Játszóházban jártunk

A nyaralás alatt újfent bebizonyosodott, hogy a babavonásokat egyre inkább levedlő kiskorú imádja (és a szüleinél jobban bírja) a nyüzsgést és a gyerektársaságot, ezért B.-vel megszavaztuk neki a közeli játszóház belsejének feltérképezését azzal az alapgondolattal, hogyha nem kapja szét a berendezést, illetve nem dől ki öt perc után a rengeteg ingertől, esetleg valamilyen szinten rendszeresítjük a hasonló kiruccanásokat. Egyrészt a környék játszótereihez Andris kicsi még, nincs babajáték, eszi a homokot, illetve ráér jövő tavasszal belelépni a fűnek csúfolt gazban heverő csikkekbe, söröskupakokba, taknyos zsepikbe, miegymásba, másrészt a panel négy fala közel sem olyan szórakoztató, mint a játszóház, harmadrészt meg én is szeretek befeküdni az intézmény kismillió apró labdája közé (és természetesen a labdafürdőben igyekszem elhessegetni az agyamból az olyan kérdéseket, hogy vajon mennyi baci gyűlt fel a labdákon az elmúlt években). 

Itt mindketten jó helyen vagyunk, ezt rögtön láttam a játszóegységbe érve. Engem kimondottan feldobott a sok szín (holott a lakásunkban sem épp a szürke tónusok dominálnak), és aki még nem rugdosott a levegőbe töméntelen mennyiségű kislabdát a labdafürdőben, az feltétlenül próbálja ki, remek hangulatjavító, valószínűleg gyerek nélkül is, bár egy majdnem tizenegy hónapos gyerek boldog sikongatása (színes labdák mindenhol!) sokat dob az élményen. Andris topfájv tevékenységei között található a hajigálás és a labdázás, a kettő kombinációja pedig már-már maga az extázis, neki úgy is jó buli lett volna az egész játszóházasdi, ha kizárólag a labdafürdőben töltjük el az egy órát. B. vette észre, hogy rajong a nagy és puha felületeken való hempergésért (khm... már értem, miért szeret rajtam mászkálni), ezért például az ikeás nézelődések-vásárlások során elkövetjük azt a galádságot, hogy berakjuk a kiállított, megdizájnolt ágyakba, hadd ugrándozzon. A játszóház vastag tornaszőnyegeit pont neki találták ki. B. fűz egy ideje, hogy vegyünk hempergőmatracot (a gyereknek, vagy mást gondoltatok?), ami tényleg jó ötlet, csak hová tegyük, mert ugye a gyerekszobában annak közel sem végleges, de mindenféleképpen szükséges berendezése található, és egyelőre senki nem jelentkezett a szerkesztőségben, hogy megdobna minket egy kertes házzal.

Andrissal negyven percen keresztül labdáztunk a labdafürdőnél és környékén, azt hittem, az egyéb időtöltés kimerült abban, hogy megtanult felmászni a lépcsőre és orral előre, hason lecsúszni egy lendületből (ezzel a technikával akár még olimpiai bajnok is lehet szánkózásban), valamint levesestányérnyi szemekkel, nevetgélve figyelte a körülötte hancúrozó három-tizenkét éves gyerekeket. A bölcsis korosztály tagjai nem hangoskodnak, nem futkároznak, nem visonganak, ergo csak akkor keltették fel az érdeklődését, ha cumi lógott a szájukban. Zavart, hogy kamaszok mi a rákot keresnek a nulla-öt évesek játszófelületén, de végül is van elég hely, elférünk, és tényleg csak majdnem léptek rá Andris kezére kergetőzés közben. 

Negyven perc után hirtelen eszébe jutott a cápának, hogy mindjárt megyünk haza, ezért fogta magát és felfedezőútra indult a babaházak között, teljesen felvillanyozta, hogy van ajtajuk, kinyitható ajtajuk (mániája az ajtónyitogatás), és ezeken be lehet mászni valahová. Andris éppen ki akarta nyitni az egyik ajtót, amikor egy 10-12 éves srác odarohant és felrántotta helyette, az nem izgatta különösebben, hogy  baba ül előtte (és a baba anyja). Na, a helyzet úgy nézett ki, hogy az erőből feltépett ajtót két centire állítottam meg Andris fejétől-testétől, valami reflexnek köszönhetően villámgyorsan reagáltam, ha nem teszem, kórházba kell vinnem a gyereket agyrázkódással éspervagy töréssel, nem a műanyag ajtó, hanem a lendület miatt. Az ajtót támasztó bal kezemnek köszönhetően a kamasz beszorult az ajtófélfa és az ajtó közé. Azt hittem, megvárja, amíg elhúzom Andrist az útból, de nem, átverekedte magát a résen. Hiába mondtam neki, hogy várj, mindjárt felveszem a gyereket, baromira nem figyelt rám, csak meredt előre és furakodott be a babaházba, aztán kibújt az ablakon. Az agyamat itt még nem öntötte el a vörösen izzó düh, erre csak a következő pillanatban került sor, amikor a srác beletérdelt Andris fejébe. Andris a nyitott ajtón bemasírozott az épületbe, kurjongatva üdvözölte a babaszéket és babaasztalt. A srác visszamászott az ablakon. Nem érdekelte, hogy ott a baba az 5x5 centis házban, nem érdekelte, hogy megkértem, ne mozduljon, amíg kiveszem: átlépett felette, hogy kimenjen a másik ablakon - a felemelt térde telibe találta Andris homlokát. A térdelés után sem állt meg, elrohant. Utólag nagyon szégyellem, de képes lettem volna megütni a srácot. Ott szerencsére csak belekiabáltam a hátába valami olyasmit, hogy feltűnt, hogy megrúgtad a gyerekemet? (Zaklatottan nem vagyok túl szofisztikált, belátom.) Az ablakon behajoló anyja kétszer odavetette nekem, hogy nem direkt volt, olyan fejjel, mintha én térdeltem volna az ő gyerekébe, aztán ő is elhúzott. A gyerek se lát-se hall viselkedését abszolút nem értem, úgy rohant össze-vissza, mint aki nincs magánál. A szülőtől meg elég lett volna egy szimpla és tömör bocs!, nem vártam mást. Andris jól viselte a térdest, csak pislogott meglepetten, a dudor egy nap alatt felszívódott. Igaz, az utolsó öt percben megint a reflexemen múlt, hogy nem a kórházban kötött ki, mert az egyik kiscsaj úgy döntött, beleengedi a nagyvilágba a megunt, de búcsú előtt még alaposan megrángatott biztonsági üléses hintát - ismételten Andris fejétől pár centire állítottam meg a durva sebességgel közeledő játékszert. Ha az egyik előző életemet párbajhősként tengettem, biztos legendákat gyártottak szélsebes bal kezemről. 

Legközelebb bukósisakban megyünk a játszóházba.