Lábjegyzet

Hétvégén, amikor együtt a család, és B. velünk van egész nap, minden sokkal könnyebb, hétvégén kicsit sem vagyok elkeseredett. Hétvégén például nincs az, hogy amikor Dávidot pelenkázom és nem tudom felvenni Andrist, a nagyfiam bőgve kisétál a bejárati ajtóhoz és lábujjhegyre állva lenyomja a kilincset, hogy ő most aztán világgá megy, de minimum megkeresi az apját, aki biztosan a karjába veszi. Hétvégén elegendő darabszámú kar áll a gyerekek rendelkezésére. Hétvégén el tudom hinni azt, hogy néhány hónap múlva már nem a puszta túlélésről szólnak majd a hétköznapjaim. Maga az elkeseredettség a jelenlegi helyzetnek szól, a hétfőtől péntekig tartó, nagyrészt egyedül menedzselt időszaknak. Nagy hiányossága a világnak, hogy még nem klónoztak, de várom a felkéréseket.

B. azt mondta pár nappal ezelőtt, hogyha Dávid is rám hasonlít és nem lesz barna szeme, akkor kell neki egy barna szemű kislány. Miután tisztáztuk, hogy a 'barna szemű kislány' nem utódnemzésre alkalmas, 18 éven felüli hölgyeményt jelent, újfent rögzítettük azt az álláspontunkat, hogy két év múlva meglátjuk, vállalunk-e harmadik gyereket. Nálunk ez téma a nehézségek ellenére, mert alapvetően optimisták vagyunk. Most egy ideig nem szeretnék pozitív tesztet látni, a testem és a lelkem is pihenőre vágyik, de két év múlva bármi előfordulhat, hiszen mindig is három gyereket terveztünk. És mindegy, hogy kisfiú vagy kislány. Az viszont nem mindegy, hogy Andris és Dávid milyen tempót diktál a továbbiakban, bírjuk-e szusszal (és idegrendszerrel, hehe) mellettük úgy, hogy a harmadik gyerek is ezerszázalékos szeretetet és figyelmet és törődést kaphasson, és hogy a mi kapcsolatunk se szenvedjen hiányt semmiben.