört a pohár. Nem, nem arra, hogy a kutya a nappaliba kommandózta a csontját. Arra, hogy fiúnk lesz. Mindegyik sógornőm fiút szült, tőlünk lányt várt a család, hogy végre némi pink költözzön a családi színkatalógusba és Barbie-val játszhassanak a nagynénik, elég Sam tűzoltóból és Thomasból. Klassz, nem tudtam, hogy foganás előtt nemi kérdésben eligazítást kellett volna tartanunk B. hímivarsejtjeinek. Nekünk olyasmi fontos, hogy ne vetéljek el megint, a sarj egészséges legyen és ne hiányozzon semmi az alapfelszereléséből, például legyen elég ujja, füle ésatöbbi. (B. persze annak is nagyon örül, hogy teljesen legálisan belefeledkezhet a legóba, a távirányítós autóba, a kisvasútba, aztán lesz még vár katonákkal, lovakkal. Remélem, azért nem a gyerek kezéből fogja kitépni a játékot. Majd lezsírozzák egymás között, ki és mivel és mennyit játszik, megdumálják, mint férfi a férfival.) Ezen a nembajon hazáig túráztatja magát véranya énem, próbálom kiverni a fejemből azt a kényszerképzetet, hogy a mi fiúnknak valójában senki nem fog örülni. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Mindegy, mama már öreg, nem változik. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Oké, megbocsátok. 

Ott és abban a pillanatban elnézően mosolygok, pár nappal később meg már röhögni is tudok azon, hogy a nagyszüleim soha nem fognak megváltozni, de abban a pár napban azért bosszant, na.