2013. április 6., szombat

Testvérféltékenység: tippek, trükkök, 2. rész

Kábé egy-másfél hónappal ezelőtt eljutottam az egyik Libribe, ama kivételes alkalmak egyike volt, amikor egyedül nézelődtem, olvasgattam, és még könyvet is vettem. Egy Popper és egy Vekerdy kötet jött velem haza, azt a Ranschburgot, amibe belelapoztam, végül otthagytam, hogy majd legközelebb, bár A Megnyugtató Mondatot nála olvastam.
Andrisnak hónapok óta szokása, hogy kitépi Dávid kezéből a játékot (néha egészen durván), mindegy, mi az, csak ne Dávid játsszon vele. A legtöbb játék az övé (enyém! ... ENYÉM!), ebben abszolút igaza van, de nyilván nem fogunk mindenből kettőt venni, naivan azt gondolván, hogy így csökkenthető az én-játékommal-játszik c. műsírások, nyávogások száma. A legdurvább periódusban gyakran előfordult, hogy pl. az esti közös legózás alatt a Nagy ötpercenként szedte el a Kicsitől az éppen aktuális legódarabot, aki jogosan sérelmezte a dolgot. Horroridőszak volt, igen. Szinte mindent kipróbáltunk, hogy ráébresszük Andrist, nem jó, amit csinál. Kértük szépen ezerszer, hogy ne vedd el, kisfiam, csúnya dolog kitépni öcsi kezéből a játékot, türelmesen magyaráztunk minden egyes alkalommal, hátha, de nem, aztán kiabáltunk, hátha, de nem, aztán próbáltuk a sarokba állítást, hátha, de nem, aztán néha rácsaptam a kezére, hátha, de nem, aztán jött a játssz egyedül, ha közösen nem megy, hátha, de nem, és a legutolsó kísérlet a helyzet kezelésére perpill az, hogy elvesszük és elrakjuk a szóban forgó játékot egy rövid magyarázat kíséretében, hátha.   
Azt mindig tudtam, hogy a mindjárt két és fél éves fiam igen fejlett jószág érzelmileg és értelmileg, a játékelszedés hónapjai alatt pedig kiderült, hogy nem is ösztönállat: borzasztó pontosan tudja, mit csinál. B.-vel nem egyszer hajnaloztunk azon tanakodva, miként kezelhetnénk jól ezt a problémát, előfordult, hogy hajnal 2 és fél 4 között dumáltunk, mert máskor nem értünk rá a nap 24 órájában. Megbeszéltük, hogy kipróbáljuk a ráhagyásos taktikát, azaz nem szólunk semmit, ha Andris elveszi Dávidtól a játékot. Nos, az első alkalommal, amikor nem szóltam semmit az akciójára, megdöbbent a fiam, meg is kérdezte, hogy anya...?, azaz szabad fordításban: anya, de hát elvettem a játékot, te meg nem mondasz semmit? / nem állítasz sarokba? / nem kiabálsz rám? És utána még egyszer-kétszer látványosan elvette a játékokat az öccsétől. Nekem itt esett le, hogy abszolút szándékosan tépi ki Dávid kezéből a játékot, és nagyon jól tudja, hogy amit csinál, az nem jó, de mégis csinálja, vállalva az utána következő szülői mindenfélét, még abban az esetben is, ha ez a szülői mindenféle számára egyértelműen negatív. És az aktuális körítés, pl. morgás, nagy lendülettel való játékelvétel, nekünk szól, a szülőknek. Vegytiszta provokálás és tesztelés, hogy mi történik és kit védünk meg. 
