Igények

Dávid igény szerinti szoptatásával nem tud mit kezdeni az anyósom. Megjegyzéseket tesz, hogy például nem kell minden nyikkanására enni adni a gyereknek, meg hogy nagyobb időközönként etessem, meg hogy most már ne adjak neki enni ésatöbbi. Megszerettem az anyósomat, mióta itt vagyunk, a korábbi erős kedvelésem szeretetté mélyült (ő meg engem szeretett meg, érzem/látom/hallom), és ezért rosszul esik, hogy az az ember, akit az elmúlt hetekben közel engedtem magamhoz, nem bízik bennem és vissza-visszatér a témához.
Dávid egyelőre úgy működik, hogyha ébren van, óránként kér enni. Ha nézelődni kezd, miután szopott kicsit, valamivel korábban. Napközben nem alszik sokat, éjszaka viszont lenyom nyolc-tíz órát egyhuzamban vagy egyszeri ébredéssel. (Nem csodálom, ki kell pihennie Andris egész napos, eseményekben és hanghatásokban gazdag ténykedését.) Ha jelzi, hogy éhes, adok neki enni. Szerintem ez az igény szerinti szoptatás/etetés. A háromóránkénti etetésben azért nem hiszek, mert legtöbbször nem a gyerek valós éhségérzetére épül (egyáltalán, ki találta ki, hogy pont három óra?), és az egyik legnagyobb ostobaságnak tartom, ha az anya azért hagyja sírni az éhes gyerekét, mert még egy óra van hátra az etetésig. Csóri baba így járt, hiába akar enni, nem kap, mert az anyja a háromóránkénti etetéshez ragaszkodik, és hallgatja a bébi üvöltését addig, amíg az a kimerültségtől és az éhségtől álomba ájul.
Andrisnál a majdnem két év alatt többször is változott, hogy mikor, milyen gyakran és mennyit akar enni. A fejlődésének megfelelően. Én pedig ehhez igazodtam. Egy-egy új rendszer kitartott pár hónapig. Azzal abszolút egyetértek, hogy a háromóránkénti etetéssel szinte tökéletesen megtervezhető a család élete, pontosan tudható, pl. mennyi ideig maradhat anyu a fodrásznál. Az igény szerinti szoptatásnál/etetésnél gyakran lehetetlen tervezni, ha épp fejlődési ugrásra készül a gyerek, néhány hétig is eltart, amíg kialakítja az evések új ritmusát, és ha szoptat, ilyenkor anyu el sem jut a fodrászhoz. A tápszeres baba fizikailag nem meríti ki az anyját - a szoptatás kőkeményen elvonja az energiát az anyától. (Hülyeségnek tartom, hogy kizárólag a szoptatott baba és anyja között alakulhat ki erős érzelmi kapocs, jól tarkón kellene vágni a betonkeverővel azt, aki ilyesmit kitalált, és akinek köszönhetően azok az anyák, akik egyáltalán nem vagy csak rövid ideig tudják szoptatni a gyereküket, szétstresszelik magukat azon, hogy szaranyák, mert nem képesek szoptatni, és jajj, mi lesz így a kötődéssel.) 
Dávid öt-tíz percig szopik egy-egy etetésnél, de ha pölö front miatt nyűgösködik és tovább marad a mellemen és zaklatottabban eszik, annak mindig hányás a vége. Mivel nagy és masszív baba, sok kajára van szüksége. Tegnap délután lementem a kertbe Andrissal és megkértem anyósomat, hogy mindenféleképpen szóljon, ha felébredt Dávid, mert a kertben nem hallom a sírását, viszont ébredés után meg kell etetnem. Az anyai ösztönöm egy óra elteltével arra sarkallt, hogy felmenjek Andrissal: Dávid az anyósom ölében ült és a "jó, még bírom kicsit korgó gyomorral, de ha nem kapok enni pár perc múlva, komolyan sírni fogok" arckifejezését viselte. Megkérdeztem anyósomat, mióta van ébren a fiam. Húsz perce, hangzott a válasz, de nagyon jól elvoltunk együtt. Megjegyzem, a kert elhagyása előtt húsz perccel kezdtem el nézegetni a telefonomat, hogy mennyi az idő, és hogy jé, mennyit alszik Dávid. Anyaösztön, igen. Dávidról írtam már, hogy nem az az azonnal balhézó típus, mint Andris. Elvittem etetni, nem lehetett lerobbantani a mellemről, olyan éhes volt. Később meg hányt, mert nem kapott időben enni és jóval több anyatejet nyakalt be a szükségesnél. Ma este Dávid felébredt a kutyaugatásra szoptatás és húsz perc altatás után, és amíg Andrisnak és B.-nek segítettem a fürdésnél, addig anyósom ringatta a babát. Mivel nem aludt el, megkaptam, hogy azért feszeng, mert tele a hasa és már ne adjak neki többet enni. A feszengés Dávidnál annak a jele, hogy vagy nem érzi jól magát az aktuális karokban és hozzám akar jönni, vagy unatkozik, és az aktuális karok hordozzák ide meg oda, hogy nézelődhessen. Miután visszavettem, a gyerek nálam nem feszengett, az anyaillatban öt perc után bevágta a szunyát, eszébe sem jutott, hogy egyen, mert nem arra vágyott. Anyósom előtte még megjegyezte, hogy térjek át a ritkább etetésre.
Anyósomat szeretem és becsülöm egy csomó mindenért, így hát fékezem a nyelvemet és az arcvonásaimat, nem akarok vele arról vitatkozni, hogyan etetem a gyerekemet. Negyven évvel ezelőtt másként működtek a dolgok. Amíg Dávid jókedvű és kiegyensúlyozott, szépen fejlődő baba, addig jól csinálom, amit csinálok, azt gondolom. Andrisban sem tettem kárt az igény szerinti szoptatással, előlegezzük meg nekem a bizalmat, hogy Dávidban sem fogok. Köszönöm.