Már megint hóforduló?, kapott a szívéhez a cápa anyja és félájultan rogyott a laptopja elé

Hirtelen nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt Andrissal februárban, és még az elfáradásomat is meg kellene írnom (ööö... az úgy volt, hogy alvás helyett blogot írtam, mint például most), meg a támaszpontokról sem meséltem, kedves naplóm, és ha lenne időm, biztos írnék mindenről, ami a fejemben van.

Andrásfiam legintenzívebb hónapja volt a február. Eddig - és még nem ül, nem áll, nem megy, nem szalad. Jajjnekem. Sir Andrew-nak harminc-negyven perc szunya elég ahhoz, hogy kipihenje az aktuális fáradtságát és maximális lángon égjen az ébredést követő kettő-négy órában. Nem akarom átadni a szót Ezo Teri énemnek, ugyanis akkor reggelig itt ülök, a lényeg az, hogy tudtam, nekem energiagombóc gyerekem lesz, pontosan azért, mert én nem vagyok az és rengeteget kell tanulnom abból, hogy ő ilyen, róla is, magamról is, az életről is. Átváltok energiabombába, ha kell, de nem ez az alaptermészetem, csak rövid ideig bírom a pörgést, utána muszáj visszavonulnom és töltődnöm, hogy újra felpörögjek. (Ezo Terka, most már fogd be, légyszi.) A Sir nagy kegyesen nyolc-tíz órát alszik éjszaka (szereti az állandóságot), úgyhogy van esélyem az alvásra, más kérdés, hogy ritkán élek a lehetőséggel, általában négy-hat órával menedzselem a napjaimat, egyszerűen sajnálom az időt az alvásra. Ha napközben lenne mondjuk kétszer másfél-két órám, többet aludnék. Talán. Februárban előfordult párszor, hogy S. A. olyan hét-nyolc óra után megszakította az alvását és kora hajnalban enni kért. Tíz perc kaja, aztán durmolt tovább. Növeszti az első cápafogakat, általában ezért ébred fel, de egyszer előfordult, hogy egy órán belül négyszer keltem fel hozzá - arra a napra ki is ütött a gyerek, félálomban nyomtam le a többi tizenakárhány órát. 

Az is lehet, hogy a fog mellett a hozzátáplálás is aktuálissá válik lassan: Február második felében egy hétig szinte óránként szoptattam nappal, az utóbbi két-három napban megint ezt csinálom, ami csak azért kellemetlen néha, mert hihetetlenül lefáraszt. Andris konkrétan elszívja az energiámat, nincs olyan szivattyú, ami nála hatékonyabban dolgozik, és hiába ettem szénhidrátot szénhidráttal (kakaóscsiga, fánk, kakaóscsiga, meggyes pite, kakaóscsiga, csoki ésatöbbi), mínusz négy kilónál tartok két hét alatt és ez már bőven a terhesség előtti súlyomból megy. (Rámjönafarmerem!) Szuper fogyókúra, gondolom, ha nem kellene felnevelni a gyereket, minden nő szülne és szoptatna. A támaszpontos rendszeremmel is rásegítettem kicsit a fogyásra, de erről majd legközelebb regélek.

A gyerek súlya és hossza ismeretlen, látszik, hogy nem járt erre a gyerekdoki. Valamikor nyolc kilónak mértem a dedet, fogalmam sincs, mikor, az biztos, hogy februárban. Jajj, itt a fotó a főszereplőről, amíg el nem felejtem:

Az ott egy nyolcvanas ruhadarab a sarjon. Még ugyan nagy rá kicsit, a dorwtól kapott hetvennégyesekbe azonban már alig fér bele hosszában és a bicepszein is feszülnek a cuccok, mert sokat gyúr felkarra a cápa, aki az életben is vidám, kiegyensúlyozott, barátságos kissrác. Pár napja csinálja azt, hogyha kitesszük a lábunkat a külvilágba, megválogatja, kire mosolyog. Ilyenkor mindig nagyon elfoglalt, meg kell néznie a fát, kutyát, autót, bácsit satöbbit, szóval, nem ér rá haverkodni, de jóval kevesebbet mosolyog idegenekre, inkább az összeráncolt szemöldöke alól tanulmányozza őket. Ha tömegközlekedünk, valaki mindig megjegyzi, hogy nahát, ilyen pici baba és milyen komolyan néz. Andris nagyon tud nézni, születése óta az az érzésem, hogy egy érett, tapasztalt, sokat megélt lélek lakik benne, mélysége van a tekintetének. (Ezo Terka, kuss!) A kedves hangú, mosolygó és neki hízelgő hölgyeknek persze nem tud ellenállni, egy-egy huncut  vigyort mindig megereszt feléjük.