Egyébként az élet más területein is egy csomó ilyen provokálást intézett felénk az elmúlt hónapokban. Egy példát mondok, amit soha nem fogok elfelejteni: Dávidot öltöztettem a játszóterezés előtt, Andris már nagyjából beöltöztetve várta, hogy induljunk, és amikor már csak néhány simítás volt hátra Dávidon, láttam, hogy Andris a gyerekszoba ajtajába akarja tolni az egyik puffot. Szóltam neki, hogy ne tolja oda, mert nem tudok kimenni, Dáviddal a karomban pedig nem tudom átlépni, amúgy is sietünk. (Ja, egyébként a 'sietünk' szó az egyik, amit tilos kiejteni Andris előtt, mert garantáltan mindent elkövet, hogy hátráltassa a szűkebb családját képező másik három embert.) A hirtelen megsüketült Andris a szemembe nézve rendületlenül tolta előre a puffot, hiába kértem ötezerszer szépen, hogy ne tegye, meg se rezzent, az emeltebb hangot sem hallotta meg. Aztán amikor tökéletesen elbarikádozta a gyerekszoba ajtaját, szépen ráhasalt puffra, ráhajtotta a fejét és lehunyta a szemét - várva és felkészülve a legrosszabbra, konkrétan a kiabálásra. Belém égett a látvány, ahogy lehunyja a szemét: nem érdekel, mi történik, csakazértis megcsinálom, jöjjön, aminek jönnie kell, ez volt az arcára írva.
A ráhagyást végül nem választottuk állandó megoldásnak, mert hosszabb távon ugyanúgy nem járt eredménnyel, mint a többi, és nem akartuk, hogy Andris azt lássa, nem védjük meg Dávidot, nyugodtan garázdálkodhat a játékokkal. Bevallom, nehezen tudtam megemészteni, hogy a fiam direkt viselkedik így az öccsével. Ha kis ösztönállat lenne, könnyebben elfogadnám a ténykedését. 
A Megnyugtató Mondat nagyjából úgy hangzott Ranschburg szájából, hogy az Andris-féle játékelszedés igen jellemző a fiúkra, és hogy mindig el kell mondani a gyereknek, hogy amit csinál, az nem helyes ésatöbbi.
Andrist igazából egyik megoldásunk sem hatotta meg, bármit csináltunk, továbbra is ment a garázdálkodás, aminek a vége az lett, hogy mindkét gyerek bőgött, Andris sokszor hangosabban, mint Dávid, a kettő között azonban nemcsak a hangerő volt a különbség, hanem az is, hogy Andris gyakran nem őszintén sírt, bár egy külsős simán elhitte volna, hogy valódi drámát lát, hiszen megvolt minden kellék: rázkódó vállak, kézbe temetett arc, krokodilkönnyek, vörös fej és szem. 
