Érzelgősség a köbön

Mostanában újabb terhestünetet produkálok: túltengek érzelmileg. Nem mintha egyébként nem lenne abszolút nyilvánvaló, hogy gyereket várok, például egy ideje a habfürdőben már nemcsak a két szinkronúszó mellem emelkedik ki a levendulaillatú habokból, hanem a pocakom is, olyan bálnahátszerűen, a Spektrumon lehet látni hasonló púpokat. Egyébként akciótervem is van arra az esetre, ha pár hónap múlva beszorulok a kádba: B. leereszti a vizet, a 200 ml masszázsolajjal síkosra keni habtestemet és a kádat, és ha röhögés közben képes a koncentrálásra, erős karjaiban kimenekít a kádból. Jó, ezt az utolsó pontot valószínűleg át kell majd dolgoznom, nem akarom, hogy B. belerokkanjon a bálnamentésbe.

Szóval, az érzelgősség. Az érzelmeim nem egyik pillanatról a másikra pörögtek fel, a hormonok szép lassan dolgoztak, ügyeltek a fokozatosságra, nehogy sokkoljon a könnycsatornáim túlműködése. A terhesség elején főleg kicsi dolgokon hatódtam meg. Kicsi kutya. Kicsi fóka. Kicsi Harry Potter. Aztán jöttek a gyerekbántalmazásos cikkek-hírek, ami amúgy is vörös posztó, könnyes lett a szemem, és miközben papírzsepit kerestem, változatos kínzásokat találtam ki azok számára, akik a jövőben bántani merészelik az én gyerekemet, volt ott minden, felnégyelés, kerékbetörés, kocsi után kötés, és akkor B. még be sem szállt az ötletelésbe. A játszótéri csetepatéknál pedig akaratlanul is az ugrik be, hogy mi lenne, ha az én gyerekem dömperét borítaná fel az a kis rosszindulatú, mackónadrágos töpörtyű. Érzelmileg labilis pillanataimban azt gondolom, hogy kitépem a karját és a hátába szúrom a fejére koppintok a homokozólapáttal, mégis, mi az, hogy felborítja az én gyerekem dömperét? Forr bennem az anyatigrisvér, meglep ez az indulatosság, sőt, maga az anyatigrisvér, nem gondoltam, hogy ez ilyen. Nagyon remélem, mire sarjunknál eljön a homokozás ideje, képes leszek agresszív vicsorgás helyett kedvesen mosolyogva azt mondani a gonosz tökmagnak, hogy nem szabad elrontani más játékát, vagy valami politikailag korrekt megoldást találni. A homokozót mégsem boríthatom rá. Legutóbb a konyhában csordultam túl érzelmileg: B.-vel egymás mellett álltunk és fasírtot gyártottunk, ő formázta a húsgombócokat, én zsemlemorzsába hempergettem őket. Beszélgettünk és nevettünk, nekem azonban hempergetés közben valahogy eszembe jutott, hogy jajj, nemsokára meghalunk (mondom, hogy túlcsordultam), és jajj, nem akarok B. nélkül élni, és elkezdtem bőgni ott a fasírtok fölött. Idétlennek éreztem a helyzetet meg magamat is, de csak akkor bírtam abbahagyni a sírást, amikor B. megígérte, hogy mostanában tuti nem halunk meg.  Úgy tűnik, a terhességem nem nélkülözi a drámai elemeket - és messze még a vége.