Na, nézzük a képeket. A bal felsőn úgy csinál a szájával, mint amikor a felfújt lufit ereszti le az ember. Iszonyú édes. Amikor először hallottam-láttam, röhögőgörcsöt kaptam. Azóta lelkesen gyakorolja ezt a tudományát, ha a hordozókendőben jön rá, beborít a nyáltenger, mert azért ez fröcsköl. A jobb felső azt demonstrálja, hogy Andris februárban sem bírt betelni a lábaival és a lábujjaival, ott gombócosodott, ahol tudott. A lábai nagyon erősek és technikásak, ha valami felkelti az érdeklődését és az a valami legalább lábtávolságban van, addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi. Teljesen tudatosan dolgozik a lábfejével és a lábujjaival, az oroszlános konditermét is teljesen tudatosan rúgta szét. Pillanatok alatt szétkapja, úgy kell kibányásznom a romok alól. A bal alsón épp a szájában turkál. Legtöbbször egy ujjal matat az ínyén vagy kettővel, miközben vigyorog (ilyenkor is meg kell zabálni). Érdekes, hogy nem szopja az ujját, még csak kísérletet sem tett rá. Cumit és cumisüveget soha nem látott, nálam mindkettő tiltólistán van. A Dologel még mindig hat, bár néha dologeles ínnyel is szívszaggatóan tud sírni a fogai miatt. A jobb alsón vigyorog a haramia, mert ő ilyen. 

Az ekcémáról időközben azt mondtam a védőnőmnek, hogy szerintem nem ekcéma és ő azt mondta nekem, hogy szerinte nem ekcéma. Ebben maradtunk. A szteroidos krémet kikukáztam, hidratálom a gyerek nyakát (is), meg Bepanthen Plus-szal kenem. Meglátjuk, mi lesz. Más baja nincs a babának. 

Mutatom, mi mindent tud még a kölyökcápa. Például ilyeneket: 

Igen, tanulmányozza a dolgokat. Rém alapos és legtöbbször nagyon kis finoman, megfontoltan tapogatja-kóstolgatja a céltárgyat, de olyan is van, hogy pölö a bal alsón levadássza a zenélő körforgó egyik gyanútlan maciját és kegyetlenül begyömöszöli a szájába a maci karját. Imádom nézni, ahogy elmélyed a tanulmányozásban, mellé szoktam feküdni, hogy minden kis rezdülést lássak az arcán. A bal felső kép még azért fontos a patentszemlélés - és nyalogatás mellett, mert a pelenkázó tövében van egy defektes teherautó, a falon pedig egy törzs nélküli fa. Nos, mindkettő cápatámadás áldozata lett a felragasztást követő huszonnégy órában, Andris pici erőlködés után leoperálta őket a falról. A fa törzsét addig csűrte-csavarta, amíg leszakadt (rettentően büszke vagyok rá!), a teherautót pedig annyiszor szedte már le a falról, hogy a teherautó megtagadta a további ragadást. Ha nem felejtem el, ragasztópisztollyal felerősítem, de tuti, hogy akkor meg a járművet piszkálja le - darabokban. Egyébként a gyereknek már van akarata, ha húsz perc forgolódás, ficergés, fanyűvés után szeretném végre bepelenkázni a seggét és kiveszem a kezéből az éppen aktuális érdekességet, új sírással jelzi, hogy hé, én azzal játszani a-k-a-r-o-k! Az arcunk és a hajunk is rettentően izgalmas Andris számára, például az orromat olyan erővel markolja meg, hogy könnyeznem kell, és soha nem gondoltam volna, hogy marokra lehet fogni a bőrt az orcámon. Andris nem kíméli a hajamat sem, pedig amúgy is hullik két hete. 

Van egy ilyen képem még ebbe a hófordulós posztba:

Úgy tűnik, a baba végtelenül élvezi, hogy hátról hasra és hasról hátra tud fordulni. (Megvan a másik karja is, nyugi.) Mostanában az előbbi az abszolút kedvenc, mihelyt leteszem a hátára, egyből fordul a hasára. Ébredés után nem egyszer kaptam azon, hogy az ágyában hason fekve szöszöl a játékaival. A cápa, aki bébicápa korában utálta, ha a hasára fordítjuk, most kifejezetten sportcápa benyomását kelti. Izeg-mozog, egyedül akkor mozdulatlan, amikor előtte eszünk - az mindig lenyűgözi. A mobilitással úgy van, hogyha a hasán fekszik, mindenféle segédeszköz (ágyrács, anyaujj, konyhafal estébé) nélkül körbe tud fordulni, illetve képes hátrafelé tolatni (moonwalkcápa). A fenekét feltolja az égbe és magasra nyomja ki a felsőtestét - egyelőre külön-külön. Nagyon helyes kukacmozgása van. 

Hangok terén pár új azonosítatlan valamivel próbálkozott februárban. Itt nem fejlődött annyit, holott sokat gagyarászik, de mondjuk ez várható volt, hiszen rengeteget zabált, hangképzés helyett a mozgásra koncentrált. Ma rámorrant az egyik játékára, mély, ingerült torokhangon osztotta ki a mosolygó csillagot, meg is lepett, hogy belőle jött ki. (Kizárásos alapon dolgoztam, nem a mosolygó csillag morgott.) Ami engem illet, márciusban szívesen szusszannék egy kicsit, úgyhogy ez legyen a hangok hónapja, oké, kisfiam?