Mostanában javulgat a helyzet, például megszaporodott az öcsi, te jössz! mondat a közös pohártorony lerombolásánál (korábban Andris rombolt le minden olyan tornyot is, amit az öccsének építettem, nem érdekelte, hogy a játékunk szabályai szerint egyszer ő jön, egyszer az öccse), meg mióta Dávid Cristiano Ronaldóra jellemző sebességgel kúszik, sokszor hívja játszani, hogy Ádi/Edi, gyele!, gyele!, és ilyenkor az öcsi lelkesen kúszik utána, fogócskáznak, ijesztgetik egymást és rengeteget röhögnek. A közös zsiványkodás színtere többnyire a hálószoba, ott le lehet rángatni a földre a puha takarókat, ugrálni meg henteregni lehet rajtuk, mert mindkét fiam hedonista. Azért a helyzet továbbra sem idilli, találtam már meg Andris két szandálját a könyvespolc magasabb régiójában, a nagyobbik Sir odarakta, hogy Dávid ne foghassa meg, ugyanez volt az elvett hintával, csak azt a kanapén dugta el az öccse elől, meg még mindig vannak legós balhék.
Az egyik legtutibb tippem az, hogy a Kicsit is meg kell 'szidni', egyszerűen muszáj, hogy a Kicsi is 'rossz' legyen, ez nagyon fontos a Nagy lelki békéje miatt. Ha Dávid 'rosszalkodik' és 'megszidjuk', viszonylag rendszeresen és ugyanazokért a dolgokért, Andris kevésbé érzi úgy, hogy tesztelnie kell minket, vajon kit választunk, kinek az oldalára állunk. A csecsemőnél nehéz rosszalkodásra hajazó tettet azonosítani, de nem lehetetlen, furfang kérdése csupán. Dávidot szinte születése óta korholom például a rugdosás miatt. Valóban bivalyerős a rúgása és pelenkázás-öltöztetés közben rendszeresen megsoroz, így tiltakozván a műveletsor ellen. Baromira fáj. Amikor kicsi volt, nem néztem a szemébe, úgy 'szidtam meg' komoly hangon: Emlékszem, Andris meglepődött, hogy hoppá, a mellbitroló öccse rosszalkodik, hoppá-hoppá! És ez a látvány jót tett a kis lelkének. Arra mindig figyeltünk, hogy Dávidot úgy 'szidjuk meg', hogy Andris lássa-hallja, és hogy ugyanazok a szavak hangozzanak el, mint Andrisnál, ezzel is nyomatékosítva, hogy az öcsivel sincs kivételezés. A Kicsit meg lehet szidni azért, mert elveszi a Nagy játékát, egy véletlen hajhúzást / fejbe rúgást fel lehet címkézni azzal, hogy direkt történt, rá lehet szólni azért, hogy ne tegye a lábát az asztalra, ne dobálja le a kiflit. Dávidot egyáltalán nem érdekli, ha komoly arccal mondunk neki valami szidást, gondtalanul röhögcsél tovább, és én azért nem szoktam ránézni ilyenkor, mert félek, hogy elnevetem magam, olyan imádnivalóan huncut feje van. Aztán olyan is előfordul, hogy idegből anyázok bele a vakvilágba a két fiú előtt, mert nem igaz, hogy például órák óta nem tudok leülni öt percre, na, ilyenkor mindkettőnek szól a morcogásom, hogy most már tényleg elegem van belőletek, fiúk!, és Andris ezt a sorsközösséget is számon tartja, hogy szuper, a Kicsi se mindig a babusgatást kapja (a Kicsi meg tök nyugodtan pöckölgeti tovább a játékát a kifakadásom alatt is). A tipp amúgy nem a sajátom, Libby Purves egyik könyvében olvastam, talán a Hogyan ne legyünk tökéletes anyák?-ban, nálunk klasszul működik, köszi, Libby.

4 megjegyzés:

teide írta...

Nálunk is elég egyértelműen kirajzolódott, hogy a nagyobbik gyerekünk azért rosszalkodik sokkal többet, figyeljünk rá, és reagáljunk. És hányszor láttam már azt a konok arckifejezést, amiben benne volt, hogy tudja, lesz valamilyen szidás, vagy büntetés, de akkor is, csakazértis megcsinálja.
A nagyobb korkülönbségnek köszönhetően mi elég sok játékot szét tudtunk választani: a babásokat kapta a kistesó már a születésekor (együtt raktuk össze), és vannak olyan szent nagyfiús játékok, amiket a kicsi nem kaparinthat meg, mert az a nagyé, és csakis az övé, mert a kicsi még nem tud rá vigyázni vagy éppen veszélyes rá nézve. Én is igyekszem tudatosan figyelni arra, hogy mindketten kapjanak leszúrást, és arra is, hogy a szent játékok véletlenül se kerüljenek az alacsonyabb helyekre. Ez most egész szépen kialakult már. Az más kérdés, hogy ha az ágyra mászás is megoldódik, mi lesz...
Már van közös játék, de csak nyomokban, persze egy nagy négyéves mit kezdjen egy kis pisissel... ? De talán ez egyre jobb lesz.

A rosszaságok egyébként hullámokban jönnek, vannak napok, hetek, amikor minden könnyebbnek tűnik, kezelhetőbb a nagy is, és ennek köszönhetően mi is nyugodtabban vagyunk, már-már idilli a hangulat.
Ja, és időnként beiktatok egy-egy nagyos programot, ahol minden csak a nagyról szól, ketten megyünk el valahova (akár csak vásárolni, vagy a munkahelyemre vittem be nemrég), és ezek is jót tesznek a lelkének.

köszönöm a sorokat

Detti írta...

Zugból előlépek. :)

Nálunk kereken 18 hónap a korkülönbség és akkor kezdődtek a nehézségek, amikor a kicsi 6 hónaposan villámsebességgel mászni kezdett. Most már a kicsi is 20 hónapos és össze vannak nőve. Nem akarnak semmit egymás nélkül csinálni. Nálunk a tuti recept a dicséret volt. Érzékeltetni, hogy ő a nagy bátyó. Úgy dorgáltuk meg a kicsit, hogy látod, a bátyó milyen szépen építi, nem döntjük le stb. És még ezer példát sorolhatnék. Nagyunk reakciója az volt, hogy kihúzta magát és pár nap alatt mintha teljesen kicserélték volna, előlépett nagy, okos, gondoskodó nagytesóvá. Azóta is tanítgatja, óvja, félti a kicsit, aki már nem olyan kicsi, mert már beindult a mondókája is és hjajj nem marad el bátyótól csicsergésben. :) Persze vannak viták, de egy újjal se bántanák már egymást, míg egy évvel ezelőtt gyakori jelenség volt a kicsi ellökése stb. Szerencsére mi is átvészeltük azt a 3-4 hónapot és igyekeztünk megtalálni azt, ami hat a nagyunk lelkére. Nálunk ez vált be.

E írta...

Hú, nem lehet könnyű... Az jutott eszembe, hogy mi van, ha megkéred Andrist, hogy válasszon ki x db legót, ami Dávidé lehet. Akkor azt nem veheti el tőle később (maximum ha ad helyette másikat), de Dávid sem veheti el Andristól a többit?

csibike írta...

Eszterke: Andrist nem érdekli, hogy valami Dávidé, elveszi, ha épp olyan a hangulata, viszont sokszor meg egy csomó mindent odaad neki és 'együtt játszanak' a legnagyobb egyetértésben :)
Miután megszületett Dávid, az első hónapokban az öccse összes cuccát lenyúlta és ő is használta. Ebből nem csináltunk problémát, mert ha kértük, visszarakta őket a kiságyba.

Detti: Szia, üdv itt :)
Akkor még van egy nehéz évünk... :) Azt remélem, nálunk is így alakul majd a helyzet.
A dicséretről is szeretnék majd írni. Nálunk is lehetett és lehet arra építeni, hogy ő az ügyes bátyus, Andris ezt nagyon szereti, és alapjáraton is sokat dicsérjük a fiúkat születésük óta. Viszont Andris nagyon balhézott az öccse születése utáni első két hónapban, rengeteget szóltunk rá, és valószínűleg ezért volt fontos a számára, hogy az öccse is kapjon dorgálást :)

teide: Milyen bátrak azért, nem? :) Szembeszállnak az egész világgal, ha úgy döntenek.
Nálunk azért nehéz, mert szinte állandó a balhé az utóbbi két hónapban, Andris szeretettankja feneketlen, mihelyt kicsit is elhanyagolva érzi magát (holott nincs elhanyagolva), már jön is a testvérféltékenységes hiszti, alapjáraton meg a dackorszak átkait nyögjük.
A közös programoknak nagy híve vagyok, pl. szombaton együtt mentünk bevásárolni (bár egyedül akartam, hogy kikapcsolódhassak), és nagyon jó hatással volt rá, hogy csak ketten intéztük az ügyeket.
Nektek sem lehet könnyű, főleg úgy, hogy dolgozol.